Önbecsülés

Igehirdetés 2015. augusztus 16.

Önbecsülés

Lekció: Márk 6,1-13

Textus: Ef 5,14

„Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!”

Imádkozzunk!

Urunk segíts, hogy meglássuk fényedet e sötét időszakban, amikor oly sokan eltévednek, s nem találják az utat. Te azért jöttél, hogy megkeresd és megtartsd, ami elveszett – ilyenek vagyunk nélküled magunk is. Nyisd fel szemünket az élet világosságára, ami Krisztusban lakik, és a betegeknek gyógyulást, a vakoknak látást, a halottaknak pedig feltámadást hoz. Hadd nyíljunk meg a Szentlélek számára, aki tisztít, vigasztal és éltet! Ámen.

Igehirdetés

Egy görög bölcselő, Empedoklész azt tanította, hogy a megismerés alapja a közösség: a megismerőben és a megismertben van valami közös. A szem példának okáért szerinte azért lát, mert van benne valami fényszerű – s nem lehetetlen, hogy elmélkedésében a szem csillogásából indult ki. Magán a naiv élettanon az idő persze túllépett, ám a görög bölcselőnek alapjában mégis igaza volt, amennyiben a szem igenis alkalmas a fény impulzusainak befogadására, feldolgozására és továbbítására, valójában minden parányi porcikájával „erre készült”, mintegy a fényre van hangolva, az élteti s működteti. Ha egy hegedű húrja megpendül, mikor a harang megszólal, az is azért van, mert valami összeköti őket – a közös hullámhossz.

„A prófétalelkek engednek a prófétáknak” (1Kor 14,32), olvassuk – ám Názáretben senki nem akadt, aki felismerte volna Jézusban azt, akinek őt az Atya küldte. A világ Megváltójának nem volt becsülete a saját hazájában, ahol az övéi közé jött (Ján 1,11), ám azok nem fogadták be – amiből az a szomorú konklúzió következik, hogy nem volt bennük semmi közös Jézussal. Nem csak más hullámhosszon működtek, hanem más volt a belső lényegük, az irányultságuk, a világuk. Így szóltak: „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?” Amit, ha lefordítunk, nagyjából azt jelenti: Éppen olyan ember, mint mi, tehát nem lehet Isten Fia. Így kell értenünk azt, hogy “megbotránkoztak őbenne”. A Szabadítónak kozmikus jelek készítsék az útját, hasadjon meg a föld a léptei alatt, hódoljanak előtte a népek királyai – akkor hiszünk benne!

Ma is sokan hiányolják a cirkuszi szemfényvesztést, a mágikus csodákat, a megrendítő, könnyes élményeket, amikor belépnek egy templomba – s csak egy embertársuk hangját hallják. Miért nem veti azonnal őrjöngve földre magát minden bűnös lélek? Miért nem kaszabol lángpallossal az igehirdető a szellemi lények gigászi küzdelmében a mi oldalunkon, amikor ma már egy közepes popfesztivál is a lézervillogások csodáit varázsolja a nézők elé? A nyolcéves Petike az interneten bukfencezve-géppuskázva helikopterről semmisíti meg virtuális ellenfeleit – ezek pedig itt csak beszélnek, mint bárki más emberfia a piacon vagy a postán, ahol ismerősökkel fut össze. Valahogy így legyintettek a názáretiek is, amikor a Jöhosuáh nevű, közülük való ácsot hallgatták a zsinagógában Isten királyi uralmáról beszélni…

Ma már tudjuk, és nevezzük csak nevén a dolgot, valóban nem volt bennük semmi közös Jézussal. Nem volt közük a tisztaságához, a hitéhez,  az Atya iránti szeretetének a teljes odaadásig menő engedelmességéhez, a végső szeretetből meghozható, legnagyobb áldozatához. (Jn 15,13)

Pedig azt is tudjuk, hogy a külső máz alatt, amivel viselkedésesen egymást kifizetjük ott a „gubanc”, vagyis minden ember egyéni bajhalmaza, de alul, leges-legalul ott „az egyetemes ember” is, aki mindenkiben egy és azonos. Miért nem ismerték fel a názáretiek Jézusban a Krisztust, az Emberfiát, az igazán egyetemes Embert, hiszen az bennük is ott tanyázott valahol mélyen! Furcsa választ találunk: önbecsülés hiányában. Önmagukat, legjobb énjüket nem ismerték föl! Megelégedtek a kereskedelmi és halász sikereikkel, épülő házaiknak eggyel több és több ablakot akartak, fiaikat szerették volna a kapuban ülők főhajtásától övezve látni, s teherhordó szamaraikat egy jobb márkájú öszvérre cserélni – ennyi volt az ambíciójuk. A tehetségesebbek szívesen lettek volna elnökök, akik a csöngőt rázzák valahol egy tanácskozáson, vagy a hetven tagú Nagytanács, a Szinhedrion tagjai – de itt aztán véget is ért minden törekvésük. Az álmodozó „vándor-filozófusokra” (Bulgakov) pedig legyintettek, mint később Pilátus is, aki azt mondta, “micsoda az igazság”, de így gondolta: „Igazság, kedves Jöhosuáh? Palota és szolgahad, behajtandó adók, légiók mozgatása, pontos, számadatokkal alátámasztott jelentés Rómának havonta, ünnepi játékok és cirkusz a népnek – de kérlek, ne nevettesd ki magad, igazság? Mi az…?!” (Ján 18,38)

A názáretiek azért nem ismerték föl Jézust, holott sokkal közelebbről látták a személyét a jerikóiaknál vagy a jeruzsálemieknél, mert saját magukat nem becsülték hitben annyira, hogy a bennük is ott lakozó egyetemes ember rárezdülhetett volna az ő jóságára és páratlan (“Egyszülött”) voltára! Hitetlenek, s ami ugyanaz, igénytelenek voltak, beérték a napi „röfögő győzelmeikkel” (Weöres S.) – mert nem voltak hajlandók meghozni az áldozatot, aminek révén ők is a jézusi közelségbe kerülhettek volna az Atyával. A hitből való áldozatot, ami révén az ember hozzájuthat örök énjéhez, senki el nem kerülheti, aki valóban keresi azt: aki csak éhezi és szomjazza az igazságot (Mt 5,6), mert „nem lehet pacalpörköltet enni s közben az örökkévalóságról elmélkedni”. (Hamvas B.) A názáretiek a valódi ragyogást, az élet igazi többletét utasították el Jézussal – s ezzel saját legjobb lehetőségüket játszották el.

Mai evangéliumunk ezért így hangzik: Ember, nem kell igénytelen maradj! Még az Egyiptomi Halottaskönyv is eljutott odáig, hogy ezt jelölte meg érdemes célnak: „Most aztán valóban kilépek a fénybe!” Ha pedig így áll a dolog, akkor miért adnánk alább annál, amit egy kínai szent könyv is mond: „Akinek belső világa higgadt és szilárd, az az ég fényében él. Aki az ég fényében él, az az emberek számára csak külső megjelenésében látható. A többi ember igyekszik művelni magát, ő azonban már elérte azt, ami sohasem változik. Aki elérte azt, ami sohasem változik, arról az emberi lepereg, és az égi erőkkel él együtt. Akiről az emberi lepereg, az az ég birodalmának lakója. Aki az ég birodalmának lakója, az az ég fia.” (Csuang-ce)

Mondjuk a magunk nyelvén: az evangélium abban áll, hogy ez mindenkinek, igen, mindenkinek elérhető! Ott rejlik, mint lehetőség valamennyi emberben! Nem lehet annyira mélyre süllyedni, hogy ez el volna zárva előlünk. És nem kell elszalasszuk, amint arról a költő vall, magára nézve nagyon is szomorúan:

 

„Élhettem volna gyönyörűen,
megvolt a képességem rá,
hogy derűs legyen az estém és
egyetlen órám teltén se zokogjak.
Most hurkot dobnak rám az éjszakák,
vérereim torkomra csavarodnak…..

………Élhettem volna gyönyörűen,
de most a házak énbennem épülnek
és dübörögve énbennem dőlnek össze.
Valaminek az eszköze vagyok,
mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet,
s hányódom erre-arra, pedig
élhettem volna gyönyörűen.”
(Ladányi Mihály)

 

A kézenfekvő folytatás így hangzik: Biztos, hogy nem élhetnénk a pillanattal gyönyörűen – most? A jézusi kaland, a „Jesus trip” ugyanis, ami a kábítószert letevők kifejezése volt a 60-as években, erre biztat. Mélyre ásni, vagy használva a Mester szavait, ”mélyre evezni” (Lk 5,4) akár már önmagunkban is, előbb-utóbb ahhoz a felismeréshez vezet, hogy olyan a világunk, amilyenek mi magunk vagyunk. Ha aggodalmaskodunk, a világ is félelmetes körülöttünk, ha pedig hiszünk, a hitünk legyőzi a világot. (1Ján 5,4) Fedezzük hát fel, igen, „a mélyre evezve” a világ szépségét, döbbenetes formagazdagságát, önmagában való ajándék mivoltát! Szeressük jobban, mint eddig, a saját életünket, ahol minden múló pillanat örök is, hiszen ugyan mi mást viszünk magunkkal az örökkévalóságba, mint életünk múló, egyetlenszerű, tündöklő pillanatait? Utaljon a világ minden csodája arra, aki adta azokat – az élő Istenre, mennyei Édesatyánkra!

Aztán fedezzük fel, s ez már egy lépés tovább, a lehúzó erők elvethetőségét. Egyiptom nagyhatalom volt, sőt, a környéken az egyetlen igazán „nagy hatalom” – jelentős hivatalnok réteggel, közigazgatással, hatékony besúgó hálózattal, mint minden birodalom – amikor Izrael fiai mégis elhitték, hogy kiszabadulhatnak vasszorításából. Vannak mindnyájunk számára „nagyhatalmak”, amik felől aggódva állapítjuk meg, hogy erősebbek nálunk. És valóban azok, de nem mi győzzük le őket – hanem az Úr, aki „hadakozik érettünk”, mi pedig „veszteg lehetünk”. (2Móz 14,14) Akinek élő Ura ő, annak közel a felfedezés: bármilyen lehúzó erő elvethető – mert ő hadakozik! Adok-e helyt számára, bizalmam antennái tényleg felé fordulnak-e? Ez ugyanis a valódi, tényleg hatékony kapocs, a „közösség” megismerő és megismert között (1Kor 13,12), s ő átjár engem Lelkével úgyannyira, hogy “természetének részese” leszek! (2Pét 1,4)

Ez már valóban szinte alig hihető – pedig éppenséggel a lényegek lényege! Ha csak egy kis hangulatjavítás a hitem célja, nagyon igénytelen vagyok magam is. Miért adnám alább a teljességnél? Ahogy a kínai bölcs fogalmazta: elérni azt magamban, ami sohasem változik! E nélkül kár volna bárkinek meghalni, de legyünk csak profánok: e nélkül élni is kár. Azért születtünk, hogy a telő-múló időben megtaláljuk az örökkévalót, a nem változót – Istent. És akkor jöhetnek az élet változásai, maga a testi feloldódás, a halál is – nekünk otthonunk van e világban általa – s abban a másikban is, amiről alig tudunk valamit azon kívül (aminél nincs is semmi vigasztalóbb), hogy mindenkor vele leszünk! (1Thessz 4,17-18)

Ehhez fel kell serkenni, föl kell támadni a halálból – s akkor “felragyog nekünk a Krisztus”. Nélküle benne élünk a halálban, nincs hit, nincs távlat – benne pedig feljön “ama szép hajnalcsillag” (2Pét 1,19), akiről a Jelenések könyve is szól: „Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag.” (Jel 22,16-17) Feltámadni pedig úgy kell, hogy meghal előbb az ember, vagyis megtagadja Isten nélkül való énjét, azt halálba adja – utána pedig átadja a történést annak – de úgy igazán – aki “kihozta a halálból a juhok nagy Pásztorát is örök szövetség vére által”. (Zsid 13,20) Ő majd elvégzi bennem is! És elvégzi, el bizony! Megújult, megtisztult, megvigasztalt életek tanúskodnak róla. (Jel 7,9-17) Miért ne tartozhatnék közéjük? Igen, akarom. Úgy legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, nálad semmi lehetetlen nincsen, még a mi életünket is meg tudod újítani – ne hagyj minket magunkra tehetetlenségünkben. Bizony, jövel Uram, Jézus, és végezd el bennünk, amire nekünk erőnk nincsen! Ámen.