Igehirdetés 2009. október 4.

Mit ne vigyünk tovább?

Lekció: 2Móz 13,1-10

Textus: 1Kor 5,1-8

„Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő, hogy valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.

Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok el a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked életünket és megtartatásunkat, ezt a mostani szép őszi vasárnapot a csöndes napfénnyel, ami élteti lelkünket. Légy áldott szabadító szeretetedért, amivel a rabszolgaság helyébe szabadságot adtál egykor népednek, és amivel most is le tudsz venni rólunk minden megkötöző bilincset. Köszönjük az emlékezés ajándékát, hogy felidézhetjük régi tetteidet és ma is épülhetünk általuk. Add meg ennek a mostani órának áldását, hogy ne üres szívvel menjünk el innen. Segíts minket alázatra és gyermeki engedelmességre. Áldd meg az ige hirdetését és hallgatását Szentlelkeddel, hogy mindnyájan tisztuljunk és épüljünk általa. Megváltó Jézusunkért hallgass meg imánkban! Ámen.

Igehirdetés

A múltkorában valaki így fogalmazott: “Tudod, én a katarzist keresem, valahányszor eljövök a templomba.” Nagyon tömör és igaz megfogalmazásnak találtam, hiszen mi mást keresnénk mi itt ezen a helyen, mint a megtisztulást. Hozzuk a félelmeinket, a bűneinket, néha a zűrzavarunkat, lelki sebeinket is, ki mit, és szeretnénk lélekben megtisztulni és meggyógyulni. Aki életében csak egyszer is megtalálta már Isten közelében a megtisztulást, az tudja, hogy attól a pillanattól fogva egészen más ég van az ember feje fölött, sőt, még a csillagok is másként néznek le az emberre. Semmi túlzás nincs abban, hogy új eget és új földet ad nekünk az ég Ura, amint erről a Jelenések könyve végén olvasunk is. (Jel 21,1) A Biblia legfontosabb mondanivalója, hogy ő szabadít, és ennek elemi erejű örömét bárki emberfia megtapasztalhatja.

Pontosan ezt a jó hírt hozza nekünk mai ószövetségi igénk is a háromezer éves rendtartás leírásával a páska-bárány áldozatának elrendeléséről. Emlékezzetek a szabadulásra egy bárány vagy egy kecske megáldozásával, költsétek el azt keserű füvekkel, hogy el ne feledjétek az egyiptomi rabszolgaságot, és merítsetek a szabadulás emlékéből erőt mindig újra és újra. Az ember feledékeny, ezért szükség van a legnagyobb dolgok felidézésére is.

Erre valók az ünnepek, és Isten népe életében különösen is erre volt a páska-bárány ünnepe. Ez az ünnep azonban nem merült ki egy jelentősebb étkezésben. Felöltözve, útra készen kellett elkölteni, s hatnapos böjti felkészülés előzte meg, amikor nem ettek kovászos tésztát – ma úgy mondanánk, kalácsot. Ízetlen volt az a böjti kenyér egy héten át, és még az is az ünnep rendjéhez tartozott, hogy el kellett takarítani minden házból a régi kenyérnek a legkisebb darabját is, amiből esetleg kovászt, vagyis élesztőt lehetett volna vízben savanyítani. Az Úr a szabadító, az igaz – de az embernek is megvan a dolga abban, hogy részese lehessen szabadításában. Takarítsa el az ember a régi életének még a kenyérdarabjait is, és ha nincs már a házában a régiből semmi, akkor majd valóban örülhet az újnak, amit a Szabadító ad neki.

Azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem feltétlen, mert Isten valóban szabadon adja mindenkinek, de mi emberek meg tudjuk akadályozni a kegyelem kiáradását azzal, ha nem tesszük meg a magunkét, vagyis ami rajtunk áll szabadításának érvényesülésében. A házakból és a konyhákból nem Istennek, hanem az embereknek kellett eltakarítani a régi kovászt ahhoz, hogy az ünnep tényleg a Szabadítóval találkozás lehessen – amint Egyiptomban is az volt.

Mi már nem úgy ünnepeljük a húsvétot, amint az ószövetségi időkben szokás volt, hiszen az újszövetség népe vagyunk, de azért nagy hasznunkra lehet azon elgondolkodni, vajon nekünk mi az, ami talán éppen olyan alapvető dolog, mint a kenyér, a mindennapi táplálék – amit mégse vigyünk tovább magunkkal, ha egyszer Isten szabadítására valóban számot tartunk. A konkrétumok felsorolása előtt mondjuk ki a legfontosabbat: egész profanizálódott énünk ilyesmi.

Az, hogy zavartalanul folynak a gondolataink, az érzéseink, terveket szövünk és emlékezünk, s közben az egész folyamat, amit mi lelki életnek nevezünk megvan Isten nélkül. Jó már a terv akkor is, ha csak magunk kovácsoltuk s nagyon okosnak véljük, de nem visszük oda hitelesíteni az elé, akire az leginkább tartozna. Jó már az érzésvilágunk úgy is, ahogyan a mindennapok meghatározzák azt a maguk változó eseményeivel, néha elégedett érzésekkel, máskor meg frusztráltan – mikor mit hoz az élet s mi csapódik le abból lelkünkben. Élünk Isten nélküli érzésekkel és gondolatokkal, tervekkel és szándékokkal, amikből hiányzik az örök szeretet jelenléte, és már egészen megszoktuk így a dolgot. Mint a korintusi gyülekezetben, ahol némelyek megtérésük után is élték a maguk könnyűvérű, mediterrán erkölcsök szerinti életet, így aztán fel sem tűnt a gyülekezetben, hogy valaki elszerette a saját apja második feleségét, és most éppen azzal él. Ami eszünkbe juttathatja egyébként azt is, hogy nem volt azért olyan tökéletes az az ősgyülekezet sem – néha mi idealizáljuk ilyen vagy olyan okokból, de a Biblia őszintébb és mást mond.

Ne vigyünk tehát magunkkal mindent, még ha a saját profán énünkről volna is szó, amit eddig magától értetődőnek gondoltunk – mert Isten kegyelme és szabadítása csak azoké, akik nem akadályozzák életmódjukkal a kegyelem kiáradását. Egy megtért ember elmondta, hogy amikor igazán odafordult az Örökkévalóhoz, hirtelen bizonyos könyvek és képek annyira zavarni kezdték a saját otthonában, hogy elégette azokat. Nem fér össze minden azzal a nagyon fontos újdonsággal, hogy valaki megszabadult ember és immár az Úr gyermeke. Még ha addig „kenyér” lett volna is valami, most félre kell tenni, talán ki kell tőle takarítani még a házat is, mert Isten szabadítása fontosabb annál a kalácsnál, amit az addig jelentett az embernek.

A kovász, vagy más szóval élesztő nagyon fontos bibliai kép. Jézus is használja, amikor Isten országáról tanítja tanítványait. Kis kovász nagyon sok lisztet meg tud keleszteni. Így van ez a jó dolgokkal – Isten uralmával is: ha valaki csak élete egy kis területén kipróbálja is, milyen hatása van annak, ha alárendeli azt neki, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy érdemes az élete többi részét is, az egészet odaadni őneki. De a rossz dolgok is el tudják végezni a maguk kelesztő, vagy akár poshasztó munkáját. Ha egy csoportban valahol a hangadó ember mindenről lekezelően, becsmérlően szól, akkor lassanként az egész csoport is elkezdi úgy látni a világot. Ha az ember megengedhetőnek tart magának egy kis hamisságot, egy kis mellébeszélést, akkor egy idő után már azon veszi észre magát, hogy a dolog kezdi átjárni a lényét, az otthonát, a cselekedeteit, a jövőjét, és már semmi sem igazi benne. Mert nem mindegy, milyen kovász is keleszti az életünket.

„Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok el a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.” Igen, a golgotai kereszt óta más korszak kezdődött, Jézus megáldoztatott – ami azt jelenti, hogy mi mindnyájan lehetünk megújult életű emberek, akik meghalnak ővele együtt a bűnnek, de fel is támadnak vele az új életre!

Érdekes összefüggés az ünnep nagy öröme, meg a kovásztalan kenyerekkel való magunkra mért próba. Azt hiszi az ember, hogy minél több öröm az élet, annál jobb minden. Ma erre épül a világ, ezt szolgálják az üzletek, a szolgáltatások, még a tudomány is, amire oly büszkék vagyunk. Minél többet a kényelemből és az örömökből, annál jobb lesz az élet… De nem így van. Az önkorlátozás, a magamra mért próba nem mindig jelent örömöt, sőt, leggyakrabban pontosan az öröm megvonását jelenti – mégis boldogabbá teszi az embert, mint összes lehetséges vágyának maradéktalan kiélése, az öröm mennyiségi halmozása. Abban rendszerint megcsömörlik. Néha pontosan a terhek szaporítására van szükség, hogy az ember tisztább önérzettel járhasson – nem pedig az örömök halmozására!

Egy misszionárius írta le a naplójában, hogy hajón, repülőn, vonaton és buszon megközelítette a jövendő szolgálati helyét. Amikor már nagyon közel volt, egy kicsiny, de igen gyors folyócska állta az útját. Nem tudott átkelni, amint belépett a folyóba, azonnal sodorta is magával. Napokig rostokolt és nem érte el célját. Aztán arra jöttek nála kevésbé tanult, egyszerű bennszülöttek, megfogtak egy-egy hatalmas követ, amit alig bírtak el, és így – önszántukból megterhelve magukat – már át tudtak lábalni a folyón! Néha pontosan az a baj, hogy túl könnyűek vagyunk. Mennek a dolgaink, bejön a vállalkozás, sikerül minden – csak éppen nem jut el az élet maga ahhoz a célhoz, amihez érdemes volna – mert túl könnyűek vagyunk. „Megmérettél, és híjával találtattál” – olvassa a falon Belsaccár király Dániel könyvében. (Dán 5,27)   Rostokol az ember lelkileg egy helyen, s nem jut szolgálati helyére, nem azt teszi, amit neki valóban tennie kellene – nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Nem vettünk fel egy jó nehéz követ, még meg akarjuk úszni a dolgot komolyság és erőfeszítések nélkül. Az egy héten át tartó kovásztalan-kenyér evés ilyen próba volt. Egy kő, ami lehetővé tette az átlábolást az – ünnepbe! S aztán igazi volt az öröm, mikor az ember egy darabig nem volt oly könnyű – eljött annak is az ideje!

Az önmagunk megpróbálása ugyanis nem öncél. Minden magunkra mért próba arra való, ha valóban betölti a rendeltetését, hogy ünneppé legyen az ember élete. Hogy lássuk meg a jelenlévő Urat minden ő alkotásában, tudjunk örülni egészségünknek, amennyi van belőle; hogy találjunk rá arra a bensőséges örömre, amit talán a szerelem ábrázol ki legjobban, s ami a léleknek Istenhez tartozását mindig is átjárta.

Mert az ember arra született, hogy Istent megismerje és vele örök boldogságban éljen. Minden, ami ennél kevesebb, életpazarlás. Lehet az utunkat fogcsikorgatva járni, lehet unatkozni is, lehet titokban lesni, ma kinél bizonyultam erősebbnek – és van még egy pár modell… De ezek mind alatta maradnak annak, amit az ünnepi öröm jelent. A boldog egymásra találás, az összetartozás öröme, a régi ismerősök bizalmas tudása arról, hogy mit is jelentünk mi egymásnak. Még olyan dolgok is, amiket nem tudunk kimondani, csak valami belső, mélyebb lelki tudás szintjén van ismeretünk róluk – az életünknek mégis fontos részei.

Mindez ott rejlik a kovásztalan napok gyakorlatában. Vannak, akiknek nagyon nehéz megválni egy régi cipőtől, elhasznált papucstól, kopott esernyőtől. Szép és emberi dolog a ragaszkodás – de most mégis ezt halljuk, jó dolog megtanulni, mit jelent akár a falat kenyeret is kitakarítani a házamból, ha arra van szükség. Mit jelent nemet mondani egy alapvető vágyamra, talán éppen a kalácsra. Mit jelent fölvenni egy jó nehéz követ a folyóparton – s végül mégiscsak elérni a rendeltetésemet, amit már lassan magam is elérhetetlennek tartottam. Igaz, mindezt nem megy erőfeszítés és önkorlátozás nélkül.

Ünnepi öröm – mily távoli dolog az életünkben… De erre születtünk, s ha vannak böjtös napok, amiket már nem az élet kényszerít ránk, hanem magunk vesszük fel őket, akkor szebb lesz az ünnep fénye, és bensőségesebb lesz öröme. Azért ne a régi kovásszal ünnepeljünk – hanem a tisztaság és az igazság kovásztalanságával! Az áldást pedig maga az Úr adja, oly világosan, tisztán, hogy azt még félreérteni sem lehet, annyira egyértelmű. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy a legnagyobb terhet magad vetted fel, amikor a halált és kárhozatot vállaltad értünk, emberekért, hogy mi éljünk és megmeneküljünk. Messze vagyunk attól, hogy igaz legyen: érted mindent elhagytunk. De megtapasztaltuk már, hogy milyen gazdagok vagyunk, ha elmondhatjuk, Isten és a menny enyém. A te szíved valóban áldott menedék, mikor az élet körülöttünk olyan zajos, káprázatokkal van teli és csapdákat hoz, tudatlan embereknek. Segíts minket megválni attól, ami bilincset jelent, még ha mindennapi táplálékká lett is volna már, hogy aztán nekünk adhasd, ami tőled való új, s valóban az igazi életet munkálja bennünk. Adj ünnepi örömöt, közelséged örömét a mindennapokban, munkánkban és családunkban. Segíts egymás megbecsülésében, segítésében, hogy a világ valóban arról ismerjen meg bennünket, hogy egymást úgy szeretjük, amint te szerettél minket. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, a megkötözöttek szabadulásáért és a fájó szívűek vigasztalásáért. Taníts minket Urunk      az élet útján járni! Ámen.

Nyomtatás