Igehirdetések

Az új élet kezdete

Igehirdetés 2000. július 23.

Az új élet kezdete

 

Lekció: Kol 1,12-23
Textus: Kol 1,12-13

“Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”

 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megesett a szíved rajtunk, bűnös embereken, irgalommal szánva a haragvó világot – s nagy jóságod ránk tekintett. Ördög csalta bús szívünket menny-magasból látni jöttél – sőt, megszabadítani, és újjá teremteni. Áldunk téged az érthetetlen csodáért: szétosztottad isteni életed közöttünk, hogy aki csak hisz benned, ajándékba kaphassa tőled.  Magasztalunk a te tökéletes, örökre érvényes áldozatodért – hogy testvéreddé fogadtad a benned hívőket. Megosztod velünk örökségedet: csupa felfoghatatlan titok, érthetetlen csoda ez számunkra! Kérünk,  add bizonyosságát, hogy feltámadtál és élsz, s most egészen személyesen és meggyőzően szólsz hozzánk. Senki nem ismerhet téged önmagától, csak akinek megnyilatkozol. Jelentsd ki magadat nekünk is – ajándékozz meg igaz hittel, hogy felismerjünk és dicsőítsünk téged, mint örök és megváltó Urunkat! Ámen.

 

Igehirdetés

Lehetetlen Jézus személyéről egy szűk fél óra alatt még csak összefoglaló néhány mondatot is mondani. Mégis róla szól a mai igehirdetés, hiszen minden egyéb téma felesleges szócséplés. Akire nekünk, embereknek szükségünk van, az Ő. Isten Fia, aki elhozta az életet, és aki ma is elhozhatja azt minden, az igazi életet kereső léleknek. Nem elég a vallásos hangulat, a magas röptű vagy mélyen szántó elmélkedés. Az új élet, az igazi és teljes élet őbenne van. Az ő személyéből adatik, hitből hitbe. Ahogy ő Isten gyermekeként, Egyszülött, páratlan Fiúként élte földi szenvedésteli életét, úgy ő általa, őt követve, behívva az életünkbe mi is isteni életet élhetünk. Ez az evangélium szíve, és több mondanivalója tulajdonképpen nincs is ennek a mai igehirdetésnek sem. Róla szól a Biblia első lapjától kezdve az utolsóig, őbenne dobog a háromezer éves híradás minden betűje forró lüktetéssel, élethozó jó hírrel. Amikor a Bibliát olvassuk, abban mindig őt kell keresnünk, ha régi történeteket, nemzetség-táblázatokat, vagy éppen lakodalmas énekeket találunk is lapjain. Ott van ő ezekben!

Ne elégedjünk hát meg azzal, amikor kinyitjuk a Bibliát, hogy egy régi s talán érdekes történeti híradást tartunk a kezünkben! Mintha valaki elmenne egy hangversenyterembe, s nem hallgatná meg a lélekemelő muzsikát, hanem beérné azzal, hogy megtudja, hány ülőhely van ott, mikor építették az épületet, melyik muzsikust hogy hívják, aki zenélni fog – aztán hazamenne anélkül, hogy meghallgatná a muzsikát. Nem jó így hangversenyre menni! Kár a Bibliát úgy olvasni, hogy minden lényegtelen dolgon megakad a szemünk, de a döntő, lényeges üzenet elkerül bennünket – az Úr Jézus személye, lénye és valósága!

Még bevezető megjegyzésként hadd mondjam, hogy amint a Biblia első lapjától az utolsóig őróla szól, úgy azt is látnunk kell, hogy ő a mi üdvösségünk dolgában kizárólagos igénnyel lép fel. Azt mondja, hogy Én vagyok az út. Nem azt, hogy én vagyok az “egyik út” a sok lehetséges közül, hanem ezt: “Senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam.” Ezt jó megfontolnunk, mert méltatlan őhozzá, amikor értünk való nagy szeretetét semmibe véve, odatesszük őt azok mellé, akik mély és bölcs dolgokat mondtak, nagy világvallásokat is alapítottak, de egyik sem halt meg közülük értünk szeretetből! Ő páratlan számunkra, azért hívjuk mi őt Egyszülött Fiúnak!

A mai vasárnapon arról gondolkodjunk, hogyan kezdődik az ő ügye, hogyan válik valaki élete részévé a feltámadott és élő Krisztus, aki jelen van övéi között minden napon a világ végezetéig – hiszen ezt ígérte már akkor, amikor megkereszteltek minket.

Az igék, amiket az előbb hallottunk, múlt időben szólnak, de tudjuk, hogy a Biblia nyelvén ez nem csak a valamikor történteket jelenti. Ami egyszer megtörtént, megtörténhet megint – a múlt idő a Biblia nyelvén leggyakrabban, és ezen a helyen is – prófécia. Az első így hangzott közülük: “Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek.” Testvérek, eszerint van olyan emberi állapot, amikor mi, emberek nem vagyunk alkalmasak arra, hogy befogadjuk a világosságot! Élünk a sötétségben és így vagy úgy jól is érezzük magunkat benne. Az ember észrevétlenül is ellent tud állni Isten világosságának, nem csak tüntetően, nagyhangúan, hanem csöndben és észrevétlenül – hogy úgy tűnik, mintha minden rendben lenne az életében. Amikor önmagunkat istenítjük – s nem erről szól-e minden sértődékenység? Amikor méltóságnak állítjuk magunkat, s egyetlen szó is elég, hogy kudarcot jelentsen hiúságunknak. Nem is akarunk szóba állni azzal, aki tette, önmagunkat bálványozzuk… Ha más fontosat, védeni valót vagy említésre méltót nem ismerünk, csak önmagunkat, akkor nem tud hozzánk férni a halk és szelíd szó – amilyennek Illés próféta ismerte Isten jelenlétét. Ott ül a barlang előtt holtfáradtan, a halált kívánja – s elvonul előtte a szélvihar: de az Úr nem volt a szélviharban. Elvonul előtte a tűz, és nincs a tűzben. Földrengés jön, és nincs a földrengésben sem! Végül megszólal egy halk és szelíd szó – s ez volt az Úr jelenléte!

Vajon halljuk-e még a halk és szelíd szót, vagy eltompultak már füleink a zajban, abban, amit talán éppen magunk gerjesztettünk… Mert elnyomja az ő halk és szelíd szavát az ambíció, a telhetetlenség, a szeretetlenség a nagy és lobogtatott igazságaival mindig, amikor a mi igazunkról és nem arról az igazságról van szó, ami őbenne jön közel. És a többi, szellemi értelemben hangos és durva megnyilvánulás, ami mind alkalmas arra, hogy elnyomja a halk és szelíd szót. Bizony, ezekben az állapotainkban megszólíthatatlanok vagyunk, nem tud hozzánk férni az isteni Szó. Milyen nagy evangélium most ezért, hogy múlt időben, de jövő időt, lehetőséget idézve halljuk: ő tett minket már alkalmassá arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk.

A világosság Krisztus! Nagy dolog, ha valóban be akarjuk fogadni őt az életünkbe, tényleg helyet akarunk teremteni ott számára. Legyen naponta ideje annak, hogy felé fordulunk. Érdekes a kifejezés: a világosságot a “szentek örökségének” nevezi. Akik Istenéi (ezek a szentek, ugyanis a szent azt jelenti, hogy Isten számára félretett, elkülönített) azok Isten tulajdonai. Aki tudja, hogy élete nem a sajátja, kapta és visszaadja, el kell számolnia vele – az örökségként kapja ehhez Krisztust! Örökség az, ami az embert megilleti, természetes módon jár neki. Eszerint tehát – milyen erős kép ez – aki úgy él, hogy tudja, mindene Istené – az megkapja mintegy magától az élő Jézust is! Eljön Krisztus az élete útján! Utána megy, bekopogtat ajtaján, üzen számára, megérinti a szívét, elgondolkoztatja, megfeddi, új életre támasztja – mi mindent tesz! Egyszer csak ott van és kiderül, hogy ő a mi örökségünk! Igazi jussunk, legnagyobb kincsünk! Hogy mindez megtörténik Isten műve és ajándéka, nem a mi érdemünk. Ezért kell hálát adni mindenért az apostol szerint: még a jó döntés, az erkölcsi helytállás is Isten ajándéka, ha képesek vagyunk ilyesmire. Ő tett és tesz minket alkalmassá arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk!

A folytatás így hangzik: “Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából.” Gondolnánk, itt ugyanarról van szó – ám mélyebbre nyúl, s megint egy múlt idejű mondattal, a lehetőségeinkre is emlékeztet. Ha egyszer megtörtént, miért ne történhetne megint? Ha egyszer eltévelyedett, miért ne újulhatna meg? Krisztusban valóban Isten készítette el erre a lehetőséget – amíg itt vagyunk, minden napon a világ végezetéig…!

Testvérek, nagy a hatalma a sötétségnek. Emberek bekerülnek üzelmekbe, s amikor szeretnének szabadulni, nem tudnak. Könnyű beletévedni a mocsárba, kijönni már sokkal nehezebb. Szenvedélybetegek számolnak be róla, hogy éveken át igyekeztek letenni szenvedélyükről, s nem voltak képesek rá. Bűnözők mondják el, hogy amikor jó útra akartak térni életük egy váratlan világos pillanatában, milyen erők nyúltak utánuk fenyegetéssel, zsarolással, megvesztegetéssel, kényszerítéssel. Meg akarták tartani abban, amiből nem könnyű kilépni, ha valaki egyszer elindult azon az úton.

Mert mit is mond az ember? “Vétettem, most már úgyis mindegy.” S teszi tovább még vaskosabban, amit addig tett – mert “most már úgyis mindegy”. Hát egyáltalán nem mindegy! Egyetlen életünk van, aminek minden percéért kár, ha a sötétség hatalmának uralma alatt töltjük. Lelki bilinccsé tud lenni a sötétség uralma, ezért minden hálátadni valónk megvan, ha ő “megszabadított a sötétség hatalmából.”

Valaki elmondta, hogy amikor élete összekeveredett, elpiszkolódott és tönkrement, egy váratlan pillanatban rádöbbent, hogy mindez istentelensége miatt alakult így. Megfordult, és elkezdte keresni az Urat, hol található, hol hallható a hangja, mi az ő akarata – s abban a pillanatban földöntúli békesség szállt az életébe, s egy szempillantás alatt átélte, mindent és mindenkit szeretnie kell. Önmagával összhangba került, beteg lelke gyógyulni kezdett. Már látta az irányt, és nem gazdátlanul tévelygett többé. Isten megszabadította a sötétség hatalmából! Hogyan történik ez? Sohasem elég, hogy valaki rádöbben, élete egy darabján a sötétség uralkodik. Nem elég az sem, ha valaki elkezdi visszagyömöszölni magába valamely elszabadult, szenvedéllyé lett vágyát. Egy ideig megy, aztán ott a visszaesés. Isten szabadítása abban áll, hogy ő ad helyette jobbat. Valami éltetőbbet annál, mint eddig volt. Magasabb szintre emeli életünket! Vágyakat kelt szívünkben, amik addig ott sem lehettek. Nem csak nemet mondani segít, hanem ad valami érdemlegesebbet. Célt, magasabb minőséget, hasznosabb tevékenységet.

Pál is foglyokat vitt Jeruzsálembe – teli volt buzgalommal, igyekezettel, ősei iránt való tisztelettel. Üldözte Jézus követőit, de amikor találkozott a feltámadott Úrral, e hallatlan energikus, tevékeny életet az evangélium szolgálatába állította. Az Úr adott neki jobb tartalmat, mint amire ő a maga hallatlan energikus természetét addig használta. Ez az új élet legszebb jele: van jobb, nemesebb, tisztább, igazabb! Pál kapott ilyet, s el tudta mondani, hogy “Ő szabadított meg a sötétség hatalmából” – miért ne kaphatnánk mi is újat? Hány emberi élet vár erre! Nem elég a sötétségre neme mondani – e nélkül persze nem lehet elindulni sem – de Isten szabadítása abban áll, hogy tőle jobb tartalmat kapunk annál, mint amivel magunk meg tudtuk tölteni életünket.

Engedjük hát őt cselekedni – hadd töltsön meg minket új lényeggel! Adjon új gondolatokat; értelmesebbeket, nemesebbeket, hasznosabbakat, igazabbakat és szeretettel telibbeket! Ő így szabadít meg: leoldja bilincseinket és megmutatja, miben áll a szabadság!

Végül még egy ígéret, ugyancsak múlt időben, s megint a jövőre is érvényesen: Ő vitt át minket szeretett Fia országába. Most, hogy két héten át amerikai vendégei voltak a Szentendrei Református Gimnáziumnak, akik eljöttek saját költségükön a világ másik végéről nyelvet tanítani az iskolába, láthattuk, milyen nehéz valakinek egy másik országban feltalálnia magát. Idegen a nyelv, mások a szokások, eltérően működnek a közlekedési eszközök. Az ember az első napokban teljesen elveszettnek érzi magát, ha nincs segítsége. Lelki értelemben is van egy “országunk”, ahol otthonosan mozgunk. Ebből, ahol már jól berendezkedtünk, vitt át minket az Úr egy másik királyságba, szeretett Fia országába! Az ország itt azt jelenti országlás, uralom. Vagyis uralom-váltás történt. Eddig a bennünk lakó lehúzó erők hatalma alatt éltünk, most pedig lett életünknek más ura: az élő Krisztus.

Istennek van hatalma arra, hogy “átvigyen az ő szeretett Fia országába.” Ez pedig egyetlen módon lehetséges: “Kérjetek, és megadatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, az mind kap, aki keres, az talál, és a zörgetőnek ajtó nyittatik.” Legyen imádságunkká, de úgy igazán végre, hogy “Jöjjön el a te országod!” Uram Istenem, szeretnék valóban és teljesen uralmad alatt élni! Aki ezt egész szívével kéri, az meg is kapja. Igaz, az imában kitartás kell legyen. Emlékezzünk, azt olvassuk Jézusról, hogy az egész éjszakát imádsággal töltötte egy puszta helyen. Bizonyára nem egyszer történt ez így. Ki az közülünk, aki átimádkozott már egy egész éjszakát, annyira fontos volt az Atya akarata, le sem hunyta a szemét? Ne restűljünk meg! “Szüntelen imádkozzatok!” – biztat az apostol egy másik helyen. Legyen elegendő időtök imára napközben is! Nehéz helyzetekben is, amikor erőre, eligazításra van szükség, imádkozzatok, és megtapasztaljátok majd, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16)

Emberi életünk könnyen betokosodik – el tudunk jutni oda, hogy lelkileg már egészen mozdulatlanok, megkövesedettek vagyunk. Isten segítsen minket arra, hogy odajussunk az ő közelébe, aki mindenét nekünk adta, úgy szeretett minket! Ő megtanít erre a szeretetre. Ő tesz minket alkalmassá arra, hogy befogadjuk a világosságot, hogy rájöjjünk, milyen örökségünk van… Ő tud megszabadítani a sötétség hatalmából azzal, hogy ad jobbat. Ő tud átvinni minket az ő királyságába, hogy ő uralkodjon végre – hogy eljöhessen az ő országa. Bízzuk rá magunkat, ő megcselekszi. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Jézus Krisztus valljuk, hogy nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért. Te ezt tetted. Bocsásd meg, hogy sokszor csak mondjuk “Uram, Uram” – de nem vesszük komolyan, hogy cselekedjük is, amit te mondasz nekünk. Megvalljuk, sok dologban tudatosan is engedetlenkedünk. Bocsásd meg, hogy keresztyénként is csak azt vesszük komolyan, te szerettél minket és életedet adtad értünk, a folytatást pedig nem követjük: mi is tartozunk úgy szeretni egymást, hogy életünket adjuk felebarátainkért… Kérünk, szabadíts fel minket erre. Oldozz ki az önszeretet, a félelem, az önzés minden bilincséből. Engedd, hogy egyre jobban megismerjünk téged, s ez szabadokká tegyen bilincseinktől. Legyünk a te szolgálatodra már itt, s majd egyszer örökkön örökké! Ámen.