Gyönyörködni tudni

Igehirdetés 2013. augusztus 4.

Gyönyörködni tudni

 

Lekció: Zsolt 37,1-27
Textus: Zsolt 37,3-5

„Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, e földön lakozzál és hűséggel élj. Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te utadat, bízzál benne, majd ő teljesíti.”

 

Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk elcsöndesedni ezen a vasárnap reggelen és szívünkben békességet lelni, ezért nagyon is rászorulunk intéseidre, hogy ne bosszankodjunk a gonosztevőkre. Segíts minket kiszakadni a köznapi élet küszködéseiből, azokból a fölösleges csatározásokból, amikor versengünk, és mások tettei vagy szavai miatt harag van bennünk. Oltsál ki bennünk minden elégedetlenséget azok iránt, akikről úgy véljük, utunkat állják, és kérünk, gyomláld ki belőlünk az irigység írmagját is. Szabadíts meg attól, hogy olyasmi bántson, ami nincsen is a mi hatalmunkban. Hadd törpüljenek el most azok az ügyek, amik elvonják figyelmünket a te nagy jóságodról, s hadd legyen fontos számunkra a te nagy kegyelmed. Hol van ehhez fogható gyönyörűség és öröm – meg sem mondhatjuk. Áldd meg e perceket alázattal az ige iránt, amit Szentlelked mond nekünk, és segíts a megértésben éppen úgy, mint a megvalósításban. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

E forró nyári napokban, amiket mostanság élünk, örül, aki nyaralhat valahol, főleg pedig annak, ha vízparton teheti, ahol fürdőzéssel hűsítheti magát. Eszünkbe jutnak azonban a kórházakban, vasutakon és más őrhelyeken helytállók, akiknek akkor is teljesíteniük kell a szolgálatukat, ha nagyon melegük van. Az öltönyük és nyakkendőjük felett még fekete palástot is viselő, csuromvizes prédikátorokról most ne is szóljunk – csak éppen annyit állapítsunk meg, hogy vannak idők, amikor duplán nehéz helytállni, és nem csak az időjárás lehet ilyesmi okozója. Mai igénk alapján azonban mégsem a helytállás és a teljesítmény dolga kerül elénk. Valami egészen más, ami így hangzik: “Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kérését!”
Olyan egyszerű és tiszta evangélium ez, hogy szinte nem is tudjuk elhinni. Pedig ezen a vasárnapon erről lesz szó, s mindenkit biztatok, próbáljunk meg elmélyedni ebben az egyszerű igazságban. A zsoltáridézet, amely a gyönyörködésre biztat – fogcsikorgató teljesítmény helyett, édes testvére annak a hatalmas igének, amit a Római levélben így hallunk:  “Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”  (Róm 9,16) Régi nagy vallások beszélnek a “nem cselekvő cselekvésről”, más filozófiák pedig az “erőfeszítés nélküli teljesítményről”, és ezek mind ugyanabba az irányba mutatnak. Civilizációnkban nagy értéket tulajdonítunk a teljesítménynek, gondoljunk a sportversenyekre és azok kultuszára. És alig van munkahely is, ahol nem aszerint jutalmazzák az embereket – de a teljesítménnyel szemben – a sikeres emberi akarat és erőbedobás tisztelete mellett is – ez a mai ige más tennivalóra hívja fel a figyelmünket. Nem azt mondja, hogy ember, ne legyenek teljesítményeid, rendesen elvégzett munkáid, rendesen megtanult leckéid, tisztességesen kitakarított otthonod, lelkiismeretesen ápolt emberi kapcsolataid – hanem azt mondja: ne felejtkezz el arról, hited lényege és alapja nem a teljesítményed, hanem az, tudsz-e még gyönyörködni az Úrban.
Ugyan miért helyezi előbbre a teljesítménynél ezt a haszontalannak tűnő, lelki alapállást az ige? Azért, mert ez valóban maga “az alapállás”. Az a belső magatartás, ami ha hiányzik, minden hiányzik. Még a megtérés is, amiről annyit hallunk, nem több és nem kevesebb, mint erre az alapállásra helyezkedni. Tudni gyermeki módon csodálkozni a világ nagyszerű dolgai felett, tudni elmélázni azon, miért is jó valami nagy-nagy akaratnak, hogy legyenek tejútrendszerek, bennük életet adó napokkal, és legyen benne valahol egy parányi Föld is, ahol huszonnégy óránként felkél a Nap, s jaj annak, aki ezt megszokja és már nem tud  – csodálkozni.
Teremtőnk nagyszerűsége nekünk, embereknek műveiben hozzáférhető, őt magát mi csak a keze munkája után sejthetjük, és igéjéből hallhatjuk meg. Szemünkkel nem láthatjuk és értelmünk is kicsi ahhoz, hogy felfogjuk. Ezért most hadd kérdezzem meg, tudunk-e még felnézni az égre, és esténként elgyönyörködni a fecskék röptében, vacsoraidőben, amint összegyűlnek a magasban, s láthatólag nem eleséget keresnek, csak egymás társaságának örülnek? Tudunk-e még rátalálni egy-egy nagyszerű zsoltárra a Bibliában, s van-e türelmünk kihámozni belőle a lelkiséget, ami tanítást ad és feljebb visz egy magasabb világ felé onnan, ahol éppen vagyunk? Rálelünk-e még olyan költőkre, mint Hölderlin, aki a Földről és testvéréről, a Napról ilyen nagyszerűen beszél a Hüperion-ban: „A földet az ég egyik virágának neveztük, s az eget az élet végtelen kertjének. Ahogy a rózsák felvirulnak az aranyló virágportól, úgy vidámítja meg a hősies napfény is sugaraival a földet; a föld valami nagyszerű, eleven lény, szinte isteni, amikor szívéből kicsordul haragvó tüze, vagy a szelíd, tiszta víz – örökkön boldog, akár harmatcseppekből, akár zivatarfelhőkből táplálkozik, melyeket az ég segítségével a maga élvezetére alkotott. Ő a napisten mindig hű, szerelmetes párja, s eredetileg talán bensőségesebben egy volt vele, de aztán a mindent kormányozó sors elválasztotta tőle, hogy keresse, közeledjen felé, majd távolodjék, s örömben és búban érlelődjék a legfőbb Szépségig.”
Mennyire eltörpül az ilyen megrendítően szépséges, ámuldozó költészet mellett, ami a teremtett világ alkotásait, a Napot és a Földet foglalja pompás szavakba – a legnagyobb emberi teljesítmény is? És nem csak eltörpül, hanem felmutatja a maga jellegzetesen megromlott, emberi nyomait is, a haragot, az irigységet és a mennyiség uralmát. Ahol teljesítmény van, ott harag is van, mert az adrenalin nem válogat célpontokban, csak éppen mindig “tüzet gerjeszt” bennünk. Emlékszem, amikor gyomláltam a kertben, valamelyik kisfiunk kijött oda. Én küzdöttem a kertért és a kerttel – s egyszer csak azt kérdezi tőlem: Miért vicsorítasz, apa, amikor dolgozol? Nem tudtam szabatosan válaszolni, csupa izzadt voltam, lihegtem, harcoltam, ahogy a katonák a csatamezőn – de ma már tudom, hogy aki teljesít, az rendszerint teli van igyekezettel és indulattal, de bizony ezek testvérével, a haraggal is… Ha valaki útját állja, megtapasztalhatja, hogy ahol teljesítmény van, ott harag is könnyen akad.

 

De mindig ott az irigység is, ahol teljesítményre törekednek – mert mások többre jutnak, s ha nekik van már valami, ami nekünk nincs, akkor ők biztosan rablók és gazemberek. S igen, ott a “mennyiség uralma” is a teljesítmény körül, ami már közösségi bűn és közösségi eltévelyedés. Mindenből többet és nagyobbat! Idegenvezetők mást sem mondanak, mint hogy amit látunk, a világon a legszélesebb, a legmélyebb és a legmagasabb. Immár életformává lett, hogy szerezni és még többet szerezni. Olyan világban élünk, ahol a művészet is már semmi más, csak zsonglőrködés és cirkuszi tempó: az áhítatos pillanat, a katartikus rádöbbenés nem számít értéknek, kizárólag a virtuozitás. Elkápráztatni akarnak, mert elvarázsolni nem tudnak.
Mai igénk nem azt mondja, hogy szorítsd össze fogaidat és teljesíts még jobban, hanem arra biztat, hogy gyönyörködj az Úrban és megadja neked a szíved kéréseit. Mit jelent azonban az Úrban gyönyörködni?
Először is bizalmat iránta. Aki csak egy ismeretlen nagy hatalomnak gondolja őt, aki félelmetes és kiszámíthatatlan, az éppen lényegét nem látja. Egészen odáig kell elmélyednünk, amikor felőle gondolkodunk, hogy ő a javunkat akarja, nem pedig önkényeskedik felettünk. Az önkényeskedő, ismeretlen akaratú istent szokás jobb híján és személytelenül “sorsnak” nevezni, azt az Istent pedig, aki valóban mindig a javunkat akarja, mennyei Édesatyánknak.

 

És ez két különböző istenség, amelyek egymással össze nem tévesztendők, de a mi szívünkben gyakran mégis keveredik a kettőről való tudás. Hát legyen egyértelművé és bizonyossá bennünk, hogy ő biztosan nem akar nekünk rosszat, sőt, még cserben sem hagy minket, teremtményeit., hanem már akkor jót akart nekünk, amikor még meg sem foganttattunk, és akkor is az üdvünket munkálja, amikor a testünk már porlad. Innen kell kiindulnunk, mert ez a hit és ez a bizonyosság segítette át a küzdelmeiken az ősatyákat és az első, tanúskodó keresztyéneket is, akik még az életüket is oda tudták adni ezért a hitért, hogy nekünk átörökítsék.
Gyönyörködni az Úrban tehát első sorban ezt jelenti, mindig újra világossá tenni a magunk számára, hogy ő jót akar velünk. Induljunk innen minden küzdelmünkben, amikor hátratétel vagy próba ér bennünket, mert nagyon nagy szükségünk van erre a bizonyosságra, hogy el ne fogyjanak az erőink, fel ne adjuk a küzdelmet és ki ne üresedjen a szívünk. Ő nekünk jót akar, mindig és minden körülmények között, mert az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. (1Ján 4,16)
Mai igénk azonban mond még két nagyon fontos dolgot, amik az Úrban való gyönyörködéshez tartoznak. Egyik az, hogy cselekedjünk jól, vagyis helyesen. Ez a trükkök és a fondorlatok világával szemben az egyenes, tiszta szándékot jelenti, a jó lelkiismeretet. Aki helyes úton jár, annak nem kell magyarázkodnia, nem kell magát bizonygatnia, mert a cselekedetei önmagukért beszélnek. A hit általi megigazulás, ami a reformátoroknak olyan fontos mondanivalója volt, egyebek közt ezt is jelenti – nem kell igazolni magadat, a tiszta és szép életed igazol. Mennyi, de mennyi fölösleges energiát pazarolnak hívők is arra, hogy magukat mások előtt igazolják! Nincs rá szükség, ahol valaki az Úrban gyönyörködik, rá figyel, élete alapjának őt tette meg – annak nem olyan fontos már, mit gondolnak az emberek.

 

Marcus Aurelius, a filozófus császár itt, a mi országunkban, a Vág mentén írta nevezetes sztoikus “Elmélkedéseit” a kvádok elleni háború idején. Ő mondja művében, hogy semmi olyan felől nem kell aggódnunk, ami nincs a hatalmunkban, mások vélekedései pedig ide tartoznak – ezért nem kell velük foglalkoznunk. Igen, legyünk szabadokká az emberek ítéleteitől! Jézus egyenesen azt mondja, régen rossz annak, aki felől mindenki csak jót mond. (Luk 6,26) Ne az emberek véleménye foglalkoztasson, hanem az, hogy mennyei Atyánk mit mond felőlünk. Aki megtanult az “Úrban gyönyörködni”, annak lehet ilyen belső biztonsága, s nem fog mindig az emberek véleményén csüggeni.
A másik fontos tennivalót pedig így fogalmazza meg mai igénk: tartsd meg a hűséget. Nagyon szép, szinte hősi szó a hűség, de vajon mit jelent egészen pontosan? Össze szokták téveszteni egy embertárshoz való tűzön-vízen ragaszkodással, pedig a bibliai hűség szó mindenekelőtt a bennünk lakó Istenhez való hűséget jelenti. Egy nagyon tehetséges, kreatív fiatalemberrel történt, hogy még az iskolapadban megszánta egyik leány-osztálytársát, akinek volt valami csekély testi fogyatkozása is, de lelkileg egészen ápolásra szoruló lélek volt. A gondoskodásból szerelem lett, mert a leány minden eszközzel magához láncolta a fiút, aki a felnőtt kor határán döbbent rá, hogy ő nem arra született, hogy egész életében betegápoló legyen. Ha ezen az úton jár, képtelen lesz megvalósítani és kibontakoztatni a benne lévő tehetség erőit, és nagy vajúdások árán ugyan, de végül mégis elszakítva a köztük lévő kötelékeket egészen a hivatásának szentelte magát, és valóban nagyszerű alkotásokat hozott létre, amik mind lehetetlenné váltak volna, ha megmarad abban a kötődésben.

 

Külsőképpen hűtlenségnek tűnt, amit tett, de valójában hűséges volt az őt megbízó nagy, isteni, ajándékozó szeretethez, amikor mégis csak azzá lett, aki ő volt is valójában; szabad és alkotó művésszé. A hűség elsősorban Istenhez való hűség, neki engedelmesség, és mindig több mint puszta emberi kötődés. Aki hűséges, az Istenre figyel és neki engedelmeskedik – amint ezt Jézusnál is látjuk. De idézhetnénk azt a leányt is, aki élete első és nagy szerelméhez mégsem ment hozzá, mikor megtudta, hogy az nem hűséges hozzá a távollétében. Nem törődve a szégyennel visszaadta a gyűrűt, s nem áltatta magát azzal, hogy “majd megjavul” az ő oldalán. Ez a leány hűséges volt önmagához, Istentől kapott emberi megbízatásához. Nagyon szép és kreatív életet élt aztán, boldog családdal, másvalaki oldalán.
Tudunk-e még gyönyörködni az Úrban, vagy már egészen a teljesítmények és eredmények világában élünk, ahol magunkat ünnepelhetjük – ez volt az első kérdésünk ma. Aztán azt hallottuk, ez nem csupán esztétikai élvezetet, hanem helyes cselekvést jelent, és aki ezen az úton jár, az a tiszta lelkiismeret áldását kapja. Végül pedig a hűségről hallottunk, mint az Úrban gyönyörködés legszebb gyümölcséről, mely nem csak emberi kötődés valakihez, hanem Istenhez való hűségünk. Járjunk ezen az úton! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy bízhatunk benned. Megtartod ígéreteidet és gyermekeidet nem hagyod cserben. A törvényt sem azért adod, hogy kisebbítsd életünket, hanem hogy megtarts a helyes úton. Köszönjük a pillanatokat, amikor betekinthettünk világod szép rendjébe, s elgyönyörködhettünk örök akaratodban. Köszönjük azokat az emberi alkotásokat, amik rólad szólnak és hozzád vezetnek. Legyen áldásod igyekezeteinken és segíts meg, hadd cselekedjük, ami előtted helyes, és tudjuk távol tartani, ami méltatlan. Taníts gyönyörködni nagyszerűségedben, hogy megadhasd majd szívünk kéréseit is! Ámen.