A kivetítés lélektana

Igehirdetés 2007. július 8.

A kivetítés lélektana

 

Lekció: Csel 17,16-28
Textus: Csel 17,29-34

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük ezt a szép nyári napot, életünket és egészségünket, de köszönjük az együttlét örömét, összetartozásunkat és azt a bizonyosságot is, hogy benned egyek vagyunk minden különbözőségünk ellenére. Nem hagytad alámerülni életünket, megtartottad hitünket, adtál útmutatást igédben, a pislogó gyertyabelet nem oltottad el és a megrepedezett nádszálat nem törted el. Nem volt tökéletes az igyekezetünk, sokat vétettünk a szeretet és az igazság törvénye ellen. Bocsásd meg sok türelmetlenségünket és főleg azt, hogy ítéltünk másokat, míg magunkat fölmentettük. Segíts most, hogy legyen áhítatunk és engedelmességünk meghallani, amit te mondasz. Add ehhez a te gondolataidat, amik magasabbak ugyan a mieinknél, mint az ég a földnél – de nem térnek hozzád vissza anélkül, hogy meg ne cselekednék, amit akarsz. Jézusért kérünk, hallgass meg imánkban. Ámen.

 

Igehirdetés

Mai istentiszteletünk szokatlan helyszínen zajlik: a templom helyett az udvaron és a gyülekezeti termekben. Azért van ez így, mert az elmúlt héten festettük templomunk ülőpadjait, és bár mára már majdnem teljesen megszáradtak, ez a “majdnem” azért óvatosságra int bennünket. Ha ugyanis csak egy valaki is odaragadna közülünk a padhoz és mondjuk csak “majdnem” tudna fölállni ültéből, annak a ruhája nem csak majdnem, hanem valósággal festékes lett volna. Ezért döntöttünk a szokatlan helyszín mellett – ezért tartjuk ma itt és így istentiszteletünket. Szép napfényes nyári vasárnap délelőttöt kaptunk ehhez, úgyhogy nem is annyira különös és nem is annyira szokatlan így a helyszín.

Pál apostolnak sokkal szokatlanabb volt ennél az athéni agorán, majd az Akropolisz tövében, az Areopagosz lapos-sziklás dombján beszélni. Az utóbbi volt valamikor a legfőbb athéni bíróság “üléshelye”, Pál idejében azonban már csak vallási és oktatási ügyekre terjedt ki illetékessége – az összes többi városi ügyet a piacon lévő királyi épületben, a bazilikában tárgyalták. Itt kellett elmondania a polgárokból álló bíróság előtt, miféle tant is hirdet, mert voltak rosszakarói, akik fecsegőnek vagy csácsogónak nevezték, ami nem hízelgő szó s egészen pontosan azt jelenti, másoktól szedett össze gondolatokat, s azokkal akar hatást elérni. Voltak továbbá olyanok is, akik idegen isten hirdetőjének nevezték, ami viszont könnyen a városból való száműzéssel járhatott, ha valakire rábizonyították. Egyszóval afféle hitnyomozó népbíróság előtt kellett beszélnie, s itt mondja el nevezetes “athéni prédikációját”, aminek jó részét hallottuk is az előbb.

Retorikai szempontból pompásan van felépítve szónoklata. Először megdicséri az athéniek vallásosságát, amit a retorika tudományában captatio benevolentiae-nek, a hallgatók jóindulata megnyerésének neveznek. Azután  keres hozzájuk valami közös kapcsolópontot, ezért felidézi az “Ismeretlen istennek” (agnosztó theó) szentelt oltárt és azt mondja: hiszen akiről beszélni akarok nektek, azt ti is tisztelitek, csak éppen másként nevezitek. Ő teremtette a világot, ő a mennynek és földnek Ura, aki nem szorul emberi kéz szolgálatára. Ő ad életet és leheletet mindennek. Mikor így megnyerte a hallgatóság jóindulatát, megjelölte a témáját és “kapcsolópontot”, hidat is épített hozzájuk, csak akkor kezd el beszélni nekik Jézusról, mint a menny és a föld Urának küldöttéről, továbbá a megtérésről, ami ebből következik, valamint a feltámadásról – amit némelyek szívesen hallgatnának máskor is, akadnak azonban olyanok is, akik gúnyolódnak a hallottak felett.

Világos, életet újító igehirdetés ez, amiből most két szempontot vegyünk szemügyre alaposabban. Az egyik Pál teológiája, vagyis az, hogy miként beszélt ő magáról Istenről ott az athénieknek. A világfelettiségét hangsúlyozta: “Isten kézzel csinált templomokban nem lakik.” Ezt azért mondta, mert nagyon is háborgott a szíve, amikor először besétált Athénbe, annyi bálványistent és fél-isten szobrot látott – amire egyébként az ott lakók, mint kultúrájuk és művészetük gazdagságára nagyon is büszkék voltak. Minden utcában két-három templom vagy szentély volt, a piactér és környéke, az Agora pedig különösen tele volt ilyesmivel. Ma is megvannak ennek nyomai, megtekinthetők a romok az Akropolisz alatt található “Régi Piactéren.”

De Pál Istene nem a templomokban lakik, ő a világ felett és azon messze túl van. Egyáltalán nem lehet, sőt nem is szabad róla szobrot csinálni, ezt megkísérli meg is értetni görög hallgatóságával. Az ő Istene magasságos, szent és mindenek előtt erkölcsi többletet képvisel – vagyis aki őróla tud, az nem élhet mindenféle galádságban. A görög istenek lényegében égre vetített emberek voltak, akik maguk is loptak, csaltak, házasságot törtek, még a főisten Zeusz is – de Pál egy egészen más fajta Istenről beszél. Olyanról, aki erkölcsi nemesedést ad az embereknek, fölemeli őket, így részelteti őket üdvben.

Ezen kívül még azt is hangsúlyozza, amikor kifejti a görög füleknek idegenszerűen hangzó teológiáját, hogy Isten nem csak világ feletti, szent és távoli, hanem nagyon közel is van, a saját bensőnkben érzékelhető és megtapasztalható, hiszen mi mindenestől benne élünk, mozgunk és vagyunk. Idézetet is mond egy Kr. e. 3. században élt görög költőtől, Arátosz-tól: “Bizony, az ő nemzetsége is vagyunk…!” Tehát Pál valami olyasmire céloz, amit egy Hölderlin, a német költő már szó szerint így fogalmaz: “Közel is, meg távol is van Isten.” Pál szerint is így áll: nem lakik ugyan kézzel csinált templomokban, szent és fölötte van a világnak, távol van tőle – de azért mi emberek mégis “…benne élünk, mozgunk és vagyunk, sőt az ő nemzetsége is vagyunk.” Közel is és távol is van Isten.

Érdemes ezen elgondolkodni. Mind a két állítás igaz, ami önmagában is talányos; azonkívül lehet ezeket az igazságokat külön-külön jól, meg rosszul is érteni. Isten “távoli” voltából például emberek sokszor azt a következtetést vonják le, akkor nem is kell vele törődni, olyan távol van. Ezt szó szerint is hallottam már emberektől. Ha ezt nem is mondjuk ki mindig így, szó szerint, azért sokszor magunk is így élünk – még azok is, akik elvileg hívők volnának. Mintha ő nem is volna, vagy egészen távoli lenne – mi pedig ugye, itt élünk. Így aztán a gyarapodás a fontos, minden egyéb pedig csak azután jön. Nem ismerős a tétel? “Mindnyájan a piacról élünk, mégis csak jó ötről hatra jutni… Az embernek boldogulnia kell, ha mi nem segítünk magunkon, más senki nem segít…” – s akad még pár mondás, ami szépen igazolja azokat, akik úgy tekintik, mint a példázatbeli házigazdát, aki hosszabb időre messze vidékre utazott…

Pedig Isten “távoli” voltát leghelyesebb úgy értenünk, hogy mi, emberek el sem bírnánk közvetlen közelségét – meg is égnénk, ha ő oda jönne hozzánk s mi élve, színről-színre láthatnánk őt. Jóságának jele, hogy távol húzódik tőlünk: valóban “rejtőzködő Isten” is, nem csak önmagát kijelentő: nem jön hozzánk közvetlen közel. Megadta viszont, hogy imádkozhatunk, lélekben közeledhetünk hozzá. Még saját gondolataiból is ad, valahányszor igéjében megszólít – bár a mi értelmünk átlagos állapotában messze nem alkalmas arra, hogy őt maradéktalanul, teljes valójában akár csak el is gondoljuk – nem hogy szemeinkkel meglássuk, s úgy szemléljük, mint a világ dolgait. A magas feszültségű vezetéktől is tanácsos távolságot tartani, hogy kárt ne tegyen bennünk: Isten szentséges és örök valósága is olyan elviselhetetlen dicsőségű ragyogás, hogy mi csak közvetítőkön át találkozhatunk vele. Ő “távol van” és rejtőzködő Isten is, teljes valójában számunkra megismerhetetlen – de ez értünk van így, és nagyon jól is van.

Vegyük azonban a másik, ezzel ellentétes gondolatot: ő nem csak távoli, hanem egészen “közeli” is. S ez is igaz! Tökéletessége, szentsége, megközelíthetetlen volta ellenére mégis megtapasztalható, szinte “kitapintható” – akit  nekünk keresnünk kell és akivel találkozni lehet! Hiszen “benne élünk, mozgunk és vagyunk!” Milyen szép ez a három állítás! Benne élünk, igen, mert ő az élet forrása, s ahol élet van, ott az ő teremtő keze nyoma meglátszik. Ezért nem szabad elpusztítani a betegeket és az öregeket, ezért nem szabad elpusztítani az anyaméhben a magzatot, mert az élet Istené, és az mindig róla, a Teremtőről beszél. Az élet számunkra az ő legfontosabb megnyilatkozása! “Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága” – olvassuk a János evangéliuma prológusában. (Ján 1,4)

Borzasztó, amikor az életből csak a panasz, gyanakvás és az ellenségeskedés marad – az élet olyan szent ajándék, ami övé, és mindenkor róla beszél, legparányibb és legelesettebb állapotában is! Vegyük újra észre, hogy nem csupán betegség, bűn és halál van, ahogy azt lassan már elhisszük, annyit mondják a hírekben – hanem van Jézus Krisztus is, aki tőle mennyei életet hozott, és mi abban valósággal élhetünk is! Ő maga, Jézus, Istennek szeretete az, akiben tulajdonképpen élünk! Ő pedig, mint lehetőség és felkínált “út” állandóan közel van hozzánk – lehet akár a következő lépés is!

Benne mozgunk is, hiszen ami csak él, mind mozog is. Ne féljünk attól, hogy semmi nem marad úgy véglegesen, ahogyan valamikor volt – az élethez hozzá tartozik a változás. Fogadjuk el és szeressük, hogy saját, személyes életünk is állandóan változik, megszokott dolgok átalakulnak, eltűnnek és jönnek helyettük mások. Benne élünk, mozgunk és – vagyunk, igen, vagyunk is, mert ez az élő, változó élet a mi elvehetetlen életünk, pontosan ebben vagyunk emberek! Az életünk igazából út, amit végigjárunk, s amin sok állomás van. Meg kell barátkoznunk a változásokkal, az elmúlással, a felmerülő ismeretlen új helyzetekkel – Teremtőnk így adta életünket, el egészen a testi elmúlásig, aminek szintén megvan a maga helye, ideje és értelme – hogy éppen ezek során részeltessen minket üdvösségében!

Így hát nem lenne helyes elfelejtkezni az ő “közelségéről” sem: arról, hogy mi az ő nemzetsége vagyunk, minden változáson és átalakuláson át is – lényegünk szerint hozzá tartozunk!

Isten lehet távol, és nem baj, hogy távol van, mert ez javunkra szolgál. De lehet közel is, még a mi kiszámíthatatlan, álomszerű emberi életünkben is, ahol annyi furcsa, különös útszakasz akad. Ő ezekben mind közel tud jönni hozzánk, ami éppen úgy igaz, mint távoli volta – s ez is, amaz is javunkra van! Közel is, meg távol is… Pál hitében egyszerre igazak ezek. Athéni beszéde értelmében mindkettőnek lehet jó olvasata, olyan pozitív megértése, amiből épülhet az ember!

Mert a “teológia”, vagyis Isten-ismeret soha nem öncélú dolog, hanem értünk van, boldogságunkat és üdvünket hivatott szolgálni: az Örökkévaló azért jelentette ki magát, hogy mi emberek megtaláljuk, értsük és szeressük az életet.

Van egy másik vonása is Pál athéni beszédének. Amikor az örök, “világ feletti” Istenről beszél elmondja, hogy Jézus tőle jött, s ő fog minket megítélni is egykor – ehhez azonban azonnal hozzáteszi, mindez azért van, hogy mindenki, mindenütt megtérjen. Ezzel érkezünk a pompás beszéd erkölcsi tartalmához. Mert Isten valóban egyszerre távoli és közeli, s ez olyan mélységes gondolat, amiről egy örökkévalóságon át lehet az embernek gondolkodnia – de mi most itt élünk, ebben az egyetlen, földi életünkben, s azt kell kérdezzük, mi következik mindebből! Hogyan éljünk, mi emberek, ha Isten ilyen csodálatos?

Ez a kérdés köt vissza retorikailag beszédének kiindulásához, amikor a görögöket a bálványimádásról próbálja lebeszélni. Mi a baj a bálványokkal? Egyszerűen az, hogy egy alantasabb lelki fejlődési szinthez tartoznak – ahhoz a gyermekded állapothoz, amikor még azt hisszük, ha mosolyog a bácsi, akkor biztosan jó ember, pedig lehet, hogy nagyon is igazságtalan és véres háborút vezet egy másik nép ellen. De mivel állandóan mosolyog, a bennünk élő kisgyermek azt mondja, ő jó ember…

A bálványok a bennünk élő vágyak és álmok kivetülései, a lélektan nyelvén projekciók, amik aztán képben és szoborban testesülnek meg. Mivel meg vannak faragva és festve, ezért egyszersmind rögzítik is az állapotot, amiből fakadtak. Az ember mindennapi életét át és átszövik a projekciók. Ha valaki utunkat állja, fenyeget és akadályoz, tehetetlennek érezzük vele szemben magunkat, akkor a hétfejű sárkány képét “látjuk rá” – ha pedig elbűvöl és örömünket szolgálja, Tündér királyfi, vagy Tündér Ilona lesz belőle… A projekciók világa pszichés érettség dolgában a gyermekkorhoz tartozik: a felnőtt lélek arra törekszik, hogy a valóságot igazi mivoltában, tényszerűen ismerje. Minél infantilisebb valaki, annál inkább ragaszkodik kivetítéseihez, amik egy számára evidens, belőle fakadó vágy- és álomvilághoz kötik. Azt erőlteti, azt akarja igazolva látni, ami benne szubjektíven él, s nem fontos számára, mi van a valóságban! Ebből fakadnak az érzelmileg értékelt helyzetek, s ami már sokkal rosszabb ennél, az indulat-vezérelt cselekedetek is…

Hát ennyi a baj a bálványokkal: rögzítik az álmokat. Önigazolásunk megtestesülései – megkötöznek és nem hagynak találkozni a valósággal. Isten megismerése azért életre szóló feladat, mert ő az igazi valóság. Ennek jegyében biztatja Pál az ő folyamatos “keresésére” hallgatóságát. Ez pedig egyszerűen nem megy megtérés, megfordulásra való hajlandóság nélkül, mert ami hamis, irreális, az destruktív is. Ha mindig ugyanazt akarjuk hallani, akkor nem élő Istenünk van, hanem csak bálványképünk, mint a görögöknek. Bálványainkhoz pedig azért ragaszkodunk, mert azok révén védjük régi énünket. Nekünk azonban feltámadott és élő Jézusunk van, aki “előttünk megy” életen és halálon át: őt nézzük, őt figyeljük – őrá hallgassunk!

Ő, mint aki előttünk megy, valóban egyszerre közeli és távoli: tud erőt, hitet és távlatot adni, mint aki közel jön, de mindig marad benne követni valónk is, aki előttünk megy. Milyen jó, hogy nem jár olyan messze, hogy ne láthassuk! Itt vannak szavai a Bibliában, itt a hirdetett ige az ő gondolatairól, akaratáról! Minket is megtérésre hív, mint az athénieket Pál. „Mindenki, mindenütt térjen meg!” Boldog ember az, aki nem ragaszkodik bálványaihoz, nem ragad le kedvenc projekcióiban, nem védi és nem igazolja minduntalan régi énjét, hanem meg tud szabadulni kivetítéseitől. Meg tud válni a lélek kényelmes és igaztalan műveletétől, hogy „rálásson” a dolgokra valamit, ami pedig csak őbenne van, nem pedig a valóságban!

Ezt az őszintébb és reálisabb valóságlátást egy életen át kell tanulnia minden tanítványnak, a hívő embereknek is. Őket is homályba taszíthatják projekcióik, amiket igazolva akarnak látni a világban, mint a világ fiait. De még egyszer, és újra meg újra: nekünk feltámadott és élő Krisztusunk van, akitől ezt a nagy szabadulást ajándékba átvehetjük, s aki kézen fog és vezet minket “világos utakon.” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Szentlélek Isten, vezess minket is úgy, ahogyan az első keresztyéneket. Adj nekünk szent komolyságukból, igazságukból, hogy a mi is megtisztulhassanak a hamis álmoktól. Adj önmagukhoz őszinteséget, egymás iránt méltányosságot, irántad pedig alázatot és gyermeki bizodalmat. Szabadíts meg bálványainktól, a belőlünk termett hamis istenségektől, melyek ál-útra terelik életünket. Imádkozunk a nyár ajándékai és kísértései között a táborozókért, adj lelki elmélyülést mindenhol, ahol a te nevedben vannak együtt. Építs minket új látással, friss reménységgel és mindenekfelett megújuló, teherbíró szeretettel! Ámen.