Kit kövessünk?

2000. január 9.
dr. P. Tóth Béla

Kit kövessünk?

Lekció: Lukács 5: 27-35
Textus: Lukács 5: 27

“Így szólt hozzá: “Kövess engem!” Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.”

Imádkozzunk!

Urunk, segíts minket, hogy merjünk hinni neked. Segíts, hogy komolyan tudjuk venni hívó szavadat, ahogyan te is komolyan vettél minket, embereket és mindenedet odaadtad értünk a kereszten. Megköszönjük most egy hét munkálkodását, ami mögöttünk van, és azt is, hogy eljött a nyugodalom napja, amin nem csak munkánkat szüneteltethetjük, hanem a te dolgaiddal is fogalakozhatunk. Megvalljuk Urunk, rászorulunk a gyógyulásra, a megtisztulásra, mert elpiszkolódtak gondolataink, érzéseink, de még beszédünk és a szokásaink is. Hozzád jövünk, aki új életre hívtál bennünket, elrontott életű embereket. Köszönjük, hogy láthatjuk: van megújulás. Mi is szeretnénk új életet, kérünk, add meg ennek a csodáját mindenkinek közöttünk, aki kéri ezt tőled. Áldd meg az ige hirdetését, hallgatását, szívünkbe való befogadását.
Ámen.

Igehirdetés

Ha valaki ezt mondja nekünk, “kövess engem!”, akkor akaratlanul is arra gondolunk, hogy ő megy elől, s biztosan csak akkor mond ilyet, ha ismeri az utat, különben maga is bajba jut rajta. Visszatekintve az emberi történelemre, azt látjuk, sajnos voltak olyanok, nem is kevesen, akik ezt mondták embereknek, hogy kövess engem, és nem tudták, milyen útra viszik magukkal a többieket.
Voltak, és vannak diktátorok, akik egész népeket hívnak utakra, a maguk követésére, hogy aztán romlásba döntsék saját népüket. Voltak, és vannak szekta-vezérek, akik hipnotizáló módszerekkel lelki rabokká teszik az igazán fel nem ébredt embereket, azokat, akik lelki-szellemi értelemben félálomban vannak, ahelyett, hogy valóban szabadokká lennének. Voltak és vannak hamis tanítók, akik az igazság egyszerű, világos és kézzelfogható beszéde helyett, titokzatos, rendkívüli tanításokkal, misztikus igazságokkal, illúziókkal hitegetnek, és ezzel éppen az igazságot fedik el az emberek elől.
Egyszóval elég sokan mondták és mondják: kövess engem. De reális az evangélium, amelyben Jézus megszólal, és azt mondja tanítványainak, hogy sokan jönnek még, az ő nevében is, hamis próféták és hamis felkentek, és csak és kizárólag gyümölcseikről ismerjük meg őket. Abból, hogy mi következik belőle, milyen élet fakad abból. Mikor vak vezet világtalant – ez is evangéliumi kifejezés – akkor mindketten verembe esnek, de akkor már késő. Amikor egy élet lezajlott és tönkre ment, akkor már nem lehet semmit hozzátenni vagy elvenni belőle.
Ezért az egyetlen fontos dolog, amit meg kell vizsgálni, amikor ilyesmit hallunk, “kövess engem!”, hogy vajon valóban az élő Jézus mondja-e. Valóban ő maga hív-e minket az ő követésére, mert akkor tényleg érdemes az embernek elindulni. És ne igézzen meg senkit emberi rokonszenv, hatékony beszéd, nagy tömeg, látványos sikerek, még csodák sem. “Mert jeleket és csodákat tesznek az én nevemben.” – mondja Jézus. Egyetlen biztosíték van, hogy nem tévedünk el, nem esünk verembe, és ez a Jézus személye. Ezt mondja magáról: “Az én juhaim hallják az én szómat, ismerik az én hangomat, és követnek engem.” Tehát ígéretünk van arra, hogy föl ismerjük az ő hangját.
Felismerjük, mert az ő hangja szelíd, igaz, és az ő hangja mindig a szeretet hangja. Akik valóban az övéi – és így mondja: “A prófétalelkek hallgatnak a prófétákra” – nos, akik valóban az övéi, a Próféták Prófétáinak tulajdonai, és azok is, akik valóban szeretnének azok lenni, azok nem fogják összetéveszteni hangját semmi más hanggal.
Hiszem és vallom, hogy ő mondja ma nekünk ezt az egyszerű evangéliumot, ezt az egyszerű útmutatást: “Kövess engem!” Milyen jó, hogy ennek az esztendőnek elején, amikor még szinte teljesen tiszta, fehér, beíratlan lapokból áll az év, ezt a hívást halljuk. Mert ez azt jelenti, hogy nem kell létrát támasztani az égbe, hogy keserves munkával földolgozzuk magunkat oda valahogy. Nem kell a testünket tűzre adni, hogy bizonyítsuk, szentek vagyunk. Nem kell különleges lelki élményekre, misztikus belátásokra szert tennünk, titkokra eljutnunk, egyszerűen csak követnünk kell őt, mert erre hív. Figyeljük, hogy hol megy előttünk, s ha olyan útra mentünk volna, ahol ő nem jár előttünk, ott ne menjünk tovább. Álljunk meg, forduljunk meg, térjünk vissza, térjünk meg! Ilyen egyszerű: “Kövess engem!” Menjünk vissza, térjünk vissza egészen odáig, ahol megint vele együtt mehetünk az úton. Nem hív minket olyan útra, ahol meg kellene bánni, hogy vele mentünk! Azokat az utakat viszont mindig sorra megbánjuk, ahol nélküle mentünk, nem őt követtük. Ahol mentünk a korszellem, az emberek példája vagy a saját nagy okossága után. Ezeket utólag mindig meg kell bánnunk.
Az az ígéret van elrejtve ebben a hívásban, hogy “kövess engem!”, hogy nem fogunk verembe esni. Hogy nem kell szégyenkezve visszasomfordálnunk szégyellni való utakról, hiszen ezen az útón ő előttünk megy.
Gondoljuk csak meg, kikre is lehet büszke az emberiség kétezer év óta. Azokra, akik tényleg követték őt, mert azoknak az embereknek az életében szeretet, igazság és szolgálat volt, végig az évszázadokon. De jó, hogy ez a hívó hang, ami őket is megszólította egykor, ma is hangzik. Nem csak azok a hangok szólalnak meg, nem csak azok a hangok hallhatók, amikor olyan hangosan mondják, hogy legyél sikeres, legyél sikeresebb mindenkinél. Legyél gazdag, gazdagabb mindenkinél, legyél kényelmesebb, berendezkedettebb mindenkinél, hanem itt van az ő hangja is közöttünk.
Ahogy körülnézek itt a templomban, itt vannak, akiket egy éve, két éve, öt vagy huszonöt éve szólított meg ez a hang, követésre hívta őket, és ma is hallják, ma is életük legnagyobb kincse. Vegyük észre, ha valaki mást követünk, nem őt, ha más megy előttünk, más hangjára figyelünk, másnak az értékei vezérelnek, mert ezt észre lehet venni.
Az ige a mérce. Az ő saját beszéde. Ahhoz mérve mindenről ki szokott derülni micsoda. Bizonyos munkahelyeken, ahol radioaktív sugárzás is előfordul, az ott dolgozóknak szoktak adni egy sugárzásmérőt, amit a zsebükben hordanak. Ha olyan helyre mennek, vagy olyan munkadarab közelébe jutnak, aminek már veszélyes a sugárzás-mértéke, akkor a műszer hangot ad, csipogni kezd, csönget vagy valamilyen módon jelez. Figyelmezteti őket a veszélyre. Akinek nincs a zsebében ilyen műszer, az ugyanúgy a közelébe kerül a nagyobb sugárzásnak, de nem veszi észre, csak sokkal később, amikor már megbetegedett. Ilyenek vagyunk az ige nélkül annak mércéje nélkül. Észre sem vesszük, hol vagyunk, hogy már olyan helyen állunk, ahonnét igyekeznünk kellene elmenni. És észrevétlenül betegítjük meg a saját életünket.
Ezért tanácsolom minden testvéremnek, hogy ne legyen egyetlen napunk sem a most következő esztendőben, amikor ige nélkül járunk, amikor nem nyitjuk ki a Szentírást. Amikor nem táplálkozunk a lelki kenyérrel. Mit szólnánk, ha testi eleséget egy héten csak egyszer ennénk? Ha a fizikai táplálék minden napra való, a lelki is legyen minden napra való!
Ige nélkül, az ő hangja nélkül a szívünk üres, és majd meg fog telni valami más tartalommal. Megtelik saját önhittségünkkel vagy éppen keserűségünkkel – az előjel tulajdonképpen mindegy. Megtelik méltatlan vágyakkal, eluralkodó, megrögzött gondolatokkal, és sok mindennel, ami nem oda való. Mert az ember szívében az ő szavának, az élő Isten megszólító, követésre hívó hangjának van helye.
Lévi elhívásának szűkszavú elbeszélése (melyről egyébként a biblia
-tudósok azt mondják, hogy Máténak, az evangélium írójának elhívása) egy drámai tényt mond el erről az élet-újulásról. Éspedig azt, hogy amikor Lévi
-Máté ezt a hangot meghallotta, otthagyott mindent, és úgy követte Jézust. Ugyanebben a fejezetben Péterről is ugyanezt halljuk. Ő is mindenét odahagyta, úgy követte Jézust. Vagyis ezek az emberek nem a ráérő idejük felét adták oda Jézusnak, hanem mindenüket. Az egész szívüket. Nem a maradék türelmüket szánták oda, azt amikor éppen “jó idegállapotban” voltak, ahogy mondani szoktuk, hanem egész lényüket. Nem a fölösleges pénzük egy töredékével szolgáltak, hanem odahagyták a halász-hálót és a pénzváltó-asztalt. Jézust nem lehet fél szívvel követni! Hozzá méltatlan a töredék odaszánás, amikor a lényeget azért megtartjuk magunknak: figyelünk azért a magunk úgynevezett “józan eszére” is, és az érdekeinket sem hagyjuk azért oda. Mert hiszen nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, mit szólnak a többiek, a család, az ismerősök.
Hozzá csak egész szívünk odaszánása méltó. Voltak mindig “félig elindult” emberek, akik családjukra hivatkoztak, volt aki munkájára, gyászára, olyan is, aki vagyonára. Hivatkozás mindig van elég. Nem voltak ezek rossz szándékú emberek egyik sem, csak nem tudtak dönteni. Meg akarták tartani életüket, és ezért veszítették el. Meg akarták tartani életük középpontjában azt, ami éppen ott volt, és mellette még Jézust is akarták volna követni. De senki sem szolgálhat két úrnak, egyszerre nem lehet két istenünk.
Amikor két központja van az ember lelkének, az olyan, mint amikor egy szolgának két úr parancsol. Hol az egyiknek engedelmeskedik, hol a másiknak, ezért aztán mindig bajban van. Mindig lohol, siet, mindig békétlen, fáradt, éppen a rend és az egység hiányzik életéből. Szétszakad, szétforgácsolódik, darabokra esik, szétmállik az ilyen élet. Máté élete nem ilyen volt: felállt a hívásra és mindenét odahagyva követte Jézust.
Vajon mi az, ami olyan kedves nekünk, hogy nem tudjuk érette otthagyni? Ez ennek a vasárnapnak a kérdése. Lehet, hogy fontos és értékes, csak nehogy az igazi élettől válasszon el, ne attól fosszon meg bennünket, mert akkor érdemesebb odahagyni. “Aki meg akarja tartani, elveszti, aki pedig elveszti, az találja meg.”
Hogy ez mennyire így van, abból is látszik, hogy Máté örömében vendégséget rendezett házában. És ez mindig így van, mert az átadott élet kivirul. Az az ember, aki tényleg elindult, képes lesz az örömre, mert képes lesz adni. Ha volt fukar ember, akinek a szerzés volt mindene, hát a vámszedő ilyen ember volt, különben nem vállalta volna a megvetettséget, a hazaárulónak járó elszigetelődést, mert hiszen ez járt azzal, ha valaki a római megszállók számára vámszedésre vállalkozott. Ennek lett itt vége.
Az új életet, a Krisztust követő életet mindig az öröm igazolja. Aki a régi, elpiszkolódott, elrongyolódott élete helyett újat kap, akinek életében az új és igazi dolog elkezdődött; aki eddig nem volt Isten gyermeke és most azzá lett, annak lehetetlen, hogy ne legyen öröme. Mégpedig bővölködő, túlcsorduló, kirobbanó öröme. Az szükségképpen elmondja majd kicsorduló szívvel minden barátjának, mint az asszony, aki tíz drachmája közül egyet elvesztett, s amikor kisöpörte házát és megtalálta, összehívta asszony-barátait, szomszédait és elújságolta ezt nekik. Vagy aki a juhai közül vesztett el egyet, és megtalálta, örömében elmondta mindenkinek. Az átadott életű ember, aki valóban elkezdi követni Jézust, örvendező ember, még ha mindent odahagyott is volna. Sőt éppen akkor leginkább az, mert immár szabad ember lett. Miért van annyi savanyú, keserű, bánkódó, rossz kedvű ember? Mert kevés, aki a hívó szóra tényleg elindul és odahagy mindent.
Az elindult embernek Jézus jelenléte az ünnepi öröm. Mivel őt behívta, és beengedte életébe, már őt követi, rá figyel, ezért ő jelen van minden döntésében és tervezgetéseiben. Az ilyen embernek akkor is öröme van, ha elmúltak az ünnepek, amihez általában az örömöt kapcsoljuk. Mindig sajnálom azokat, akik csak karácsonykor tudnak az örömről. Mintha a köznapokban ő nem lenne jelen! Jézus nem csak a karácsonyi ünnepekre, hanem egész évre, egész életünkre született! Sőt, egész örök életünkre!
Máténak is attól lett ünnepivé az otthona, hogy ő ott volt. Hát hívjuk be őt asztalunkhoz, és ne csak a formális asztali áldással. Már az is nagy dolog, ha mainapság valahol ezt elmondják. Sokszor a gyerekektől tanulják meg a szülők, hiszen olyan idők járták, amikor még ezt sem tanulták meg az emberek. Hívjuk őt oda ahhoz az asztalhoz szívünk szerint! És hívjuk be a munkánkba, a lelkiismereti kérdéseink közé, hívjuk be gyászunkba, veszteségünkbe, kudarcaink közé, amikor testileg vagy lelkileg megbetegedtünk, mert az ő jelenléte mindent át fog alakítani. Ezt tapasztalatból mondom: más ugyanaz a dolog az ő jelenlétében, mint távollétében.
Milyen sokat jelent nekünk embereknek az, akit szeretünk. Ha valami szépet látunk, eszünkbe jut, milyen más lenne, ha ő is itt lehetne, ha együtt láthatnánk. Aztán ha elvesztünk valakit, arra gondolunk, milyen jó lenne, ha még egyszer itt lehetne velünk. Még emberek jelenléte is hogy meg tudja változtatni a dolgok jelentését, az emberi élet minőségét, hát még az ő jelenléte, aki mindig volt és mindig lesz. Ő az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt és aki eljön.
Egy családból a családfő korházba került, üres lett a helye a családi asztalnál heteken át. Mindenki végezte tovább tennivalóit, de azért minden más volt így. Amikor hazakerült, mindenki úgy nézett rá, mint akit visszakaptak. Előtte is szerették, de hogy újra otthon lehetett, jelenléte ünnepivé tette azt az otthont.
A Jézus helye is üres a szívünkben. És ha nincsen ünnepi örömünk, nem vasárnap a vasárnap, nem igazán örömteli a munka, nem szolgálat a család, ez egészen addig így lesz, amíg az ő helye üres, amíg nem ő van a főhelyen. A Máté asztalánál is őt illette a főhely, és nálunk, a mi életünkben is. Amint ő ott lesz, megtanulunk majd újra örülni. Nélküle élni “böjtös dolog” – mondja ki a farizeusok kérdésére. A Keresztelő János tanítványai meg a többiek is sokat böjtölnek, hát ti miért nem böjtöltök?. “Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg közöttük van a vőlegény?” A régi keleten három napig tartott egy mennyegzői lakoma, sőt olykor egy héten át is. Amíg az ifjú pár ott volt közöttük, mulatoztak. Amíg jelen voltak, akiket ünnepeltek, nem böjtöltek. Majd az lesz a böjt, ha “elvétetik tőlük a vőlegény”. Tudjuk, hogy elvétetett egy időre, a kereszt idejére, hogy aztán lelkiképpen visszakapjuk.
Nélküle élni azonban ma is “böjtös dolog”. Ez az, ami életünket olyan sivárrá tudja tenni: nélküle munkálkodni, intézkedni, loholni, s az egészből az hiányzik, akiért mindez van. Így volt ez kétezer éve is, és így van ma is.
Egy hívást hallottunk ma, el ne késsünk a válasszal. Ezt mondta nekünk: “Kövess engem!”, ilyen egyszerűen. Aki tényleg elindul, egészen induljon el, ne csak félszívvel, megtartva életének fontosabb pontjait.
Jézushoz, aki a kereszten meghalt értünk, csak az egész szívvel való odaszánás a méltó. Ebből lesz az igazi életöröm, mert aki mindent odahagyott érte, az mindent meg is talál majd őbenne.
Ámen.

Imádkozzunk !

Urunk légy áldott, hogy nem hallgatsz. Nem fogadod el, nem veszed tudomásul, ha rossz felé megyünk, nem az élet útján járunk. Köszönjük, hogy még ma is hívsz bennünket, még mai is gondod van ránk, testünkre és lelkünkre egyaránt, hogy egész ember-voltunkat akarod kiteljesíteni. Légy áldott, hogy nem olyan útra hívod az embert, amelyiken cserbenhagynál minket. Velünk jössz, előttünk jársz az úton. Segíts minket megválni tanulni. Ami elválaszt, lehúz, megkisebbít, mind lehessen az enyészeté. Erősíts meg minket, hogy ne sajnáljuk és ne ragaszkodjunk ezekhez. Köszönjük neked, hogy jelen vagy mindenütt, ahol emberszívek megnyílnak neked. Add ezt az örömöt köznapi munkánk közepette is szívünkbe, és akkor is, amikor emberileg nincs okunk az örömre. Imádkozunk hozzád a betegek gyógyulásáért, a sebek beforrásáért, életünk egész üdvéért, kiteljesedéséért. Add, hogy téged dicsérő szívvel élhessünk, és egykor így mehessünk majd el is ebből a földi életből. Segíts a most következő hét napjain, hogy örömet leljünk szolgálatunkban a szeretet útján járva, és ez az örömünk a te jelenléted lehessen.
Ámen