Igehirdetés 2009. szeptember 20.

A nyugtalanság arcai

 

Lekció: Zsolt 52,1-11

Textus: Zsid 11,13-16

„Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesedtek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert azok, akik így beszélnek jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Urunk, megköszönjük neked az új vasárnapot, és ezt a mai szép, csendes őszi napfényt, ami az örökkévalóság ígéretét lopja szívünkbe. Te tartottál meg minket, és tőled van életünk és egészségünk. Köszönjük a sóvárgást, amit belénk oltottál igéd, az örök élet beszéde után. Tudjuk, hogy enélkül hiábavaló minden emberi erőfeszítés, hogy igazán boldog és igaz emberek lehessünk. Tudjuk, hogy számontartod tiéidet küzdelmeik közepette is, törvényedet a szívünkbe adod és elménkbe írod be. Ezt kérjük most is, hogy  emeld szívünket magadhoz, a mennyei magasságba. Így vezetted  hajdan a régieket is, amikor jövevények és vándorok, vagy éppen üldözöttek voltak, ahol jártak, s így vezeted ma is földön vándorló népedet. Áldd meg istentiszteletünket Lélekkel és igazsággal, megváltó Jézusunkért kérünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Az elmúlt héten ismerkedési est volt Református Gimnáziumunkban most tanulmányaikat kezdő diákok szülei és tanáraik számára. A hivatalos programon túl mód volt kötetlen beszélgetésekre, ahol az egyik szülő elmondta egészen friss tapasztalatát. Ők, mint szülők nagyon örültek, hogy gyermekük felvételt nyert a Gimnáziumba, de az egyik távolabbi ismerős, akivel a HÉV-en összeakadtak, és aki egy másik iskolába adta a maga gyermekét, ezt kérdezte tőlük ironikus hangvételben: Akkor tehát ti most visszamentetek hetven évet az időben? Hirtelenjében nem is tudtak mit mondani, mert a kérdés lesajnálásnak volt szánva, és nagyon váratlanul is érte őket, ám utólag rájöttek, hogy nem hetven, de akár ezer évet sem baj néhanap “visszamenni az időben” – ha az ember okulni és tanulni akar abból, ami egyszer megtörtént a világban.

Tegyük most ezt mi is: menjünk vissza az időben mindjárt négyezer évet! Sumér városállamokban vagyunk, valahol a Tigris és az Eufrátesz folyók torkolatánál – egészen pontosan Úr-Kaszdimban. Ebben a pompás ókori metropoliszban vízvezetékek, függőkertek, padlófűtéses fürdőszobák, az utcákon szökőkutas-ligetes terek találhatók, ám bizonyos polgárokat “belső hangra” valamifajta lelki nyugtalanság fog el. Talán az uralkodó által épített hatalmas, lépcsőzetes torony láttán, ami az akkori fogalmak szerint az “az eget éri”, s láthatólag nem annyira a városállam isteneinek, mint az építtető uralkodónak dicsőségét hivatott szolgálni. Talán a városban uralkodó erkölcsök láttán: nem tudjuk pontosan, miért.

Ezek a nyugtalan emberek – a legidősebbet Tárénak hívják, de vele a fia Ábrám, meg egy másik fiának gyermeke Lót is – odahagyják a kényelmes és gazdag várost, és arra a bizonyos hangra hivatkozva, amiről azt mondják, hogy az ő Istenük hangja, beduin pásztorok módjára vándorolni kezdenek. Azt mondják, azt az ígéretet kapták a belső hangtól, hogy egy másik hazához jutnak, ahol majd otthon érezhetik magukat. Ezen kívül rengeteg leszármazottjuk lesz, és a föld minden nemzetsége áldást nyer majd azok által…!

Mit gondoljunk Táré, Ábrám és Lót nyugtalanságáról? Ismerjük-e azt a fajta lelki feszültséget egyáltalán, ami az ember életét és útját ennyire alapvetően befolyásolni képes? Talán akkor járunk el leghelyesebben, ha próbáljuk körültapogatni, igazából hány arca is van ennek a dolognak. Ilyesmi lehetne igehirdetésünk címe is: “A nyugtalanság arcai.”

Induljunk ki abból, hogy érzékeny megszólíthatóság nélkül meghalna az ember. Életfontosságú adottságunk, hogy hat ránk, amit látunk – átéljük az eseményeket, még mások sorsát és érzelmeit is. Keressük az élményeket, mindig akad bennünk egy csipetnyi otthontalanság: van bennünk valami keresés – úgy is fogalmazhatjuk életvágy. Ha ez kihunyt valakiben, az odahaza marad a négy fal között és rendszerint vagy nagyon beteg már fizikai értelemben, vagy pedig lelkileg az. Az egészséges ember szereti az életet és megtapasztalásokat, mindig ott él benne az érdeklődés, kíváncsiság, és ott bújik benne valami jobbnak keresése.

Ámde ez az emberi tulajdonságunk – valljuk meg, néha nagyon elburjánzik, és az ember azon találja magát, már semmivel nem tud elégedett lenni, mindennel baja van, csupa elégedetlenség és nyugtalanság az egész lénye. Arany János így vall erről, saját magában is felfedezve az állapotot:

 

„Pihenni már. – Nem, nem lehet:

Vész és vihar hajt engemet,

Alattam a föld nem szilárd,

Fejem fölött kétélű bárd…

Tovább! Tovább!….

Rettent a perc, a létező,

S teher minden következő:

Új léptem új kígyón tapod:

Gyűlölöm a mát, s holnapot…. Tovább! Tovább!”

                                                                 (Arany János: Az örök zsidó)

 

Megeshet, hogy az egészséges nyugtalanság valami miatt űzöttséggé és hajszoltsággá válik – mindig csak „Tovább! tovább!” – s erőt vesz a lelken valami egyáltalán nem jó dolog. Talán “egy gondolat bántja az embert”  – az űzi, hajszolja… Talán egy régi seb, vagy valami jövőbeni dolog félelemmel tölti el, aminek a bekövetkeztétől tart. Néha már a saját bőrében sincs otthon, legszívesebben elszaladna a világ végire. Azon találja magát, hogy minden idegesíti: nincs olyan, aki elég kedves és megértő lenne őhozzá, és nincs helyzet, amiben ne csattanna fel elégedetlenül, hogy már megint engem bántanak, engem nem értenek meg, ahogyan kellene. Létezik lelkileg megbetegítő nyugtalanság, aminek még forrását sem tudjuk pontosan. És olyan is lehet, hogy nagyon is ismerjük az okát, de nem tudunk rajta változtatni, ezért csak szenvedünk tőle.

Sok gondolkodó éppen az idegenséget, otthontalanságot, vagy nevezzük úgy, elidegenedettséget és sehova nem tartozást, „sehol nem otthonosságot” tartja a modern idők legjellemzőbb vonásának. Erről lett volna szó Ábrahám és rokonai esetében is? Ők is csak életvágyból lettek volna „jövevények és vándorok”? Vagy egyszerűen szerettek kalandozni? Egyáltalán nem. Azt halljuk, ők nem a saját elégedetlenségük lelki betegei voltak, még csak nem is hitbeli gyökértelenség miatt éltek örök otthontalanságban: „Hitben haltak meg, noha nem nyerték el az ígéreteket, csak távolról látták és üdvözölték azokat.”

Nagyon is tudták, kinek hittek, amikor otthagyták a berendezett, gazdag városállamot – benne házaikat, földjeiket, még rokonaik nagy részét is. Ismerték az élő Istent: az ő ígéretére építettek. Nem volt fontosabb számukra, mint hogy ő mondott nekik valamit – s elfogadták, az lett életük alapja. Van-e csak egyetlen nagy élet-formáló igénk is, amit úgy igazán szívünkbe fogadtunk? Ha igen, gazdag emberek vagyunk. Ábrahám folyton vándorló életével, egész „jövevény és vándor” mivoltával sem volt boldogtalan. Úgy halhatott meg „jó vénségben, betelve az élettel”, hogy komolyan vette az igét: szívébe zárta, amit Isten mondott neki. Nem meghasonlottan, hanem hitben halhatott meg – holott nem nyerte el az ígéret beteljesedését, csak távolról látta és üdvözölte azt… Ez az ember a szívében volt gazdag: ott élt benne az éltető isteni ige, s ezért nem tette őt lelkileg tönkre, hogy egyáltalán nem alakult úgy minden az életében, amint ő maga is szerette volna.

Ha már azonban a „nyugtalanság arcairól” gondolkodunk, említsük meg azt is, hogy van emberi élet, ami mindenfajta nyugtalanság nélkül zajlik, szinte tökéletesen belefelejtkezve az anyagi jólétbe, a megszerzett dolgokba. Ez az állapot legalább annyi veszélyt jelent, mint a másik véglet, amikor elszabadul a pokol, és a legkisebb dolog is idegesíti az embert. A minden nyugtalanság nélkül élő ugyanis éppúgy félálomban jár, mint irritált társa, az ideges ember. Mert lehet-e nyugodtan élni egy fogyasztói társadalom tagjaként, élni a javaknak és élni a bevásárlásnak, amikor emberek halnak éhen és lesznek öngyilkosok anyagi gondjaik, meg a lakásuk elvesztése következtében? Amikor tizenéves fiatalok holtra isszák magukat pénteken este, mert úgy hallották, hogy ez valami nagy dicsőség. Amikor a kórházi vezetők az éhségsztrájkot fontolgatják, mert lassan a villanyszámlát sem fogják tudni kifizetni a betegek szobáiban – miközben mások hatalmas összegekkel tömik a zsebüket, és külföldön el is tudják tüntetni, hogy adózni se itthon adózzanak utána.

Igen, aki a fogyasztói szinten él és azzal jól „elvan”, annak éppúgy föl kell ébrednie, mint annak, akit már minden irritál, és csak a saját bajával van elfoglalva. Ábrahámék nyugtalansága belülről, hitből fakadó volt, őket az „áldás” foglalkoztatta, ami utódaikból származik, vagy nem származik a föld minden népére. Úgy mondja az ige, hogy jobb után vágyakoztak – és mindjárt azt is hozzáteszi, hogy „mégpedig mennyei után.”

Érdekes dolog, hogy már a legjobb görög filozófusok is úgy gondolkodtak: ami a látható világban végbemegy, előbb a láthatatlanban történik meg, és annak csak mintegy következménye a külső történés. Úgy mondták, hogy az ideák világa van először, a gondolatoké, a formáké – az anyagi természet ezeket csak leképezi.

De eljöttek más idők, és a modern tudomány azt mondta, hogy vannak a világban törvények, s minden azok rendje szerint zajlik, ezeket kell megismerni. Ámde a Biblia mind a filozófusoknál, mind pedig a tudósoknál sokkal, de sokkal többet mond, amikor azt vallja, hogy legelőször, minden dolgok előtt Isten véghetetlen jósága van.

Ebből a nagy jóságból fakad, hogy mi egyáltalán vagyunk, hogy életünk nem értelmetlen és nem céltalan: nem a semmire épül, hanem az ő szeretetére. Ebből a szeretetből van, hogy mi egyáltalán tudhatunk őróla és gondolkodhatunk felőle, sőt, életünket neki is szánhatjuk. Ebből a végtelen nagy szeretetből fakad, hogy az ember bármikor átrendezheti életét Istennek tetsző életté, amint csak valóban alárendeli azt neki. Igen, mindezek előtt ott van az ő végtelen nagy szeretete!

És tegyük hozzá, hogy nem csak minden dolgok előtt, hanem minden dolgok után is Isten szeretete van ott. Ő ad célt, amikor elvesztettük életünk útján, hova is akarunk megérkezni. Ő ad helyrezökkenést, amikor “elkeveredtünk”, amint Dante mondja:

 

„Az emberélet útjának felén,

Egy rémisztő sötét erdőbe jutottam,

Mivel az igaz utat nem lelém.”

                                         (Isteni színjáték I.1.)

 

Hány ember talált már kiutat a “sötét és rémisztő erdőből”, amikor az élő Istenre egyszer igazán rálelt! Azokat, akik nem csak úgy általában vágyakoztak valami jobb után, hiszen akkor visszamehettek volna padlófűtéses és függőkertes házaikba és szökőkutas utcáikba is, hanem valami mennyei után vágyakoztak, egészen pontosan az Úr után – ő sem szégyellte, mikor ezek a beduinok Istenüknek tekintették őt. Hanem azt halljuk, hogy számukra „várost készített.” Aki velünk együtt olvasta az elmúlt hetekben a Jelenések könyvét emlékezhet, milyen csodálatos az a város, amit ő készített az övéinek. Kapui mindig nyitva vannak, éjszaka ott nincs, kristálytiszta életvize folyik Isten és a Bárány trónusából, életfa nő benne, ami mind a tizenkét hónapban terem – ezek nem akármilyen képek, hanem az üdvösség képei! Ezt a várost az kapja, aki valóban vágyakozik az Örökkévaló után, és alá is rendeli magát őneki.

Szívből kívánom, hogy ne elégedjünk meg a nyugtalansággal, ami csak az élet nyugtalansága, az örök kereséssel, elégedetlenséggel és életvággyal: annak csak a testi elmúlás iránti dühödt elutasítás lehet a vége. Ne is aludjunk azonban békés szívvel, csupán csak élve az élet javaival, amiket megszereztünk egyszer – mert az is maga az üresség és halál. Hanem ébredjünk rá szívünk Isten iránti szomjúságára, hiszen ő “a maga számára teremtett minket, és nyugtalan a szívünk mindhalálig, míg el nem pihen őbenne.” (Augustinus)

Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesedtek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert azok, akik így beszélnek jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített. Ámen.

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy te magad hívsz bennünket valami jobbra, mint amiben éppen élünk. Te vezetsz a menny felé, ahol várost is készítettél, örök otthont a számunkra. Adj olyan nyugtalanságot a szívünkbe, ami több a puszta életszomjúságnál; ami azért van már ott, mert nem lett még igazán a tiéd a szívünk, még nem rendeltük alá igazán lelkünket a te országlásodnak. Ne engedd, hogy ebbe belenyugodjunk. Azt is kérjük, hogy ments meg minket az idegesség őrült hajszoltságától, hogy elvesszünk életünk bajai és bántalmai között. Imádkozunk hozzád egy gyászoló családért, ahol a hitvest, édesapát, nagyapát és dédnagyapát engedtük el a minden élők útján. Köszönjük az ő áldott és szép, hosszú életét és tőled kérjük a lelki megnyugvást gyászoló szerettei számára. Kérünk az előttünk álló feladatokért, munkánkért, amit neked tetsző hivatásként szeretnénk végezni, és családjainkért, hogy békében és szeretetben élhessünk egymással. Hallgass meg minket Jézus Krisztus nevében! Ámen.