A kivetítés lélektana

Igehirdetés 2007. július 8.

A kivetítés lélektana

Lekció: Apcs. 17,16-28
Textus: Apcs. 17,29-34

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük neked ezt a szép nyári napot, életünket és egészségünket. Köszönjük az együttlét örömét, összetartozásunkat és azt a bizonyosságot, hogy te benned egyek vagyunk minden különbözőségünk ellenére. Légy áldott, hogy nem hagytad alámerülni életünket, megtartottad hitünket, adtál útmutatást igédben, a pislogó gyertyabelet nem oltottad el és a megrepedezett nádszálat nem törted el. Megvalljuk, nem volt tökéletes az igyekezetünk, bizony, sokat vétettünk a szeretet és az igazság ellen. Kérünk, bocsásd meg türelmetlenségeinket és főleg azt, hogy sokat ítéltünk másokat, míg magunkat mindig felmentettük. Segíts most minket, hogy lehessen igaz áhítatunk és engedelmességünk meghallani, amit te mondasz nekünk. Add ehhez áldott jelenlétedet, Szentlélek Isten, és az élő igét, a te gondolataidat, amik annyival magasabbak ugyan a mieinknél, mint az ég a földnél, de nem térnek hozzád vissza anélkül, hogy meg ne cselekednék, amit te akarsz. Jézusért kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Mai istentiszteletünk szokatlan helyszínen zajlik, a templom helyett az udvaron és a gyülekezeti termekben. Azért van ez így, mert az elmúlt héten festettük a templomunk ülőpadjait, és bár mára már majdnem teljesen megszáradtak, ez a majdnem azért óvatosságra int bennünket. Ha ugyanis csak egy valaki is odaragadna ma közülünk a padhoz és mondjuk csak majdnem tudott volna felállni ültéből a festékes padról, annak a ruhája nem majdnem, hanem valószínűleg valósággal festékes lett volna. Ezért döntöttünk a szokatlan helyszín mellett, és ezért tartjuk ma itt és így az istentiszteletünket. Szép napfényes nyári vasárnap délelőttöt kaptunk ehhez, úgyhogy nem is annyira különös és nem is annyira szokatlan így ez a helyszín.
Pál apostolnak valószínűleg sokkal szokatlanabb volt ennél az athéni főtéren, majd pedig az Areopagosz dombján beszélni. Ez az utóbbi, az Areopagosz valamikor a legfőbb athéni bíróság üléshelye volt, Pál idejében azonban már csak a vallási és oktatási ügyekre terjedt ki az illetékessége, mert az összes többi városi ügyet a piacon lévő királyi épületben, a bazilikában tárgyalták. Neki most itt kell elmondania, a polgárokból álló bíróság előtt, miféle tant is hirdet, mert voltak rosszakarói, akik fecsegőnek vagy csácsogónak nevezték, ami nem hízelgő szó és egészen pontosan azt jelenti, hogy másoktól szedett össze gondolatokat, és azokkal akar hatást elérni. Voltak ezen kívül olyanok is, akik idegen isten hirdetőjének nevezték, ami viszont könnyen a városból való száműzéssel járhatott, ha valakire rábizonyították az ilyesmit. Egyszóval afféle hitnyomozó népbíróság előtt kellett beszélnie, és itt mondja el a nevezetes athéni prédikációját, aminek jó részét hallottuk is az előbb.
Retorikai szempontból is pompásan van felépítve ez a beszéd. Először megdicséri az athéniek vallásosságát, amit a retorika tudományában captatio benevolentiae-nek, a hallgatók jóindulata megnyerésének neveznek. Azután kapcsolópontot keres hozzájuk, valami közöset, és ezért felidézi az Ismeretlen Istennek szentelt oltárt és azt mondja, hiszen akiről én beszélni akarok nektek, azt ti is tisztelitek, csak éppen másként, Ismeretlen Istennek nevezitek. Ő teremtette a világot, a mennynek és a földnek Ura, nem szorul emberi kéz szolgálatára, hiszen ő ad életet és leheletet mindennek. Mikor így megnyerte a hallgatóság jóindulatát, megjelölte a témáját és kapcsolópontot, hidat is épített a hallgatóságához, csak akkor kezd el beszélni nekik Jézusról, mint a menny és a föld Urának küldöttéről, és a megtérésről, ami ebből következik, valamint a feltámadásról – amit némelyek szívesen hallgatnának majd máskor is, vannak azonban olyanok is, akik gúnyolódnak a hallottak felett.
Világos és életet újító igehirdetés ez, amiből most csak két szempontot vegyünk szemügyre alaposabban. Az egyik Pál teológiája, vagyis az, hogy miként is beszélt ő magáról Istenről ott az athénieknek. A világfelettiségét hangsúlyozta: Isten kézzel csinált templomokban nem lakik. Ezt azért mondta, mert igazság szerint nagyon is háborgott a szíve, amikor először besétált Athénbe, annyi bálványistent és fél-isten szobrot látott, amire egyébként az ott lakók nagyon is büszkék voltak. Minden utcában két-három templom vagy szentély volt, a piactér és környéke, az Agóra pedig különösen tele volt ilyesmivel. Ma is megvannak ennek a nyomai, megtekinthetők a romok az Akropolisz alatt található Régi Piactéren.
De Pál Istene nem a templomokban lakik, ő a világ felett és azon messze túl van, egyáltalán nem lehet, sőt nem is szabad róla szobrot csinálni, és ezt meg is érteti a görög hallgatóságával. Az ő Istene magasságos, szent és mindenek előtt erkölcsi többletet képvisel, vagyis aki őróla egyáltalán tud, az nem élhet mindenféle galádságban. A görög istenek égre vetített emberek voltak, akik maguk is loptak, csaltak, házasságot törtek, még maga Zeusz is, a főisten, de Pál egy egészen más fajta Istenről beszél. Olyan Istenről, aki erkölcsi nemesedést ad az embereknek, felemeli őket, és így részelteti őket az üdvben.
Ezen kívül azonban még azt is hangsúlyozza Pál, amikor kifejti ezt a görög füleknek idegenszerűen hangzó teológiáját, hogy Isten nem csak világfeletti, szent és távoli, hanem ugyanakkor nagyon közel is van, a saját bensőnkben is érzékelhető és megtapasztalható, hiszen mi emberek mindenestől benne élünk, mozgunk és vagyunk. Egy idézetet is mond, ami egy Kr. e. 3. században élt görög költőtől, Arátosz-tól származott: Bizony, az ő nemzetsége is vagyunk! Tehát Pál olyasmire céloz, amit egy Hölderlin, a német költő már szó szerint így fogalmaz: Közel is, meg távol is van az Isten. Pál szerint is így áll a dolog, mert Isten nem lakik ugyan kézzel csinált templomokban, ő szent és fölötte van a világnak, távol van tőle, de azért mi emberek mégis benne élünk, mozgunk és vagyunk, sőt az ő nemzetsége is vagyunk. Közel is és távol is van az Isten.
Érdemes ezen elgondolkodnunk. Mert mind a két igazság egyszerre igaz, ami önmagában is talányos, azonkívül azonban lehet ezeket az állításokat külön-külön is jól, meg rosszul is érteni. Isten távoli voltából például emberek sokszor azt a következtetést vonják le, hogy akkor nem is kell vele törődni, olyan távol van. Ezt szó szerint is hallottam már emberektől. És ha ezt nem is mondjuk ki esetleg mindig így, szó szerint, azért nagyon sokszor magunk is így élünk, még azok is, akik elvileg pedig Isten-hívők volnának. Mintha Isten nem is volna, vagy pedig egészen távoli lenne, mi pedig, ugye, itt élünk. Így aztán a boldogulás és a gyarapodás a fontos, minden egyéb pedig csak ezután jön. Nem ismerősek ezek a tételek? Mindnyájan a piacról élünk, mégis csak kell ötről hatra jutni. Az embernek boldogulnia kell – ha mi nem segítünk magunkon, senki nem segít – és van még egy pár mondás, ami szépen igazolja az embereket, akik Isten úgy tekintik, mint az evangéliumi példázatban a házigazdát, aki hosszú időre messze vidékre utazott és odahagyta szolgáit.
Pedig Isten távoli voltát leghelyesebb úgy értenünk, hogy mi, emberek el sem bírnánk közvetlen közelségét, meg is égnénk, ha ő oda jönne hozzánk és mi, élve, színről-színre láthatnánk őt – ezért éppenséggel jóságának jele, hogy távol húzódik tőlünk valamennyire, “rejtőzködő Isten” is, nem csak önmagát kijelentő, és nem jön hozzánk közvetlen közel. Megadta viszont nekünk, embereknek, hogy imádkozhatunk és lélekben közeledhetünk hozzá. Még a saját gondolataiból is ad nekünk, valahányszor igéjében megszólít minket, de a mi földi, emberi életünk átlagos állapotában messze nem alkalmas arra, hogy őt közvetlen közelről és maradéktalanul, teljes valójában akár csak el is gondoljuk, nem hogy a szemeinkkel meglássuk és úgy szemléljük, mint a világ dolgait. Ahogyan a magas feszültségű vezetékektől tanácsos távolságot tartani, hogy kárt ne tegyen bennünk, úgy Isten szentséges és örök valósága is olyan magas és olyan elviselhetetlenül dicsőséges ragyogás, hogy mi csak közvetítőkön át találkozhatunk vele. Isten távol van és rejtőzködő Isten is, teljes valójában számunkra megismerhetetlen Isten, de ez értünk van így, és nagyon jól is van így.
És vegyük a másik, ezzel ellentétes gondolatot: ő nem csak távoli, de egészen közeli is. És ez is igaz! Tökéletessége, szentsége, megközelíthetetlen mivolta ellenére mégis megtapasztalható, szinte kitapintható, akit keresnünk kell és akivel találkozni lehet. Hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk! Milyen szép ez a három állítás! Benne élünk, igen, mert ő az élet forrása, és ahol élet van, ott mindig az ő teremtő keze nyoma látszik. Ezért nem szabad elpusztítani a betegeket és az öregeket, ezért nem szabad elpusztítani az anyaméhben a magzatot, mert az élet Istené és az élet mindig róla, Istenről beszél. Ez az ő számunkra legfontosabb megnyilatkozása. Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága, olvassuk a János evangéliuma prológusában. Borzasztó, amikor az életből csak a panasz és a gyanakvás és az ellenségeskedés marad, mert az élet olyan szent ajándék, ami Istené és róla beszél! Vegyük csak újra észre, hogy nem csupán betegség, bűn és halál van, ahogy azt lassan már elhisszük, annyit mondják nekünk a hírekben, hanem van Jézus Krisztus is, aki Istentől mennyei életet hozott és mi ebben a mennyei életben valósággal élhetünk is. Ő maga, Jézus, Istennek szeretete az, akiben tulajdonképpen élünk. Ő, mint lehetőség állandóan egész közel van hozzánk.
És benne mozgunk is, mert hiszen ami csak él, az mind mozog is. Ne féljünk attól, hogy semmi nem marad úgy véglegesen, ahogyan valamikor volt, mert az élethez hozzá tartozik a változás. Fogadjuk el és szeressük meg, hogy még a saját, személyes életünk is állandóan változik, megszokott dolgok átalakulnak, eltűnnek és jönnek helyettük mások. Benne élünk, mozgunk és – vagyunk, igen, vagyunk is, mert ez az élő, változó élet a mi elvehetetlen életünk, pontosan ebben vagyunk emberek. Az életünk igazából út, amit végigjárunk, és amin sok állomás van. Meg kell barátkoznunk a változásokkal, az elmúlással, a felmerülő ismeretlen új helyzetekkel is, mert Teremtőnk így adta földi életünket, el egészen a testi elmúlásig, aminek szintén megvan a maga helye, ideje és értelme, hogy éppen ezek során részeltessen minket üdvösségében.
Így hát nem lenne helyes elfelejtkezni az ő közelségéről sem, arról, hogy mi az ő nemzetsége vagyunk, minden változáson és átalakuláson át is, mert lényegünk szerint hozzá tartozunk, az ő nemzetsége vagyunk.
Tehát Isten lehet távol, és nem baj, hogy távol van, mert ez javunkra szolgál. És lehet közel is, még a mi kiszámíthatatlan, idegen, álomszerű emberi életünkben is, ahol annyi furcsa, különös útszakasz is akad, de ő ezekben mind közel tud jönni hozzánk, ami éppen úgy igaz, mint távoli volta – és ez is javunkra van! Közel is, meg távol is van az Isten. Pál teológiájában is mind a kettő egyszerre igaz, és athéni beszéde szerint mind a kettőnek lehet jó olvasata, olyan megértése, amiből épülhet az ember.
Mert a teológia, vagyis az Isten-ismeret soha nem öncélú dolog, hanem értünk van, a mi boldogságunkat és üdvünket hivatott szolgálni. Isten azért jelentette ki magát, hogy mi emberek megtaláljuk az életet és az üdvösséget.
De van itt egy másik vonása is a Pál athéni beszédének. Amikor az örök és világ feletti Istenről beszél, akkor elmondja, hogy Jézus tőle jött és majd ő fog minket megítélni is egykor, és ehhez azonnal hozzáteszi, mindez pedig azért van, hogy mindenki, mindenütt megtérjen.
Ezzel érkezünk ennek a pompás beszédnek igazi erkölcsi tartalmához. Mert Isten valóban egyszerre távoli és közeli – és ez olyan mélységes gondolat, amiről egy örökkévalóságon át lehet az embernek gondolkodnia – de mi most itt élünk, ebben azegyetlen, földi életünkben és ezért azt kell kérdezzük: mi következik mind ebből? Hogyan éljünk, mi emberek, ha Isten ilyen csodálatos?
És ez a kérdés köt vissza minket Pál beszédének kiindulásához, amikor a görögöket a bálványimádásról próbálja meg lebeszélni. Mi a baj a bálványokkal? Egyszerűen az, hogy egy alantasabb lelki fejlődési szinthez tartoznak, ahhoz a gyermekded állapothoz, amikor még azt hisszük, hogy ha mosolyog a bácsi, akkor biztosan jó ember, pedig lehet, hogy nagyon is igazságtalan és véres háborút vezet egy másik nép ellen – de mivel állandóan mosolyog, így a bennünk élő kisgyermek azt mondja, ő jó ember.
A bálványok mindegyike a bennünk élő vágyak és álmok kivetülése, a lélektan nyelvén projekció, ami aztán képben és szoborban testesül meg és mivel a bálványok meg vannak faragva és festve, ezért egyszersmind rögzítik is az állapotot, amiből fakadtak. Az ember mindennapi életét át és átszövik a projekciók. Ha a másik ember az utunkat állja, fenyeget és akadályoz, akivel szemben tehetetlennek érezzük magunkat, akkor a hétfejű sárkány képét látjuk rá, ha pedig az örömünket szolgálja, akkor azonnal tündér Királyfi vagy tündér Ilona lesz belőle. A projekciók világa a gyermekkorhoz tartozik, hiszen a felnőtt lélek már arra törekszik, hogy a valóságot igazi mivoltában, tényszerűen ismerje. Minél infantilisebb azonban egy lélek, annál inkább ragaszkodik kivetítéseihez, amik mind egy számára evidens, hiszen belőle fakadó vágy- és álomvilághoz kötik őt. Azt erőlteti, azt akarja látni igazolva, ami benne szubjektíven él, és nem igazán fontos számára, mi is van a valóságban. Ebből fakadnak aztán az érzelmileg megítélt helyzetek, és ami már sokkal rosszabb, az indulat-vezérelt cselekedetek is.
Hát ez a baj a bálványokkal: rögzítik az álmokat, önigazolásunk lakik bennük megtestesülve, megkötöznek és nem hagynak minket találkozni a valósággal. Isten megismerése is életre szóló feladat, hiszen ő az igazi valóság. Ezért bíztatja Pál a hallgatóságát az ő folyamatos keresésére. Ez a dolog pedig egyszerűen nem megy megtérés nélkül, megfordulásra való hajlandóság nélkül, mert ami hamis, irreális, az destruktív is. Ha mi mindig ugyanazt akarjuk hallani, akkor nem élő Istenünk van, hanem csak bálványképünk, mint a görögöknek. Bálványainkhoz pedig azért ragaszkodunk, mert azok révén védjük régi énünket. Nekünk azonban feltámadott és élő Jézusunk van, aki előttünk megy életen és halálon át: őt nézzük, őt figyeljük, rá hallgassunk!
Ő, mint aki előttünk megy, valóban egyszerre közeli és távoli is: mindig tud erőt adni és távlatot, mint aki közel jön, de mindig marad benne követni valónk is, aki messze előttünk megy. Milyen jó, hogy nem jár olyan messze előttünk, hogy ne is láthassuk! Itt vannak a szavai a Bibliában, itt van a hirdetett igében a valósága, a gondolatai, az akarata! Ma minket is megtérésre hív, mint az athénieket Pál szavai által. „Mindenki, mindenütt térjen meg!” Boldog ember az, aki nem ragaszkodik a maga bálványaihoz, nem ragad le kedvenc projekcióiban, nem védi és nem igazolja minduntalan a régi énjét, hanem meg tud szabadulni kivetítéseitől, meg tud válni a lélek kényelmes és igaztalan műveletétől, attól, hogy „rá lásson” a dolgokra valamit, ami pedig csak őbenne magában van, nem pedig a valóságban.
Ezt az őszintébb, reálisabb valóság-látást egy életen kell tanulnia minden tanítványnak, a hívő embereknek is, mert őket is éppen úgy homályba taszíthatják a saját projekcióik, amiket igazolva akarnak látni a világban, mint a világ fiait. De nekünk van feltámadott és élő Krisztusunk, akitől ezt megtanulhatjuk, aki kézen fog minket és vezet bennünket világos utakon. Ámen.

Imádkozzunk!

Kérünk, Szentlélek Isten, vezess minket úgy, ahogyan az első keresztyéneket is vezetted. Adj nekünk az ő szent komolyságukból, igazságukból, hogy a mi szíveink is megtisztulhassanak a hamis álmoktól. Adj önmagukhoz való őszinteséget, egymás iránt méltányosságot, te irántad pedig alázatot és gyermeki bizodalmat. Szabadíts meg bálványainktól, a belőlünk termett hamis istenségektől, amelyek hamis útra terelik életünket. Imádkozunk a nyár ajándékai és kísértései között a táborozókért, adj nekik lelki elmélyülést mindenhol, ahol a te nevedben vannak együtt. Építs minket új látással, friss reménységgel és megújuló, teherbíró szeretettel. Ámen.