Lecsendesült lélekkel

Igehirdetés 2003. május 18.

Lecsendesült lélekkel

 

Lekció: Luk 8,22-25
Textus: Zsolt 62,6-9

“Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet… Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Vágyakozunk a békességre bent a szívünkben éppen úgy, mint kint a világban, de megvalljuk, sem kívül, sem belül nem találjuk azt. Annyi háborúságról hallunk a világból, hogy szinte már megszokjuk a halottakat és a sebesülteket, de ez nem a békesség. És annyi háborúságban veszünk részt a magunk szűkebb környezetében is, hol mi bántunk meg embereket, hol mások minket, úgyhogy lassan a magunk köreire nézve is elhisszük, hogy nem is lehet békesség az életben. Te pedig azt mondod igédben, hogy nincs békesség a hitetleneknek, és ha most erre gondolunk, fájó szívvel kell megvizsgálnunk, mi magunk vajon mennyiben okozzuk a békétlenséget a világban. Így önmagunkba tekintve szívünk saját belső békétlensége a legnagyobb rejtély számunkra, érzelmeink hullámzása és kedélyünk változásai. Megvalljuk, még ezt a hozzánk legközelebbi kört sem uraljuk igazán, és most tőled kérünk igét és útmutatást, hogy elvezess minket a lecsendesült lélek titkához. Békesség fejedelme, megváltó Jézusunk, részeltess minket Szentlelked erejében, és taníts minket a békesség útján járni! Ámen.

 

Igehirdetés

A háborgó emberi szív olykor végletesen felkorbácsolódik. Nem is tudjuk pontosan, mi okozza rosszkedvünket, szorongásunkat vagy ellenséges indulatainkat, egyszerűen csak ott van valami belső hullámverés, amivel nem tudunk mit kezdeni. Japán egyik tengerparti városában (némely más óceán-parti városban is) úgy évszázadonként egyszer szökőár pusztít: földrengés következtében, vagy a végtelen óceán távolából gördülő hullámok egyszerűen a szél közreműködésével oly módon adódnak össze, hogy 15-20 méter magas víztornyok zuhannak a partra és elsöpörnek mindenkit, aki vigyázatlanul nem vonult védelem mögé. Komoly falakat építenek hát a város védelmére, mert néha évtizedekig nem történik semmi, aztán egyszer lezúdul a veszedelmes szökőár.

Az emberi lélek sem könnyen kiszámítható intézmény, bennünk is mélységek és távolságok rejlenek, s a mi lelkünk is felkorbácsolódhat oly módon, hogy veszélyessé válhat másokra, de akár önmagunkra nézve is. Az emberen erőt vesz a nyugtalanság, elborítja a düh, máskor meg félünk, szinte rettegünk valamitől, vagy éppen nem tudunk erőt venni a szomorúságunkon – és ilyenkor kiderül, hogy a testi fájdalomnál is gyötrőbb lehet a szív nyugtalansága.

Erről szól a tanítványok tengeri útja Jézussal, amikor a túlpartra igyekeznek és a vihartól meg a szélzúgástól és a hajóba csapó víz miatt félelem vesz erőt rajtuk. “Kívül harc, bennem félelem” – milyen ismerős a képlet! Az ember néha szenvedő alanya a saját életének. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, semmilyen módon nem tudjuk befolyásolni az eseményeket, amiknek részesei vagyunk. Ilyenkor van nagy jelentősége annak, hogy hogyan is állunk hit dolgában, mi épült fel bennünk, mit engedtünk, hogy Isten építsen rajtunk. Mert ezekben a pillanatokban tényleg döntő, hogy van-e hitünk és ha van, milyen hit is az. Nem véletlen, hogy maga Jézus is ezt kérdezi a tanítványoktól a válságos pillanatokban: “Hol van a ti hitetek?” Mert néha egyes egyedül ezen múlik minden, hol van a mi hitünk, mibe vetettük, hová gyökerezett az a hit.

Az ember hajlamos arra, hogy különböző dolgokba vesse a hitét. Egészségesek és fiatalok vagyunk, megy ez nekünk. Vannak anyagi tartalékaink, nem érhet minket nagy baj. Sok ismerős és összeköttetés segíthet, biztosan tesznek majd valamit, ha baj van. És nem utolsó sorban néha az egyszerű közhely: majd csak lesz valahogy…

De aztán nevelhetetlenné válik a gyermek, és nem akar tanulni vagy viselkedni, vagy eljön a betegség, amivel az orvosok nem tudnak mit kezdeni, vagy az anyagiakról kiderül, hogy mégis csak van valahol határa annak, hogy mit lehet pénzzel elérni – s akkor az ember ott áll a végtelen óceán partján tehetetlenül és nincs, ami megvédje a szökőár ellenében, mert az élet valami olyasmit produkált, amire nem volt felkészülve.

Ezekben a pillanatokban derül ki, hogy hol van a mi hitünk. A tanítványoknak nem Jézusban, mesterükben volt, ez kitetszik a történetből, hiszen elképedve kérdezik, megrettenve és csodálkozva: “Hát ki ez, hogy a szeleknek és a hullámoknak is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?”

Pedig ez az evangélium lényege, hogy Jézus nagyobb úr, mint az elemi erők. Erről szól a zsoltárvers is, amit felolvastunk: “Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (Zsolt 62,2-3) Az a hely tehát, ahol az ember lelke elcsendesülhet és ahol reménységet találhat, nem a világban van. Azt a helyet a szívünkben kell keresni, annak is abban az állapotában, amikor valóban odaállunk Isten elé. Csak Istennél csendesül el lelkem – ez tényleg így van! Zsákutcába jutott, békétlen lelkű emberek keresik a megoldást itt és ott, újabb és újabb ötletekben, újdonságokban, költözésekben és újabb házasságokban, és végül eljutnak oda, mert az embernek végül el kell jutnia oda mindenképpen, hogy nincs békesség sehol máshol, csak az Örökkévalónál.

Isten nélkül az élet beszűkül, az ember elkezd monomániákban pörögni. Ki mozgásviharban, nagy aktivitásban, ki a világtól elforduló önsajnálkozásban, melankóliában és rosszkedvben, esetleg gyűlölködésben, de rendszerint valami egyszerű és silány pótszerben keresi a kiutat. Mert ha az ember lelke elveszti az éberséget, akkor bármifajta messianizmus martalékává válik. Néha mások, néha pedig a saját nagy bölcsességének termékeit tartja mindennél többre, de igazi békességet mégsem lel ezekben, mert nem is lelhet.

“Csak Istennél csendesül le lelkem” – ez az emberélet legmélyebb igazsága. A monomániás élet őnála megrendül és kibomlik, kezd a maga szűk világával szemben tágas mezőket felfedezni. Rádöbben a saját lehetőségeire, amikről addig nem is tudott – de ezek mind belső lehetőségek. Az emberben belül elkezd valami épülni, amit egyedül Isten építhet őbenne. Őáltala épülve már nem csak bizonyos dolgokat érzékel az ember, mint addig – s azokat is csak a saját szemszögéből, sehogy másként – hanem az ember látómezeje kitágul és új dolgokat vesz észre, amiket addig nem látott. Az Istennel járó ember lelke kiszélesedik és elmélyül. Nem csak lecsendesedik, nem csak megtalálja békességét, hanem új távlatot nyer, lesz reménysége is. “Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” És valóban, hol lehet máshol reménységet találni, ha nem őnála?

Az ilyen ember észreveszi, hogy másoknak is vannak gondjai, észreveszi, hogy mennyit segíthet a saját családjában, egyszerűen kitágul az addig szűk kicsi világa, és elkezdenek mások is beleférni abba a világba, amelyiknek addig ő trónolt a közepén és mások nem nagyon fértek el mellette, neki olyan sok hely kellett. Addig a remény nélküliség összehúzta, beszűkítette a világát, most, hogy lett reménysége, nem félti már magát annyira, hogy ne tudna másokkal is foglalkozni.

Hogyan történik mind ez a gyakorlatban? Tényleg ki lehet egyáltalán törni a magunkra húzott monomániák kényszerzubbonyából? Az ember hitetlenkedve hallgatja, egészen addig, amíg nem találkozik valóban megtért emberekkel, olyanokkal, akik valóban megszabadultak valami sötét megkötözöttségből, fiatalokkal és idősebbekkel, akiket Isten valóban kiszabadított a halál kötelékeiből, mint egykor népét Egyiptomból, ahol minden elsőszülöttnek meg kellett halnia.

Egy fontos tanácsot kapunk az igéből: “Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket!” (Zsolt 62,9) Az apátiában élő embereknek, akik vagyunk, először is tehát azt mondja, hogy bízzatok. Ez a hit közvetlenebb, érzületi megfogalmazása: bízni. Az embernek ezt a dolgot tehát saját magának kell megteremtenie magában, nem várhat arra, hogy majd egyszer csak az érzelmei elkezdenek bízni maguktól. Nem adná felszólításban az ige, hogy bízzunk, ha nem a mi dolgunk lenne ezt a dolgot mozgósítani magunkban. Mert az emberi szív mélyén valóban ott szunnyad az igaz hit és az őszinte bizalom, de a mi dolgunk, hogy felgerjesszük ezeket a mélységből, és tényleg elkezdjünk bízni, azaz hinni Istenünkben.

Bízni és hinni azonban nem úgy általában kell az embernek, hanem azért, hogy tényleg közünk lehessen végre őhozzá, és közel jutva lélekben az Úrhoz elmondjunk neki végre mindent igazán, mint a vérfolyásos asszony, aki hátulról illette Jézust. “Öntsétek ki előtte szíveteket!” – halljuk a biztatást a zsoltárostól is, és valóban erre van szükség. Vallani, őszintén és igazán, mint amikor a pincében talált edényből kiöntjük a földre a tartalmát, és akkor látjuk, hogy mi is volt abban az edényben. Így kerül napvilágra sok, magunk számára is rejtett dolog, ha “kiöntjük” azt őelőtte. Ezt a fajta imádságot nem lehet eleget gyakorolni. Egy élet is kevés hozzá, hogy igazán megtanuljunk bensőségesek lenni Isten előtt, hiszen ez a világon a legnagyobb dolgok közé tartozik, maga az emberi lélek érettsége. Az a bizonyos “hitben férfiúság” vagy “érett korúság” ezt jelenti, tudni Istennel beszélgetni. Hát ezért biztat minket a zsoltáros, hogy öntsük ki előtte szívünket, mert ennél fontosabb dolog nem is igen van a világon.

Végeredményben ezt tették a tanítványok is, amikor kiáltoztak félelmükben ott a hajón. Kiöntötték a szívüket, hangot adtak annak, ami bennük volt. És milyen különös, ez a dolog egyáltalán nem volt áhítatos és szép, nagyon is prózai és talán artikulálatlan is volt valamennyire, de szívből jött és ezért Jézus komolyan vette őket, és parancsolt a szeleknek és a vizeknek – és azok engedtek neki és lecsendesedtek..

Ez az, amit újra és újra jó szívünkre venni: neki van hatalma arra, amire nekünk nincs. Milyen tehetetlennek érezzük magunkat olykor és joggal, mert tényleg azok vagyunk. De ő erősebb a szeleknél és erősebb a hullámoknál! “Sion, soha ne feledd el, ő megvívhat tengerekkel!” És ő megvívott a bűnnel és erősebbnek bizonyult a halálnál is – nem akárki előtt öntjük tehát ki a szívünket, ha megtesszük, amire biztat most minket. “Világegyetem királya!” – így szólították meg a páska-vacsora imádságai az Urat. “Én Uram és én Istenem!”– ezekkel a szavakkal borult térdre Tamás a feltámadott Jézus előtt. Így menjünk őhozzá mi is, ezzel az alázattal, és akkor – ha ő is úgy akarja – lecsendesedik a tenger és lesz nagy csendesség…! Abban a csendességben megterem aztán a szív békessége, és mi is el tudjuk mondani hittel és boldog megtapasztalással:

“Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja.” (272.dics. 1. v.)

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, sokkal több jót kapunk tőled, mint amit kérnünk kellene, most mégis azzal jövünk eléd, hogy te szólj a szeleknek és a vizeknek, hogy lehessen csend odakint és kérünk, te adj békességet és csendes szívet mi nekünk magunknak is. Félelmeinket te oldjad fel, sérelmeinket gyógyítgassad, és kísértéseinkben te állj mellettünk védelemül. Jó újra hallanunk igédből, hogy ami nálunk embereknél lehetetlen, az te nálad lehetséges. Taníts minket kiönteni szívünket te előtted, hogy megtanuljunk mi is megbocsátani másoknak a te kegyelmed és bocsánatod által. Imádkozunk fájó szívű, gyászoló testvéreinkért, akik szerettük után tekintenek és benned keresik a vigaszt. Hallgasd meg imáikat és töröld le könnyeiket, vigasztalás Istene. Kérünk, segíts minket a helytállásban, amikor arra van szükség, hogy használjuk a bennünk általad épített új ember erőit. Teremts bennünk csendességet, aki a szelek és a vizek felett is úr vagy, és adj nekünk tőled való lelki növekedést Krisztusban! Ámen.