Fényből való lény

Igehirdetés 2016. április 3.

Fényből való lény

Lekció: 5Móz 1,1-33
Textus: 1Ján 1,1-8

„Isten világosság, és nincsen benne semmi sötétség.”

Fohászkodjunk!

Örök Atyám, minden dolgok és erők forrása, kérlek segíts, hogy tompa elmém és dacoló szívem meghódoljon a Krisztusban megjelent szeretetnek, és mozduljon lelkemben a tőled való élet! Ámen.

Igehirdetés

Húsvét harmadnapja már köznapnak számít, amikor a Virágvasárnap pálmaágas öröme, a sötét és fájdalmat hozó Nagypéntek, s a Feltámadás ragyogó, ünnepi hajnala után ismét újraindulnak a mindennapok. Belevetjük magunkat a tennivalóinkba, de szívünkben még jön velünk az ünnep, csöndes belső erőivel táplálva jobbik énünket. Jó ez így – ünnep s hétköznapok egymásért vannak. Külön ajándék, amit kár lenne nem észrevennünk, hogy Bibliaolvasó Kalauzunk az ünnepek befejeztével s a köznapok indulásakor olyan olvasmányt ad kezünkbe Mózes 5. könyvével és János Mennyei Jelenések könyvével, melyek már első soraikkal is Isten csodálatos, fényből való lényét mutatják fel számunkra, éspedig úgy, mint aki előttünk jár és készíti utunkat!

A hagyomány „Pusztában” címmel nevezi a Mózes 5. könyvét, mivel a könyv első mondata így szól: „Ezeket a beszédeket mondta Mózes az egész Izraelnek a Jordánon túl a pusztában…” Aztán a szentíró az ígéret földjének birtokba vételét idézi föl, melynek lényege, hogy az Úr mindig előtte járt népének, s harcolt értük. Vezette őket éjjel tűzoszloppal, nappal pedig felhőben, még azt is megmutatva, hol táborozzanak, s melyik úton járjanak – úgy „vitte őket, ahogyan fiát viszi az ember”. Ha Isten népéhez tudjuk már sorolni magunkat, nagy erősítést kapunk ezen igék által: Isten előtte megy övéinek, „viszi őket”, s az éjszaka sötétjében is világosságuk! Szinte ugyanezt mondja János, mikor a Jézus eljöttéről, mint az élet igéjének és magának az életnek megjelenéséről beszél 1. levelében: „Közösségünk van az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal… tőle hallottuk és hirdetjük nektek, hogy az Isten világosság és nincsen benne semmi sötétség.” (1Jn 1,1-5)

Ha csupán a fény fizikai csodájára tekintünk, már akkor is ámuldozunk, éspedig a tudósokkal egyetemben. Hogy is van az, hogy a kézzelfogható, tárgyként viselkedő, tehetetlen anyag megfelelő körülmények között szétsugározhat, átalakul elektromágneses rezgéssé, „térerő-változássá”, ami aztán a világegyetem legtávolabbi sarkából – tízmilliárd év utazás után is – képes elérni parányi Földünket? Hogy is van az, hogy nincs objektum az Univerzumban, ami gyorsabb lehetne, mint a fény? Hogy is van az, hogy a világosság előhívja az élettelenből az élőt, s aztán hatalmasan élteti is?

De menjünk tovább – miért nevezzük a bűnt és a halált mindig sötétnek, a győztesen beérkező életet pedig fényesnek és ragyogónak? Miért beszélnek a halál-közeli élményt megéltek egy olyan kapuról, amiben valami csodálatos, „fényből való lény” várta, s küldte őket vissza még egy időre? S általában, miért nevezzük a boldogságot napsugaras, tiszta dolognak – míg a gondokat meg a szomorúságot feketének, fény nélkül valónak?

Jó okkal! „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” – minden gondolkodó és hívő ember örök időktől tudja ezt. A szent hagyomány egy percig nem ad igazat a sötét korszak tudatlan gyermekeinek, akik öltözékükben és arcukra rakott sminkjeikben minél több feketét igyekeznek összehalmozni, mert az „trend szerint” való – miközben természetesen fogalmuk sincs róla, milyen szimbólummal jegyzik el magukat. A feltámadás reggelén a sírhoz sietők az Úr angyalát úgy látták, mint akinek „tekintete akár a villámlás, ruhája pedig fehér, mint a hó” (Mt 28,1-3), s aztán a Feltámadott is olyannak mutatkozik a pathmoszi látnoknak, mint aki fényből való. „Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám, és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót. Hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve; feje és a haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja, lába hasonló a kemencében izzó aranyérchez, hangja pedig olyan, mint a nagy vizek zúgása. Jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel 1,12-16)

Aki a húsvét örömét, a Jézus életének diadalmas győzelmét szívébe fogadta, az a „fénylő Győztest” látja akkor is, amikor a létezés számára éppen szürke és terhelő, amikor személyes kudarc vagy veszteség keseríti, s amikor az élet bonyodalmai átcsapnak fölötte, akár a tenger hullámai. A feltámadott Krisztus él és uralkodik – ez hitünk tapasztalása. Bizonyosság, amin a pokol kapui sem vesznek erőt (Mt 16,18) – a „fényből való lény” eljön hozzánk! Ma is harcol övéiért, visz bennünket, vezet és utat mutat, mint egykor népének tette. Feltámadása után Jézus negyven napig itt volt még a földi világban, hogy megmutassa tanítványainak és azoknak, akik szerették, hogy ő él. (ApCsel 1,3 ApCsel 10,40-41) Ez ma is hitünk alapja és legerősebb fundamentuma: ezt a tudást hagyományozták hitben gyermekeikre az atyák, s ebben állunk magunk is – Krisztus feltámadott! Bizony, feltámadott! Azért kapjuk erősítésül Urunktól évente a húsvéti ünnepeket, hogy hitünk szilárd legyen: ő, a fényből való él és eljön hozzánk!

Mit kapunk mi e hitünk által? Először is kötelezvényt a tanítványságra, hogy őrá mindenkor gyermeki szívvel figyelve, örömmel kövessük őt. A pusztai negyven év erről a lehetőségről szólt. Nem kellett a népnek az Úrtól vezetettség, hát jött a négy évtizedes bolyongás, míg a hitetlen nemzedéket új váltotta fel – ők már birtokba vehették a Kánaánt. „Léted világít, mint az égő nap” – mondja Berzsenyi. Az ember a teremtettségben az egyetlen, aki választhatja akár a sötétséget is, s tudjuk, teszik is ezt éppen elegen. Istenünk valósága, bár oly nyilvánvaló, mint a nap az égen – de szemünk valóban „bele nem tekinthet”. Jézus is, mikor már fénylő Győztesként, feltámadott testében eljött, csak és kizárólag azokat kereste fel, akik szerették őt, s számot tartottak rá. Ellenségeit nem kísértette, a közömbösöket nem erőltette: ő ilyesmit nem tesz. Felkínál újabb és újabb lehetőségeket, ebben áll a kegyelem – amikkel aztán az ember okosan élve följebb juthat, mint ahol állt – viszont ha ostobán viseli magát, mélyebbre és még mélyebbre kerül. A tanítványság mindig önként és szabadon mondott igen, éspedig mintha ezt mondanánk általa: Igen, az ott a nap az égen! A fényből való lény ehhez még minden reggel külön emlékeztetőt is küld nekünk a „rózsás ujjú hajnal” által (Odisszea), s az is sokat mond, ahogyan az ének köszönti a húsvétkor sírjából kikelőt:

„Jézus Krisztus, szép fényes hajnal!
Ki feltámadsz új világgal,
És megáldasz minden jókkal:
Te vagy nékünk egy reménységünk,
Isten előtt közbenjárónk,
Szép koronánk, ékességünk!” (485.dics 1-2. v.)

A kegyelem tehát olyasmi, mint a hajnal sugárzása. Aki maga örök fényből van, ő üzen nekünk minden tiszta világosság által – leginkább személyesen pedig a feltámadott Krisztus húsvéti ragyogásában. Tőle tanulni, őt követni, az ő tanítványának lenni a legnagyobb kiváltság! Az ő „pusztában is megmutatott” útjára hív minket minden húsvéttal, hiszen ő testében végigjárta a szenvedés és a kétségbeesés útjait – és győzött. A pusztában vándorló nép követésre buzdítása is az Úrtól volt, s mi magunk is tőle kapjuk a hívást erre: becsüljük meg, mert nagy méltóság! A tanítványság figyelés. Megpillantani a fényt, s aztán életre nem szem elől téveszteni.

De kapunk más, további ajándékokat is. A tanítvány életformájában megjelenik az Úr kezéből megbízatásként vett feladat. „Menjetek, és vegyétek birtokba a földet, amiről megesküdött az Úr, hogy atyáitoknak és utódaiknak adja.” (5Móz 1,8) A honfoglalás soha és sehol nem ment küzdelem nélkül – még Isten népe életében sem. Sokat olvashatunk erről Józsué, Bírák és Sámuel könyvében. Egy feladat komolyságát mindig az adja, hogy kitől kaptuk – az eredményt is ő fogja majd elbírálni. Minden Isten kezéből vett feladathoz megkapjuk a szükséges erőt és a segítséget, ez személyes tapasztalatom. Mint ahogy az is, hogy lehet erről elfelejtkezni, és csatlakozni az elégedetlenek kórusához. Hányszor hallottam, hogy egy háziasszony panaszkodott a napi házi munka, a főzés és mosogatás ismétlődő, „értelmetlen” voltára – s aztán özvegységében mit meg nem adott volna, hogy legyen még kire főznie és mosogatnia. A pathmoszi látnok, János is felülről kap feladatot: „Amit látsz, írd meg egy könyvben és küldd meg a hét gyülekezetnek!” (Jel 1,11) Ez már a lelki-szellemi munka, ami néha nehezebb, mint a kertet felásni. Szomorú látni, ahogy olykor szellemi emberek az íróasztaluk és könyveik komolyan vétele helyett rutinjukra támaszkodnak, un. tehetségükön élősködnek – „megy ez nekünk magunktól is” – aztán az eredmény magáért beszél. Életünk igazán értékes és valódi tartalma az Isten kezéből vett feladat, amit nem szabad elhanyagolni, akár történelmi küldetés, akár egyszerű, mindennapi helytállás legyen. Kánaán földjét Isten parancsára, sok küszködéssel és kemény helytállással kellett a népnek elfoglalnia, Jánosnak pedig, sok évszázad múlva egy magános, sziklás szigetbarlangban a Jelenések könyvét, ezt a hatalmas és csodálatos alkotást megírnia. Tanítvány az, aki a helyén van, s teszi a kötelességét.

De a heroikus helytálláson túl akad még más is, ami a tanítványt illeti – ez pedig a rangja. Minden azon múlik, hogy az ember mire tartja magát, persze nem a világi sorrend értelmében. A profán sorrendet mérik anyagiakkal, névvel és sok mással is – az efféle rangok világára azonban gyakran a versengés és a tülekedés jellemző. A kérdés viszont nem az, ki hányadik, hanem, hogy mire tartja magát az örökkévalóság számára. Az ilyen értelemben felfogott rang emberei már nem azzal vannak elfoglalva, hogy a másikat valahonnan kilökjék – ők csendben és szelíd természetességgel egymást kiegészítik. Ez igaz a házasságra, a közéletre és minden helyre, ahol csak emberek közösségben élnek. A rangját persze minden és mindenki magával hozza – de azt saját magának kell tartalommal megtöltenie. Ezért hangzik a felszólítás, hogy „Menjetek, és vegyétek birtokba a földet, amiről megesküdött az Úr, hogy atyáitoknak és utódaiknak adja!”, s ezért hangzik az újszövetségi, Jánosnak szóló felszólítás is, hogy „Amit látsz, írd meg egy könyvben és küldd meg a hét gyülekezetnek!” – mert a magunkkal hozott rang kizárólag a helyesen elvégzett feladatban realizálódik. Néró a világ ura, császár lett, de elhanyagolta a közügyeket. Erkölcstelenül tivornyázott és kegyetlenkedett, s amikor végül mindenki ellene fordult, lemondott az uralkodói címéről. A szenátus megszégyenítő halálra ítélte, de öngyilkos lett, mikor mentek érte – így is meg lehet tölteni egy rangot. Névtelen emberek pedig elápolják öreg szüleiket, fölnevelik sokszor más gyermekeit is, kötelességeiken messze túl helytállnak, s megtanulják rövid életükben, miként legyenek emberek – ez is a rang betöltésének módja.

A Bibliát első betűjétől az utolsóig olyan emberek írták, akik magukat Isten népéhez számlálták, és feladatukat a világ népeinek felemelésében és Istenhez vezetésében látták. Így olvassuk Mózesnél: „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19,6) Ahogyan pedig az Újszövetség fogalmazza ugyanezt: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el benneteket.” (1Pét 2,9) Ez a rang nem igényel semmi mást, mint meghallani a feladatra felhívást, amit az ő kezéből fogadva ehhez méltó minőséggel igyekszünk teljesíteni. Lehet ez munka, hivatás, lehet családi vagy közösségi helytállás – csak végezzük a fénylő Győztes dicsőségére, aki ezt mondta a tizenegynek: „Tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe, és ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,19-20)

Húsvét után egy héttel, ahogyan húsvét után kétezer évvel is pontosan ez a feladat, s egyben a legnagyobb rang is, amit a fényből való, aki eljön hozzánk, reánk bíz. Ebben hűséggel megmaradva lehetünk aztán öregek vagy fiatalok, lehetünk tehetősek vagy nincstelenek, műveltek vagy alig tanultak – ha erőink szerint teljesítjük, akkor valóban Isten gyermekei vagyunk, és örökre azok is maradunk. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, aki világosság vagy, és nincsen benned sötétség, te tudod, hogy nincs más kincsünk, csak az elhívásunk, amit tőled vettünk. Hadd maradjon ez velünk életünkben és halálunkban egyaránt! Ámen.