Igehirdetés 2000. augusztus 20.
Kettős ünnep
Lekció: Jób 38,1-38
Textus: Ján 15,9-11
„Az az én parancsolatom, ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben. Ahogy én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az Ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a világosságok Atyjától száll alá, aki örök törvényt szabtál az egész valóságnak. Sarkköveket helyeztél el, mértékeid jelen vannak a teremtett világ minden porcikájában. Megköszönjük életünket a mai napon, mindennapi kenyerünket, az idei aratást, ami megint bőséges volt szeretetedből. Hálát adunk a lelki kenyérért, amivel táplálod életünket a jóra. Légy segítségül, szegény bűnös embereknek, akik minduntalan elveszítjük a mértéket, magunkat állítjuk helyetted a végső valóságnak. Jöjj el Urunk kegyelmesen és bűnbocsátó jóságoddal, hiszen igazságodat és szentségedet el sem viselhetnénk. Oldozz fel bilincseinkből, és adj erőt a megújuláshoz. Szenteld meg azok gondolatait, akik szeretteik hazatértére emlékeznek közöttünk. Adj mindnyájunknak szent komolyságot, hogy munkálkodjunk, amíg nappal van, hiszen eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Megváltó Jézusunk jóságával tedd áldottá ünneplő közösségünket! Ámen.
Igehirdetés
Kétszeresen ünnep ez a mai nap számunkra. Egyrészt országunk ezeréves fennállásáról emlékezünk, államiságunk millenniuma van – ami azt jelenti, ezer évente egyszer van ilyen nap, mint a mai. Mi, magyar reformátusok együtt ünnepelünk nemzetünk ünnepén szívünk egész szeretetével és örömével. Egyházunk hagyománya szerint ugyanakkor hálát adunk ma az aratásért, az új kenyérért is. Kettős az ünnep tehát, és kettős szívünk érzése is. Ott az öröm és a hála, hogy ünnepet szentelhetünk, amint énekeltük is az előbb, ám ott vannak bennünk az önvizsgálat kérdései is: mindent jól tettünk-e.
Az elmúlt ezer év alatt vajon mindent helyesen cselekedtünk-e, mint nemzet, s ki-ki a maga földi életének tovaszálló éveiben, amit maga mögött tudhat. Isten ajándékához méltóan éltünk-e a „mindennapi kenyérrel”?
Igénk szerint a mérce Jézus Krisztus. „Ahogy engem szeretett az Atya, én is úgy szeretlek titeket.” Mérjük hát most magunkat ehhez a szeretethez, erre való mai istentiszteletünk. A kenyér ügyében nyilván van hálát adni valónk. Élünk, sőt asztalunkon a mai napig bőséges a kenyér. A híradásokból azt is tudjuk, hogy az árvíz, a belvíz, az aszály ellenére egy millió tonnával több búza termett, mint amennyit az ország egy év alatt el tud használni. Meg kell köszönjük, mert ajándék: Isten ajándéka!
Van azonban okunk bűnbánatra a kenyér ügyében éppúgy, mint nemzeti ünnepünk ügyében. Nehezen vettük, hogy másoknak könnyebben megy, többre jutottak. Irigyeljük azokat, akik kicsit is gazdagabbak, mint magunk. Tegyük a kezünket a szívünkre – így vagyunk ezzel… Bűnbánatra ok az is, hogy nem csak irigység van ott az ember szívében, ha a kenyérről, a megélhetésről van szó, hanem minket is el-elkap a gazdagodás láza. A mindennapok sodornak magukkal, s nem jut időnk és figyelmünk az élet kenyerére: Jézus Krisztussal való kapcsolatunkra. Elhomályosítja a „mindennapi” kenyér ügye – a megélhetés, az igyekezet. Hetek, hónapok telnek úgy, hogy egyetlen betűt sem olvasunk Isten igéjéből, a Bibliából, az életnek kenyeréből – holott testünket napjában legalább háromszor is tápláljuk…
Nem így kellene ennek lennie! Az is bűnt bánni való a kenyér ügyében, hogy míg magunknak buzgón gyűjtünk, és sokasodnak értékeink (hogy az örökösöknek legyen min civódni), aközben ritkán jutunk el az áldozatig. Pedig rászorulók akadnak. Mózes könyvében és Jézustól is halljuk: „Szegények mindenkor lesznek veletek” (5Móz 15,11 Mát 26,11) – és valóban vannak. Itt, közöttünk is… De nem csak személyek lehetnek, akik támogatásra szorulnak, gondoljunk ügyekre – hogy csak mindjárt a Szentendrei Református Gimnázium folyamatos építkezésének a bizonyára évtizedig tartó nagy ügyét említsem – ami mindenképpen megérdemli, és szükségeli is a folyamatos támogatást, munkával és pénzbeli adománnyal egyaránt.
Tehát amikor megélhetésről, anyagi dolgainkról, vagyis a „mindennapi kenyerünkről” elmélkedünk, van hálát adni és bűnt bánni valónk egyaránt.
Ugyanez a helyzet történelmi ügyünkkel, a millennium nagy nemzeti ügyével. Jó dolog, hogy megmaradtunk. Hány birodalom tört pusztulásunkra? Ezer év alatt szám szerint öt – mégis megvagyunk! Köszönjük, megvagyunk. Ha megtörve is, megcsonkított országban is, amely történelmi tény megváltoztatásán ne is álmodozzunk. Nem az a kérdés, mekkora területen, hanem milyen hittel, s milyen hűséggel szolgál egy nép. A történelem Ura most kisebb országban vár tőlünk nagyobb hűséget, mint az első kilencszáz évben képesek voltunk – nagyobb területen…
Az ő ajándéka, hogy egyáltalán megmaradtunk. Így tekintsünk az ezer esztendőre, s mindenki mondja is ki szent imádsággal szívében: „Légy áldott örökkévaló Isten, hogy magyar nyelven dicsérhetünk téged, immár több mint ezer esztendeje!”
Ha önvizsgálattal próbálunk végigtekinteni ezer esztendőnkön, ami majdnem lehetetlen, akkor meg kell állapítanunk, hogy rengeteg jó érték ment itt pocsékba! Belátás helyett sokszor indulatok uralták a magyarok szavait, cselekedeteit, és józanság helyett is. Az indulat-vezérelt cselekvés, ami a magyarra oly igen jellemző, a fegyelmezetlenség, ami elront annyi jó ügyet, emberi kapcsolatot, lehetetlenné tesz sok szép lehetőséget…! Kimondunk szavakat, amiket utólag nehéz, vagy nem is lehet visszaszívni, elhatározni dolgokat, amik nem felelnek mag a valóság törvényeinek, s nem felelnek meg a saját igazi jellemünknek, mélyebb énünknek sem… utóbb aztán vádoljuk érte magunkat. Fellelkesedünk és elkedvtelenedünk, belefogunk és abbahagyjuk – s mindez érzelmi alapon, szimpátiából vagy ellenszenvből – nem Isten igéje, az élő Krisztus értelmet és mértéket adó örök szeretet-gondolata, vezetése szerint…!
Megvallhatjuk azt is, hogy a hősöket és a győzelmeket szeretjük zászlónkra tűzve lobogtatni, de csendes munkával helytállni, így hősnek lenni már kevés embernek fűlik a foga. Volt itt jelszó-keresztyénség elég, meg felekezetieskedés is, amikor a keresztyénség kimerült abban, hogy a magunk felekezetét jónak, az összes többit rossznak ítéltük. Hányszor megesett, hogy nem tanultunk tapasztalatainkból, elment felettünk a történelem nyomtalanul, nem hozott igazi megtisztulást egy csapás, de még világégés sem: kevesek tértek meg – a sokaság, a többség ment tovább a maga útján. Amikor ünnepelünk, ezeket is megfontolhatjuk. De a hősökről, a valódi nagy kitartásokról, igazi áldozatokról sem szabad elfeledkeznünk. Emeljük föl fejünket s emlékezzünk azokra is, akik életüket, szabadságukat, jólétüket adták a nemzet javáért!
Mit gondoljunk, ha tényleg odamérjük mindezt Jézus Krisztus szeretetéhez? Először is azt, hogy nem szeretjük úgy egymást, ahogyan ő szeretett minket. Ő úgy szeretett minket, ahogyan az Atya őt: ezért adta önmagát a kereszten! Ilyen az ő szeretete: nézzünk csak a keresztre, s látjuk rögtön, mekkora az önmagát adó szeretet!
Ezzel szerette Isten az ő „egyszülött”, azaz páratlan Fiát, s így szerette ama Fiú is az övéit. Mi nem tudjuk tökéletesen szeretni egymást: híjával vagyunk a teljes odaadásnak. Szeretünk érdek szerint, rokonszenv és ellenszenv mértéke szerint, néha hálából, visszfényként való – híjával vagyunk az önmagát mindenestül adó, krisztusi szeretetnek. Pedig ez a mérték! Erről szól az ige, s erről szól a terített úrasztala is. Ha ilyen szeretet nincs bennem, „semmi vagyok” – mondja az apostol a Szeretet himnuszában. (1Kor 13,1-2) Hadd ismételjem: semmi vagyok…! Lehetnek pozícióim, címeim és rangjaim, de ha szeretet nincs énbennem, semmi vagyok… S valóban: érdemes-e kevesebb szeretettel élni, mint ezzel? Nem, csakis az igazán boldog, aki ilyen szeretetben él!
Ha észleljük már a hiányt, hogy nem így szeretünk – akkor halljuk meg azt is, hogy Jézus mondja: „Maradjatok meg az én szeretetemben.” Ő igenis bír azzal a többlettel, amiből meríthetünk, s megújulhatunk. Nekünk elfogy a szeretetünk, nincsenek tartalékaink. De odamehetünk őhozzá, és kérhetünk tőle, ő pedig adni fog, éspedig szemrehányás nélkül! (Jak 1,5)
Ezekben a napokban lélegzet visszafogva figyeli a világ egy elsüllyedt atom-tengeralattjáró ügyét. Az egyik hír szerint (ki tudja, igaz-e, hiszen nem pontosak az információk, teljes a bizonytalanság) – azért lett ilyen nagy a baj, mert anyagi okokból nem vittek magukkal tartalék akkumulátorokat. Nem tudtak megfelelően oxigént fejleszteni, és semmi nem működött rendesen az elektromosság hiányában.
Tartalék nélkül! Emberi életek is: tartalék nélkül. Veszedelmes utakra indulva, házasságot, gyermeknevelést vállalva – igazi tartalék nélkül…! Az igazi források ismerete, a velük való kapcsolat nélkül. Mennyien járnak így már keresztyének között is. Éppen csak annyi türelme van az embernek, ami nagyon kell, de egy feszültebb élethelyzetben már felcsapnak az indulatok. Ott a vádaskodás, a „haragszom-rád”, az életre szóló szakítás – mert nincs, amit mozgósíthatnánk. Milyen veszedelmes életet élünk így! Ezért jó hallani, amint Jézus mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akiknek elfogyott az erőtök. Jöjjetek, akik megfáradtatok és megterheltettetek: van tartalékom, kaptok erőt! A békesség fejedelme, a szeretet forrása szólít, s ezt mondja: Én vagyok az út, az igazság, az élet – jöjjetek! Jöjjetek!
Erről szól ez a terített asztal is. Jöjjetek, akik vétettetek, akik gyászoltok, jöjjetek mind, akik szomorúak vagytok, mert elszállnak a napok s nem tudjátok, vár-e majd valaki odaát – ilyen törékeny és ennyire mustármagnyi a hitetek! Jöjjetek! Mindnyájan jöjjetek! És ha eljöttök, nem fogtok üres szívvel, üres kézzel hazatérni! Vegyetek bort és tejet ingyen, nem pénzért – mondja Ézsaiás próféta igéje. Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér? Keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! (Ézs 55,1-2)
Hallgassunk őrá. Legyen Urunk szava újra lelki táplálékká, hiszen ő az életnek kenyere. Aki eszik ebből a kenyérből, mondja ő – az él örökké. Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Bárcsak felérne ünneplő szívünk ennek teljes megértéséig! Így is legyen. Ámen.
Fohász
Mennyei Édesatyánk, emberi értelmünk nem tudja megközelíteni örök és kimondhatatlan szentségedet. Szívünk mégis érzi, hogy nem gazdátlan a világ, még ha mi úgy is cselekszünk, mintha nem tartoznánk hozzád, minden lét forrásához. Köszönjük Urunk a tőled való érintést, a hirdetett ige szavát, és mindazt, ami épülésünkre és előmenetelünkre adtál. Imádkozunk elöljáróinkért, hazánkért, fölemelkedésünkért és lelki megújulásunkért. Könyörgünk megtört szívű gyászoló testvéreinkért, erősítsd és vigasztald őket fájdalmukban. Imádkozunk két asszonytestvérünkért, akik kórházi ágyukon várnak gyógyulást, hozd vissza őket szeretteik körébe. Kérünk a most következő hét napjaiért, adj mindnyájunknak engedelmes, rád figyelő szívet, hogy megszentelt életet élhessünk Urunk Jézus Krisztus követésében! Ámen.