Igehirdetés 2013. augusztus 4.
Gyönyörködni tudni
Lekció: Zsolt 37,1-27
Textus: Zsolt 37,3-5
„Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, e földön lakozzál és hűséggel élj. Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te utadat, bízzál benne, majd ő teljesíti.”
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk elcsöndesedni ezen a vasárnap reggelen és szívünkben békességet lelni, ezért nagyon is rászorulunk intéseidre, hogy ne bosszankodjunk a gonosztevőkre. Segíts minket kiszakadni a köznapi élet küszködéseiből, azokból a fölösleges csatározásokból, amikor versengünk, és mások tettei vagy szavai miatt harag van bennünk. Oltsál ki bennünk minden elégedetlenséget azok iránt, akikről úgy véljük, utunkat állják, és kérünk, gyomláld ki belőlünk az irigység írmagját is. Szabadíts meg attól, hogy olyasmi bántson, ami nincsen is a mi hatalmunkban. Hadd törpüljenek el most azok az ügyek, amik elvonják figyelmünket a te nagy jóságodról, s hadd legyen fontos számunkra a te nagy kegyelmed. Hol van ehhez fogható gyönyörűség és öröm – meg sem mondhatjuk. Áldd meg e perceket alázattal az ige iránt, amit Szentlelked mond nekünk, és segíts a megértésben éppen úgy, mint a megvalósításban. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
E forró nyári napokban, amiket mostanság élünk örül, aki nyaralhat valahol, főleg ha vízparton teheti, ahol fürdőzéssel hűsítheti magát. Eszünkbe jutnak azonban a kórházakban, vasutakon és más őrhelyeken helytállók, akiknek akkor is teljesíteniük kell a szolgálatukat, ha nagyon melegük van. Az öltönyük és nyakkendőjük felett még fekete palástot is viselő, csuromvizes prédikátorokról most ne is szóljunk – csak éppen annyit állapítsunk meg, hogy vannak idők, amikor duplán nehéz helytállni, és egyáltalán nem csak az időjárás lehet ilyesmi okozója. Mai igénk alapján mégsem a helytállás és a teljesítmény dolga kerül elénk. Valami egészen más, ami így hangzik: “Gyönyörködjél az Úrban – és megadja neked szíved kéréseit!”
Egyszerű és tiszta evangélium ez, szinte nem is tudjuk elhinni. Ezen a vasárnapon erről lesz szó, s mindenkit biztatok, próbáljunk elmélyedni ebben az igei üzenetben. A zsoltáridézet, amely a “gyönyörködésre” biztat – fogcsikorgató teljesítmény helyett, édes testvére annak a hatalmas igének, amit a Római levélben így hallunk: “Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16) Régi nagy vallások beszélnek a “nem cselekvő cselekvésről”, más filozófiák pedig az “erőfeszítés nélküli teljesítményről”, s ezek is mind ugyanebbe az irányba mutatnak. Civilizációnk nagy értéket tulajdonít a teljesítménynek, gondoljunk a sportversenyekre és azok kultuszára. Al ig van munkahely is, ahol ne aszerint jutalmaznák az embereket – de a teljesítménnyel szemben, a sikeres emberi erőbedobás tisztelete mellett – a mai ige más tennivalóra hívja fel a figyelmünket. Nem mondja, hogy ember, ne legyenek teljesítményeid, tisztességesen elvégzett munkáid, rendesen megtanult leckéid, alaposan kitakarított otthonod, lelkiismeretesen ápolt emberi kapcsolataid – hanem azt: hited lényege és alapja, tudsz-e gyönyörködni az Úrban!
Ugyan miért helyezi előbbre a teljesítménynél e haszontalannak tűnő lelki alapállást az ige? Azért, mert ez valóban maga “az alapállás”. Az a belső magatartás, ami ha hiányzik, minden hiányzik. Még a megtérés is, amiről annyit hallunk, nem több és nem kevesebb, mint erre az alapállásra helyezkedni. Gyermeki módon csodálkozni a világ nagyszerű dolgai felett, tudni elmélázni azon, miért is jó valami nagy-nagy akaratnak, hogy legyenek tejútrendszerek, bennük életet adó napokkal, és legyen benne valahol egy parányi Föld is, ahol huszonnégy óránként “felkél” a Nap, s jaj annak, aki ezt megszokja s már nem tud csodálkozni – sőt, gyönyörködni.
Teremtőnk nagyszerűsége számunkra műveiben hozzáférhető, őt magát csak keze munkája után sejthetjük, és igéjéből hallhatjuk meg. Szemünkkel nem láthatjuk őt, és értelmünk is kicsi ahhoz, hogy egyáltalán felfogjuk. Ezért most hadd kérdezzem meg, tudunk-e még felnézni az égre vacsoraidőben, és elgyönyörködni a fecskék röptében, amint összegyűlnek a magasban, s láthatólag egyáltalán nem eleséget keresnek, hanem egymás társaságának örülnek? Tudunk-e még rátalálni egy-egy nagyszerű zsoltárra a Bibliában, s van-e türelmünk kihámozni belőle a lelkiséget, ami tanítást ad és feljebb visz egy magasabb világ felé onnan, ahol éppen vagyunk?
Rálelünk-e még olyan költőkre, mint Hölderlin, aki a földről és testvéréről, a napról ilyen nagyszerűen beszél a Hüperion-ban: „A földet az ég egyik virágának neveztük, s az eget az élet végtelen kertjének. Ahogy a rózsák felvirulnak az aranyló virágportól, úgy vidámítja meg a hősies napfény is sugaraival a földet; a föld valami nagyszerű, eleven lény, szinte isteni, amikor szívéből kicsordul haragvó tüze, vagy a szelíd, tiszta víz – örökkön boldog, akár harmatcseppekből, akár zivatarfelhőkből táplálkozik, melyeket az ég segítségével a maga élvezetére alkotott. Ő a napisten mindig hű, szerelmetes párja, s eredetileg talán bensőségesebben egy volt vele, de aztán a mindent kormányozó sors elválasztotta tőle, hogy keresse, közeledjen felé, majd távolodjék, s örömben és búban érlelődjék a legfőbb szépségig.”
Mennyire eltörpül e megrendítően szépséges, ámuldozó költészet mellett, mely a teremtett világ alkotásait, a napot és a földet, a levegőt foglalja pompás szavakba – a legnagyobb emberi teljesítmény is! És nem csak eltörpül, de felmutatja jellegzetesen megromlott, emberi nyomait is: a haragot, irigységet és a mennyiség uralmát. Ahol teljesítmény van, ott harag is van, mert az adrenalin nem válogat célpontokban, csak éppen mindig “tüzet gerjeszt” bennünk… Emlékszem, amikor egyszer gyomláltam a kertben, és valamelyik kisfiunk kijött oda. Én küzdöttem a kertért és a kerttel – s egyszer csak azt kérdezi tőlem: Miért vicsorítasz, apa, amikor dolgozol…? Nem tudtam szabatosan válaszolni: csupa izzadt voltam, lihegtem, harcoltam, mint a katonák a csatamezőn – de ma már tudom, hogy aki teljesít, az rendszerint teli van igyekezettel és indulattal, de bizony ezek közeli testvérével, a haraggal is… Ha valaki útját állja, megtapasztalhatja: ahol teljesítmény van – ott általában harag is könnyen akad.
Sőt, mindig ott az irigység is, ahol teljesítményre törekednek – mert mások többre jutnak, s ha nekik van valami, ami nekünk még nincs, akkor biztosan rablók és gazemberek… S igen, ott a “mennyiség uralma” is a teljesítmény körül, ami már közösségi bűn és társadalmi eltévelyedés. Mindenből többet és nagyobbat…! Idegenvezetők mást sem emlegetnek, mint hogy amit látunk, a világon az a legszélesebb, a legmélyebb és a legmagasabb. Életformává lett, hogy szerezni, szerezni és még többet szerezni. Olyan világban élünk, ahol a művészet is csak zsonglőrködés és cirkuszi tempó: az áhítatos pillanat, a katartikus rádöbbenés nem számít értéknek, kizárólag a virtuozitás. Színvonaltalanabb életkörökben a hangerő. Lenyűgözni, letaglózni akarnak – mert elvarázsolni nem tudnak…
Mai igénk nem azt mondja, hogy szorítsd össze fogaidat és teljesíts még jobban, hanem arra biztat, hogy gyönyörködj az Úrban – és megadja neked szíved kéréseit.
Mit jelent az Úrban “gyönyörködni”? Először is bizalmat iránta. Aki csak egy ismeretlen nagy hatalomnak gondolja őt, aki félelmetes és kiszámíthatatlan, az éppen a lényegét nem látja. Egészen odáig kell elmélyednünk, amikor felőle gondolkodunk, hogy ő a javunkat akarja, nem pedig önkényeskedik felettünk. Az önkényeskedő, ismeretlen akaratú “istent” szokás jobb híján és személytelenül sorsnak nevezni – aki pedig valóban a javunkat akarja, mennyei Édesatyánknak…!
Két különböző istenség, melyek egymással össze nem tévesztendők, de a szívünkben mégis keveredik a kettőről való tudás. Hát legyen egyértelművé és bizonyossá, hogy ő nem akar nekünk rosszat, sőt, cserben sem hagy! Már akkor jót akart, amikor meg sem fogantunk, s akkor is üdvünket munkálja, amikor testünk már legyöngülőben van, sőt egészen meg is szűnik. Innen kell indulnunk: ez a hit segítette át küzdelmeiken az ősatyákat, a prófétákat s az első, tanúskodó keresztyéneket is, akik életüket is tudták adni azért, hogy nekünk majd ezt a bizonyosságot átörökítsék…!
Gyönyörködni az Úrban tehát ezt jelenti: mindig újra világossá tenni magunknak, hogy ő jót akar velünk. Induljunk innen minden küzdelmünkben, ha hátratétel vagy próba ér – mert szükségünk van a bizonyosságra, hogy el ne fogyjanak erőink, fel ne adjuk a küzdelmet s ki ne üresedjen a szívünk. Ő jót akar, mindig és minden körülmények között jót, mert “…az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Ján 4,16)
Igénk azonban mond további fontos dolgokat, amik az “Úrban gyönyörködéshez” tartoznak. Egyik az, hogy cselekedjünk jól, vagyis helyesen. Ez a trükkök és a fondorlatok világában a tiszta szándékot és a jó lelkiismeretet jelenti. Aki helyes úton jár, annak nem kell magyarázkodnia, magát bizonygatnia, mert cselekedetei önmagukért beszélnek. A “hit általi megigazulás”, ami a reformátorok oly fontos mondanivalója volt, egyebek közt ezt is jelenti: nem kell igazolnod magad – tiszta és szép életed igazol. Mennyi, de mennyi fölösleges energiát pazarolnak még hívő emberek is arra, hogy magukat mások előtt igazolják! Nincs rá szükség: ahol valaki az Úrban gyönyörködik, őrá figyel, élete alapjának őt fogadta el – számára nem oly fontos már, mit gondolnak róla az emberek!
Marcus Aurelius a filozófus császár itt, a mi országunkban, a Vág mentén írta nevezetes sztoikus “Elmélkedéseit” a kvádok elleni háború idején. Ő mondja művében, hogy semmi olyan felől nem kell aggódnunk, ami nincs a hatalmunkban, mások vélekedései pedig ide tartoznak – ezért nem kell velük foglalkoznunk. Igen, legyünk szabadokká az emberek ítéleteitől! Jézus egyenesen azt mondja, régen rossz annak, aki felől mindenki csak jót mond…! (Luk 6,26) Ne az emberek véleménye foglalkoztasson, hanem az, hogy mennyei Atyánk mit gondol rólunk. Aki megtanult az “Úrban gyönyörködni”, annak ilyen belső biztonsága van; nem fog mindig az emberek véleményén csüggeni…
A másik fontos tennivalót így fogalmazza igénk: tartsd meg a hűséget. Nagyon szép, szinte hősi szó a hűség, de vajon mit jelent egészen pontosan? Össze szokták téveszteni egy embertárshoz való tűzön-vízen ragaszkodással, pedig a bibliai hűség szó mindenekelőtt a bennünk lakó Istenhez való hűséget jelenti. Egy nagyon tehetséges, kreatív fiatalemberrel történt, hogy még az iskolapadban megszánta egyik leány-osztálytársát, akinek volt valami csekély testi fogyatkozása is, de lelkileg egészen ápolásra szoruló lélek volt. A gondoskodásból szerelem lett, mert a leány minden eszközzel magához láncolta a fiút, aki viszont a felnőtt kor határán döbbent rá, hogy ő nem arra született, hogy egész életében betegápoló legyen. Ha ezen az úton megy, képtelen lesz megvalósítani és kibontakoztatni a benne lévő tehetség erőit, s nagy vajúdások árán ugyan, de végül mégis elszakítva a köztük lévő kötelékeket egészen a hivatásának szentelte magát – s valóban nagyszerű alkotásokat hozott létre, amik mind lehetetlenné váltak volna, ha megmarad abban a kötődésben.
Külsőképpen hűtlenségnek tűnt, amit tett: valójában hűséges volt az őt megbízó nagy, isteni, ajándékozó szeretethez, amikor mégis azzá lett, aki ő volt is valójában; szabad és alkotó művésszé. A hűség elsősorban Istenhez való hűség, neki engedelmesség, és mindig több, mint puszta emberi kötődés. Aki hűséges, az Istenre figyel és neki engedelmeskedik – amint ezt Jézusnál is látjuk. De idézhetnénk azt a leányt is, aki élete első és nagy szerelméhez mégsem ment hozzá, mikor megtudta, hogy az nem hűséges hozzá a távollétében. Nem törődve a szégyennel visszaadta a gyűrűt, s nem áltatta magát azzal, hogy az majd “megjavul” az ő oldalán… Ez a leány hűséges volt önmagához, Istentől kapott emberi méltóságához. Szép és kreatív életet élt aztán, boldog családdal – másvalaki oldalán.
Tudunk-e még gyönyörködni az Úrban, vagy már egészen a teljesítmények és eredmények világában élünk, ahol magunkat ünnepelhetjük – ez volt ma az első kérdésünk. Aztán azt hallottuk, ez nem csupán esztétikai élvezetet, hanem helyes cselekvést jelent, s aki ezen az úton jár, a tiszta lelkiismeret áldását kapja. Végül a hűségről hallottunk, mint az “Úrban gyönyörködés” legszebb gyümölcséről, mely nem csak emberi kötődés valakihez, hanem Istenhez való tartozás. Járjunk ezen az úton, s meglátjuk: az Úr megadja szívünk kéréseit! Így is legyen! Ámen.
Imádság
Köszönjük Istenünk, hogy bízhatunk benned. Megtartod ígéreteidet és nem hagyod cserben embergyermekeidet. A törvényt sem azért adtad, hogy kisebbítsd életünket, hanem hogy megtarts a helyes úton. Köszönjük, amikor betekinthettünk világod szép rendjébe, s elgyönyörködhettünk örök akaratodban. Köszönjük az emberi alkotásokat, amik rólad szólnak s hozzád vezetnek. Legyen áldásod igyekezeteinken és segíts meg, hadd cselekedjük, ami előtted helyes, és tudjuk távol tartani, ami méltatlan. Taníts gyönyörködni nagyszerűségedben, hogy megadhasd majd szívünk kéréseit is! Ámen.
