Igehirdetések

Színház az egész világ

Igehirdetés 2014. július 6.

Színház az egész világ

Lekció: Mát 11,16-30
Textus: Mát 11,17

„De kihez hasonlítsam ezt a nemzetséget? Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és ezt kiáltják a többieknek: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem gyászoltatok.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó kegyelmedet és mind azt a jót, amit csak az elmúlt héten is ránk pazaroltál. Őrizted életünket és nem nézted méltatlanságainkat bírói szemmel, noha minden vétek és gyarlóság a te végtelen szentséged elleni lázadás, aki jelen vagy mindenhol, mint a sugárzó nap, és akinek szeme elől nincsen rejtve semmi ezen a világon. Hozzád jövünk, élő Isten, aki Krisztusban hívsz is bennünket, hogy nálad megnyugvást és megbékélést találjunk. Tisztogasd és gyógyítsd életünket, hadd legyünk most egészen olyanok a te kezedben, mint a fazekas kezében az agyag: újíts meg minket Szentlelked által egész mivoltunkban. Ámen.

 

Igehirdetés

Aki nyáridőben elsétál a szentendrei városháza előtt, benézve annak kapuján megpillanthatja az ott ilyenkor felállított nézőtér üléseit. Országos programnak számít a Szentendrei Nyári Teátrum a maga színielőadásaival, ahová sokfelől ellátogatnak a színház kedvelői a különböző előadásokra. A mi civilizációnkban a színház hozzátartozik a kulturális élethez, és ez akkor is így van, ha igazat kell adnunk annak a gondolkodónak, aki szerint önmagában a kultúra szónak mainapság legalább a fele svihákság. A színpad mindenesetre olyan történést ad elénk, ami csak játék, hiszen a darab alatt véres körülmények közt meghalt király az előadás végén kijön a függöny elé és meghajol, hogy megköszönje a tapsot. Hogy mégsem intézhetjük el a színház ügyét egyetlen kézlegyintéssel, az abból is kitetszik, hogy egy Shakespeare azt mondja egyik darabjában:

 

„Színház az egész világ.

És színész benne minden férfi és nő:

Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

Életében…” (Shakespeare: Ahogy tetszik, II. 7.)

 

S aztán felsorolja, hogy legalább hét felvonás vár mindenkire: a karon ülő kisgyermektől, a kedves arcú iskoláson, majd az elvakult szerelmesen át, aki balladát ír imádottja szemöldökének egyetlen mozdulásáért, el egészen a katonáig, aki “…a buborék hírért / Ágyúk torkába bú” – majd a csinos pocakú bíróig, akinek szépen nyírt a haja és pontos példákkal tud szolgálni beszédében. A hatodiknak már okuláré van az orrán s gyengül a hangja, míg a hetedikben megérkezik az ember a második gyermekkorba, ahol megint nincs már foga, nem is lát jól, nincs ízlelése, és egyáltalán semmije sincs már.

Ha mosolygunk is az ironikus felsoroláson – amiben azért sok igazság is van – eszünkbe juthat az antik görögség, melynek a mai értelmű színházat köszönhetjük félkörívben elhelyezett, emelkedő széksoraival, középen a színpaddal. Kevesen tudják, hogy a görög színház mindig egy istenség templomának oldalsó kijáratára épült, vagyis a szentélyben lakó istenség hangját hivatott megszólaltatni, mintegy a nép felé közvetíteni; tehát szakrális ügy volt, nem pedig profán szórakozás. Azt is kevesen tudják, hogy a persona latin szó, ami személyt jelent, eredetileg a per-sonare, „valamin áthangzani” latin szóból ered, és a színházban alkalmazott, cserépből készült álarcot jelentette, amit a színészek arcuk elé tettek. Kétféle volt: a tragikus álarc, aminek lefelé görbült jókora szája, amin a színész tölcsérként, korabeli “hangosítóként” kibeszélt, és a komikus álarc, amely mosolygott, ezért fölfelé görbültek ajkai.

Kérdezhetné valaki, miért foglalkozunk ezzel ennyit, hiszen a Bibliában nincs is szó színházról. Profán, szórakoztatóipari színházról valóban nincs szó, de jelképes, szent cselekményről, ami nem a köznapi élet anyagi, létfenntartásos történéseihez tartozott, annál inkább. Gondoljunk a szent áldozatra, amikor a vétkes a bárány fejére tette kezét, mielőtt azt feláldozták, hogy az ember bűne így „átmenjen” az áldozati állatra, és annak helyettes áldozatával megtisztuljon. (3Móz 3,7-8) Vagy gondoljunk a főpapi áldozatra a nagy engesztelés napján, amikor két kecskebakot állítottak az oltárhoz, és sorsvetéssel kiválasztva az egyiket az Úrnak áldozták fel, a másik fejére pedig a főpap rátette kezeit s megvallva népének minden hamisságát, vétkét és bűnét „rárakta” azokat, majd egy arra való emberrel elküldte a pusztába Azázelnek. (3Móz 16,5-10) Innét ered a ma is használatos „bűnbak” kifejezés. Ezek a cselekmények jelképes, tehát nem a köznapi történések közé sorolható dolgok voltak, és az volt a szerepük, hogy a földön küszködő embert összekapcsolják a magasabb világgal.

A középkori katedrálisok előtt passiókat és moralitásokat adtak elő, aztán a szakralitásból először egy invokáció, vagyis nekifohászkodás maradt a színdarab elején, amiből később egyszerű prológus, előbeszéd lett, végül pedig már semmi szentséges nem maradt a színházban – és ma itt tartunk: a színház immár teljesen profán intézmény. Persze, ha a darab és az előadás a maga tartalma szerint mégis csak átnemesíti érzéseinket, mert szent mámort, elragadtatást közvetít, amit az ajándékozó Isten jóságából kaphatunk magunknak, egyszóval felemel és megtisztítja a lelket, akkor betöltötte eredeti rendeltetését. A katarzis szó is görög lelemény (Arisztotelész: Poetika), amelyet ma megtisztulással szokás fordítani – eredetileg azonban az egyensúly helyreállítását jelentette. A léleknek olyan gyógyulását, amelyben sem túl sok, sem pedig túl kevés a bűntudat és a félelem, hanem „pont annyi”, amennyire az embernek az igaz élethez szüksége van.

A modern lélektan is beszél „szerepről”, éspedig pontosan abban az értelemben, ahogy az előbb már hallottuk, hogy színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő. Itt a „szerep” azonban nem feltétlenül álnokságot jelent, valami képmutatást és hamisságot, amivel becsapnánk egymást, hanem egy olyan viselkedésmódot, amiben közöljük magunkat másokkal, és amely formából sok állhat valaki rendelkezésére anélkül, hogy mindjárt képmutatásról kellene beszélni. Az államférfi például ünnepélyes öltönyben és nyakkendőben külföldi delegációkat fogad hivatalában, ahol nemzetek érdekeit tárgyalják és egyeztetik, aztán hazamegy és a szőnyegen négykézlábra állva hátára veszi gyermekét vagy unokáját. Milyen más az egyik, és a másik – mégis mindkét ember ő maga. Van tehát a szerepnek pozitív értelme is – s nem járunk messze az igazságtól, ha azt véljük, egy velencei karnevál, a „maszkok ünnepe” is ilyen gondolatra épülhetett, nem pusztán a bálozásra.

Weöres Sándor mondja, hogy amint kialszik a fény a színházban, a nézők lelke „hangtalanul a színpadra gördül”, s ott király, áruló, szerelmes vagy udvari bolond lesz belőle. Egy rövid időre, míg az előadás tart mindenki egy másik életet kezd élni. Hozzáértő szakemberek szerint a színházzal kapcsolatos éjszakai álmainkban valamennyi szereplő magunk vagyunk, mert személyiségünk különböző részei öltenek testet és beszélgetnek egymással „életünk színpadán”. Mindez pontosan így vonatkozik a filmekre, báb-előadásokra, s az igazán értékes muzsikára is, ha értő szívvel hallgatják és felfogják.

Ezek után nyugodtan idézhetjük a szellemes mondást, hogy minden emberi személyiségnek legalább három rétegével kell számolni. Legfölül van a szerep, amivel kifizetjük egymást, vagyis ahogyan viselkedünk. Alatta rejlik a „gubanc”, az ember egyéni nyomorúsága a sebeivel együtt – ami olyan sokféle, ahányan vagyunk. Legalul pedig ott az „egyetemes ember”, amiben mind azonosak vagyunk. (Farkas J.) Mit mond mármost mindehhez az evangélium?

 

Jézus egy korabeli gyermek-mondókát, kiszámolóst idéz, amit akkoriban a piacokon lehetett hallani – ha valaki odafigyelt a gyermekekre. Ő maga ezek szerint ilyen volt. „Furulyáztunk nektek, s nem táncoltatok / Siratót énekeltünk és nem gyászoltatok.” Akármilyen megbotránkoztatónak tűnik is, e mondás a szerepek hiányát veti a hallgatóság szemére. A magyarázat is erre utal: eljött Keresztelő János, aki prófétaként fölemlítette a bűnöket s úgy hívott megtérésre, „mérges kígyók fajzatainak” titulálva a vallási vezetőket (Mát 23,33) – de ők nem tértek meg. Aztán eljött Jézus, aki leült a bűnösökkel egy asztalhoz, ha azok elindultak Isten országa felé – de a hivatalos Izraelnek ő sem kellett, azzal vádolták meg, hogy részeges és nagyétkű ember – s maradt minden a régiben. Tehát megvoltak a szerepek – a farizeusok például elkülönítették magukat azoktól, akik nem tartották meg a törvényt úgy, mint ők, és a szentségnek e látszólagos szerepe egészen rájuk is égett. Ez az egyetlen „szerepük” maradt, s ez is hamis volt. Nem tudtak s nem is akartak változtatni rajta. Az volt érvényes rájuk, amit egy gondolkodó így fogalmazott: mindenkivel kapcsolatban az a legfontosabb, mennyire van odakozmálva. (Hamvas B.)

Hiszem és vallom, hogy Isten ma is sok irányból közelít: néha táncra és örömre hívó muzsikaszóval, hogy tanuljunk ismét boldognak lenni, örülni a kiapadhatatlan lehetőségeknek, a kegyelemnek; kezünknek, lábunknak, az el nem borult elménknek, az életnek magának. Néha pedig siratót küld, amikor emlékeztet bűneinkre, egész szentségtelen, méltatlan mivoltunkra, s megkérdezi, mi lesz, ha mi így megyünk el az örökkévalóságba. Vajon felébredünk-e ettől s elkezdjük-e gyászolni siralmas állapotunkat? Vegyük számba, miféle lehetőségeket kínál a színház, az intézmény, vagy, ha úgy tetszik, a színház, mint lelki működés, amiben valójában benne élünk gyermekkorunktól az utolsó percekig. Jómagam ezeket találtam – s szeretettel nyújtom át őket a keresőnek.

Először is lehet ürügy a kivetítésre, s ez a legalacsonyabb szint. Amikor másokat okolunk a magunk bajai miatt, s azért haragszunk rájuk, mert nekünk van szükségünk arra, hogy haragudhassunk. S ugyanígy, amikor azért szeretünk, mert nekünk van szükségünk rá, de közben egyáltalán nem érdekel, hogy a másik embert az hogyan érinti.

Aztán lehet a „színház”, vagyis hát az a lelki működés, amiről itt szó van, s ez már egy magasabb lépcső – kísérletezés, új utak tapogatása, járatlan ösvények fölfedezése. Több és más föllelése, egyebek közt jelesül annak, hogy nem fekete-fehér a világ. Nem csak jó és rossz emberek vannak, ahogyan a kisgyermekek éreznek, meg amint a romantikus regények felépülnek a hőst segítő és gátoló személyekből: mintha a világ kizárólag ellenségekből és barátokból állna, ahogy a háborúkban – mi és ők…. Aki szereti a színházat, s aki egyáltalán szeret olvasni, annak mindig van önismereti hajlandósága – hiszen a jó könyvekben is pontosan ez történik. Kipróbálhatjuk szívünk érzéseit elképzelt személyekben, eseményekben – és mindez válhat egészen új belső viszonyulások föllelésévé. Nagyon szegény az, aki nem olvas. Márai Sándor egészen odáig megy, hogy ezt írja: Proletár az, akinek nem jut ideje a művészetekre. Súlyos szó, de érdemes rajta elgondolkodni: vajon mindennapi életünkben mennyi jut a kísérletező, kereső életnek, vagyis annak, mikor mások példáján és életútjának szövevényén át vizsgáljuk meg saját életünket.

Végül pedig lehet „éltető megrendülés”, vagyis olyasmi, ami megtisztít és egyensúlyba hoz. Ami visszaad a normális, teljes életnek, egész voltunknak, ha úgy tetszik, az „egész-ségünkek”. Az ószövetségi áldozat látványa ilyen volt: levágták az ártatlan bárányt, és ott állva senki nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ő is egyetlen egyszer él, mint az a levágott juh. Az én vérem is el fog egyszer folyni – így, vagy úgy… Velem kapcsolatban is egyetlen kérdés marad: mit viszek magammal az örökkévalóságba. Tiszta szívet, rendezett életet, vagy önellentmondásokat, hamisságot, áltatást és erőszakot.

Isten segítsen bennünket meghallani ezt a mai, különös és nagyon szép igei üzenetet: ha siralmas éneket hallotok, gyászoltok-e, ha furulyázunk nektek, táncra keltek-e. Tudtok-e örömmel hálásak lenni a kegyelemért, s elgondolkodni az elgyászolni való, siralmas dolgaitok felett. Isten segítsen abban, hogy igen lehessen a válaszunk! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, amikor örömre hívó muzsikaszóval közelítesz. Taníts minket hálára az életért és a kegyelemért! Azt is köszönjük azonban, amikor siralmas énekkel ébresztgetsz az igazi valóságra. Köszönjük, hogy azért adtad a gyülekezet összetartozását, hogy igéd segítse az elesőt és vigasztalja a szomorút. Közöld velünk áldott Szentlelkedet, erősíts meg minket a jó véghezvitelének képességében! Ámen.