Bibliai matematika

Igehirdetés 2010. május 16.

Bibliai matematika

Lekció: Csel 1,15-26

Textus: Róm 8,28-31

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, mint akiket elhatározása szerint ő elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött a sok testvér között.

Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy emberi életünket arra adtad, hogy az évek során és életünk útját járva téged egyre jobban megismerjünk. Köszönjük azokat az embereket, akik ebben előttünk jártak, és hozzád közel kerültek. Áldunk téged az ószövetségi atyákért és a prófétákért, akik hűségesek voltak hozzád. Áldunk téged újszövetségi népedért, Jézus tanítványaiért, az apostolokért, akik vele voltak a kezdetektől a mennybemenetelig, hogy aztán elmondják a világnak az Ember Fia szépségét és igazságát. Köszönjük, hogy minket is megszólítottál, nevünkön neveztél, sőt, felírtad nevünket az élet könyvébe. Kérjük, ma is légy irgalmas velünk, tedd tartalmassá ezt az órát szent házadban lelki épülésünkre. Hadd ismerjünk magunkra, hadd halljuk meg, amit te mondasz nekünk, és hadd jobbítsuk meg életünket. Jézus nevében kérünk, hallgasd meg imánkat. Ámen.

Igehirdetés

Különös történet a Bibliában Mátyás apostollá választása, amit éppen úgy értelmeznünk kell, mint a Szentírás bármely más részét. Hallottam már ennek a bibliai helynek olyan magyarázatát, hogy megválasztották ugyan maguk közé Mátyást az apostolok, hogy „kilegyen” a szép, kerek és szent tizenkettes szám, de mivel még nem jött el a Szentlélek, ezért ez a választás csak tőlük való volt, és nem sokat ért. Való igaz, hogy a továbbiakban egyetlen szót sem hallunk Mátyás felől arra nézve, hogyan végezte apostoli munkáját, hová ment, kiket térített Jézushoz, hol alapított gyülekezeteket. Elvileg tehát akár igazat is adhatnánk ennek a magyarázatnak.

Bármily tetszetősnek tűnik is ez az értelmezés, csak azok gondolhatják igaznak, akik mindent a hasznossággal mérnek. Ez a történet pedig nem a hasznosság körében mozog, hanem egy másik szinten – a jelképek világában. A jelképek, szimbólumok világa sajátos terület, ami a köznapok fölött helyezkedik el, s egyedül nekünk, embereknek adta meg Teremtőnk, hogy érzékenyek legyünk ennek a „felettes világnak” a szimbólumaira. Gondoljunk arra, ha valakinek egy érdemrendet akasztanak a nyakába, az hasznossági szempontból egy darab fém, meg egy darab textil – ugyanakkor olyan fém és olyan textil, amik önmaguknál, annál a darab anyagnál valami fontosabbra, egy szép igyekezetre s egy teljesítmény elismerésére mutatnak. Vagy amikor valaki egy csokor virágot kap, arról a pár szál virágról pontosan lehet tudni, hogy néhány nap múlva el fognak hervadni – gyakorlati haszna semmi nincs, nem fog rajta például többé termés teremni, amit meg lehetne enni – mégis szeretetet és örömet jelent annak, aki kapja. Emberi életünknek nem csak a hasznosság része, hozzátartoznak a jelképek is, amik egy másik, magasabb világ hírét hozzák.

Ha erről közelítünk a történethez megértjük, hogy kizárólag jelképes értelemben volt fontos, hogy a Júdás halála után ne maradjanak az apostolok összesen tizenegyen. Jézus ugyanis tizenkét apostolt választott magának, őket tekintette a legközvetlenebb tanítványainak, s ez a tizenkettes szám sokat elárul arról, hogy ő maga kinek tekintette magát s mit akart elérni ebben a világban. Ha elmélyedünk a kérdésben, azt mondhatjuk, éspedig a Szentírás egésze meg a mai történetünk együttes üzenete alapján, hogy Jézus mint elhívó, mint újjáteremtő és mint beteljesítő is megjelenik a Mátyás apostollá választásának rejtélyes történetében. Mindegyik fontos, vegyük csak sorra őket.

Jézus az evangéliumok híradása szerint tizenkét tanítványt hívott el, hogy azok egy ideig vele legyenek, aztán pedig kiküldje őket az emberek közé, éspedig a maga teljhatalmát rájuk bízva, hogy betegeket gyógyítsanak, halottakat támasszanak, és a megtört szívűeknek jó hírt vigyenek. Ez a hívás mindenkit ott ért, ahol éppen tartózkodott: Pétert a hajójában, a hálója mellett, Mátét a vámszedő asztalnál, és voltak olyanok is, akiket családi gondjaik vagy éppen gyászuk közepette. A hívás mindig arra vonatkozott, hogy „jöjjetek énhozzám” – mert Jézus valami fontosat akart átadni ezeknek az embereknek. Mi volt ez? Az istengyermekség soha azelőtt, senki másnál meg nem tapasztalt öröme! Erről szóltak azok a mondatok, amiket így olvasunk, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10,30), és azok, hogy „aki engem látott, látta az Atyát”. (Ján 14,9) Ezt a végtelenül bensőséges összetartozást akarta Jézus átadni, valójában visszaadni nekünk, akik ezt elvesztettük Isten iránt. Ez a hívás ma is érvényes, mindenkinek szól, ma is az istengyermekség örömének megosztásáról szól – s ma is mi döntjük el, mit kezdünk vele.

Ez az elhívás mindig arra vonatkozott, hogy az embernek valamit ott kell hagynia, hogy követni tudja Jézust. Ez olyan megválás, ami nem volt kényelmes sem akkor, sem ma. Lehet az életmódom egy darabja, amit magam mögött kellene hagynom, lehet a félelmeim vagy kényszerképzeteim valamelyik mozdíthatatlannak bizonyuló része, lehet egy dédelgetett terv, ami nagyon hozzám nőtt, lehet még valamelyik velem született személyes tulajdonságom is, amivel már-már összetévesztem magamat – bármi lehet. „Jer, és kövess engem!” – ez nem túl sokszor hangzik el az ember életében, de válaszolni mindenképpen nekünk, embereknek kell rá. Vagy azzal, hogy igen, Uram, követlek, vagy pedig azzal, hogy nem, Uram, én maradok abban, amiben eddig voltam. Maradok a saját tulajdonságaim rabságában, a félelmeim között, maradok az önzésemben, maradok azon az úton, amelyik elfelé visz tőled. Jézus sokaknak mondta, hogy kövessék őt, s némelyek elindultak, mások pedig nem. Ez ma is így van, mert Jézus ki akar hívni bennünket valahonnan. Talán a bűneinkből, a félelmeinkből, talán az elzárkózó életünkből vagy önteltségünkből. Az a tizenkét ember, akit tanítványának választott, mind kijött valahonnan, s követte őt.

Érdekes bibliai nyelvészeti igazság, hogy a Szentírásban azon a helyen, ahol arról van szó az evangéliumban, hogy Jézus „kiválasztotta” őket, szó szerint ezt találjuk az eredeti szövegben, hogy „megcsinálta”, mintegy „kivitelezte” őket, mint tanítványokat (Márk 3,14) Bibliai szóval úgy szoktuk mondani, mert valójában erről is volt szó – hogy újjáteremtette őket. Amire rá is szorultak, éspedig nem csak személyes, emberi tökéletlenségeik miatt és egyenként, hanem mint Izrael népe is, melynek eredetileg tizenkét törzse volt, de az évszázadok alatt tíz törzs teljesen eltűnt a történelem süllyesztőjében. Összesen kettő maradt meg, az is inkább csak nyomokban, Júda és Benjámin törzse.

Jézus tehát nem csak mint elhívó, megszólító isteni hang jelenik meg a világban, aki nem akar abban meghagyni, amiben nélküle vagyunk, hanem mint olyan erő, aki tud és akar is minket újonnan megteremteni. Nem kevesebbet akar adni, mint egy igazi, új kezdetet. Nem véletlen, hogy Pál apostol is pontosan így fogalmaz: „Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

Ezt a megújító erőt, ezt az „új teremtést” nem hozza el nekünk a munkahely-váltás, nem hozza el az új lakóhely, még az új társ sem – mert ezt a dolgot egyedül ő tudja adni nekünk. Éspedig azért, mert ő magától az Atyától vette az újjáteremtő erőt, és amikor mi hozzá megyünk, akkor magával Istennel találkozunk.

Jézusban tehát az újjáteremtett életet lelhetjük meg, nem csak annak foltozgatását. A megújulásunk pedig nem csak azt jelenti, hogy új szokásink lesznek, vagy általában valami új lelki arculatunk, bár már ez is nagy dolog, hanem azt, hogy elkezdünk őrá hasonlítani. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, mint akiket elhatározása szerint ő elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött a sok testvér között.” Igen, akkor vagyunk keresztyének, ha elkezdünk Krisztus-arcú emberek lenni. Az ilyen ember szelíd és méltányos, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamissággal, de együtt örül az igazsággal. Az ilyen emberből gyógyító és vigasztaló erők áradnak ki. Az ilyen ember közelében megérezzük, hogy jó dolog Isten gyermekének és Krisztus követőjének lenni.

Végül még egy fontos arcvonás, ami a Mátyás apostollá választásából felvillan: Jézus nem csak elhív minket valahonnan, nem csak az, aki egészen újat tud kezdeni mibennünk, hanem az is, aki be is tudja teljesíteni, amit elkezdett. Mi emberek sokszor félbehagyunk dolgokat. Hozzáfogunk valamihez, aztán egy idő múlva mást gondolunk. Mennyi töredéket találni a művészetekben, az irodalomban, a festészetben, szobrok közt is. Néha maga a mester hagyott félbe valamit, máskor meg az idő vette el a mű valamelyik fontos darabját. A torzók sokasága figyelmeztető jel: nem jó dolog töredéknek lenni. Sokkal szebb a kiteljesedett életmű, még ha akadnak is benne itt-ott félbehagyott művek. Ha valami egy befejezett egész benyomását teszi ránk, akkor nagyobb tisztelettel hajtunk fejet előtte. A félbehagyott házak is szomorúak. Emberek elkezdték együtt építeni, aztán elváltak egymástól, és ott a ház félig felépítve, hirdetve a szomorú igazságot, elkezdődött valami, amiből nem lett egész és befejezett dolog. A félbehagyott életek is szomorúak. Valaki akart valamit, tervezett valami nagyot, aztán mást gondolt, és nem végezte be. „Akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez… Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

Megváltó Jézusunk ezt viszi végbe velünk, ha igent mondunk a hívására. Elhív, megigazít, és meg is dicsőít. Olyan hihetetlen ez az üzenet, pedig igaz – ő biztosan nem hagyja félbe a maga munkáját! Ha egyszer megfogta a kezünket, akkor végig is vezet minket, a legnehezebb próbatételek között is, a nehéz időkön át is, a lelki sivatagos időszakokon át is. „Akiket elhívott, azokat meg is igazítja, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőíti.” Ez az utóbbi azt jelenti, hogy elvezet minket a dicsőségig, a menny és az ég aranyló, örök ragyogásáig. Mert a hitben élő ember legszebb többlete éppen az, hogy a földi küzdelmeken túl másokkal szemben ő látja az örök ragyogást is, ami Istennél várja őt. Ez az a végső beteljesedés, amiért erre a földre születtünk.

Izrael tizenkét törzse közül tíz eltűnt az évszázadok során, de Jézus nem azért jött az ő népéhez, hogy egy vallásos kisebbséget valami fajta üdvben részeltessen, hanem azért, hogy az egész szent nép újra tizenkét törzsből álljon. Ez a gyógyító, kiteljesítő szándék pedig, jól tudjuk, már tizenkétezerrel megszorozva áll előttünk a Jelenések könyvében, amikor az üdvözült seregek létszámát száznegyvennégyezerben fogalmazza meg a patmoszi látnok, János apostol. Nem csak újra megvan mind a tizenkét törzs, hanem tizenkétezerszer annyian vannak – ez az egész emberiség. Hát ezért jött Jézus – minden emberért, benne érted és értem.

Ugye, milyen más így olvasnunk a Mátyás apostollá választását. Gyakorlati, hasznossági szempontja nem volt ennek, jelképes üzenet viszont annál több: hogy bemutassa nekünk azt, aki ma is elhív minket valamiből, ma is megigazít, egészen újat kezdve – s ma is teljessé tud tenni, meg tud szentelni és meg tud dicsőíteni. Tegye is mindnyájunkkal! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy elhoztad nekünk az Atya szeretetét, az ő mindnyájunkat újjá tenni képes erejét. Köszönjük, hogy mi hallhatjuk hívásodat, amikor rámutatsz arra, mit is kell odahagynunk. És köszönjük neked az új kezdetet, amikor nem csak foltozgatjuk már elszakadt életgúnyánkat, hanem tőled vehetünk egészen újat és tiszta fehéret. Légy áldott, hogy te bevégzed azt, amit elkezdettél a te visszajöveteled napjáig, és nem hagyod félbe a mi életünk megszentelését sem. Köszönjük az előttünk álló pünkösdöt, amelyen kiváltképpen is fohászkodhatunk Szentlelkedért. Áldd meg készülődésünket, bűnbánatunkat, hogy méltó módon állhassunk majd meg szent asztalod körül. Légy azokkal, akik most betegek, akiknek házát vagy otthonát természeti csapás érte, és azokkal is, akiknek gyászukban vigasztalásodra van szükségük. Egy férfitestvérünk haza térte idején légy most azokkal, akik az édesapát és a nagyapát gyászolják. Segítsd meg országunk új elöljáróit, legyen a te áldásod igyekezetükkel és erőfeszítéseikkel mindnyájunk javára. Vezess bennünket a most következő hét napjain családunkban, gyülekezetünkben, városunk népe körében egyaránt. Ámen.