Ne félj, férgecske Jákób!

Igehirdetés 2007. július 1.

Ne félj, férgecske Jákob!

 

Lekció: 2Móz 14,10-22
Textus: Ézs 41,13-14

„Mivel én vagyok Urad, Istened, aki a jobb kezedet fogom és aki ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek! Ne félj, férgecske Jákob, maroknyi Izrael, én megsegítlek, szól az Úr, a te Megváltód, Izraelnek Szentje!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk megköszönjük, hogy adtál éjszakai pihenést és egy új, szent napra virrasztottál fel. Köszönjük a nyugodalomnap áldását, hogy megpihentetsz és megújítod velünk szövetségedet. Megvalljuk, sok a sietség és sok az igyekezet, mégis messzire tévedtünk tetőled. Nem hallottuk a halk és szelíd szót, csak a világ zaját és a saját hangunkat; nem vettük észre útmutatásaidat, és  zűrzavarba futottunk. Szeretnénk megtisztulni és azt kérjük, adj nekünk áldott csöndet és lelki alázatot, hogy meghallhassuk igédet. Végezd el bennünk, ami nélkül sosem élhetnénk megbékélt szívvel és üdvösségesen: küldd el hozzánk az igazság Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, nem ismeri őt, de mi már megismertük és közöttünk is lakik. Urunk, hová mehetnénk: az örök élete beszéde te nálad van! Ámen.

 

Igehirdetés

Azért választottam ezt az igét ma alapigénknek, mert édesanyám, akit pár hete temettünk el kilencvenhárom évesen, néhány évvel ezelőtt egy beszélgetésünkben idézte napi igei olvasmányából: “Ne félj, férgecske Jákob!” – és elmondta, mekkora biztatást vett ezekből a szavakból. Arra is felhívta a figyelmemet, milyen pompás humor van elrejtve e pár szóban, hiszen az ember azonnal felhagy minden önsajnálkozással, amint az örök szeretet őt „férgecskének” titulálja… Édesanyámról még hadd mondjak el annyit, hogy tanítónői hivatását feladva öt gyermeket nevelt fel, és ötünk közül egyik bátyámat menekülés közben szülte meg a háború alatt, engem pedig akkor vállaltak negyedik gyermekként, hogy napvilágra jöhessek, amikor a család ebédje az ingyen-konyháról hozott napi leves volt, annyira nem volt jövedelmünk. S nem csak megszülethettünk, mind az öten, hanem  nyolc diplomához és két doktorátushoz is segítettek szüleink, amiben édesanyánknak nagy része volt. Áldozatos élete nem lehetett volna ilyen teherbíró az ige naponkénti olvasása nélkül. Azért hozom ide, rá személyesen is emlékezve, az ézsaiási igét, ami erőt adott neki késő öregségében – mert ma is megtelhet ez a néhány szó élő üzenettel!

Elsősorban azokhoz szól, akik szoktak szorongani – s alig hiszem, hogy volna közöttünk, akinek legalább néhanap ne lennének ilyen érzései. Paradicsomból kiesett, Isten közelségét elvesztett állapotunkhoz hozzátartozik a munkától, a családi gondoktól és az elmúlástól való félelem. A nagy életvalóságok Isten nélkül mind visszájára fordulnak: a munka fáradtság és kudarc, a család gond és fájó keserűség lesz – mert a dolgok eredeti rendjének felbomlása egyszerre életéhséget és ugyanakkor halálfélelmet hagy bennünk. Sem élni, sem meghalni nem tudunk békességben, vagy mondjuk bibliai szóval, üdvösségesen – mindig azzal vagyunk elégedetlenek, ami éppen van; ha élet, akkor az élettel, ha elmúlás, akkor azzal.

Ezért fontosak a pillanatok, amikor megszólal az ég, hogy visszaállítsa az eredeti helyzetet, s azt mondja: “Ne félj…!” El szoktuk mondani, hogy a Bibliában legalább 365-ször van leírva a mondat, hogy ne félj, vagyis az év minden napjára jut belőle legalább egy! Rá is szorulunk. Istentől elszakadt állapotunk egyik betegsége éppen a szorongás, ami ma, úgy tűnik – már korbetegség. Ott lappang a szívben alaktalanul, formátlanul: mint egy homályos, vészt jósló felhő, s alig várja, hogy valamire árnyékot vethessen.

Klinikai vizsgálatok gyakran mutatnak ki pácienseknél “szorongásos neurózist” – más szóval egy lelki irányultságot, ami aztán valami másban ölt testet. Lesz belőle agresszivitás, depresszió vagy éppen testi betegség – „megtestesül” valahogy, ami a mélyben bujkál. Kitör a lélekből  valami más, káros formában. Szenvedélyben, túlmozgásban, teljesítmény-kényszerben, túlevésben-túlivásban – és még sok más formában, de leginkább általános rosszkedvben.

Az ember, amikor szorong, a lelkében kicsinek és “összenyomottnak” érzi magát. Bejöttek például a területére – ahol azt hitte, ő az úr – s intézkedni kezdtek helyette és nélküle. Azt üzenték neki, te nem vagy senki: olyan vagy, mintha ott se lennél. Elvették a rangját, amit pedig mindnyájan fontosnak érzünk – semmibe vették… A magyar szó pontosan fejezi ki a lényeget, amikor azt mondjuk szorongás, vagyis kis helyre összeszorítottság. Tágas, bőséges, elegendő hely az, ami illetné az embert… Nem egyszer szól a Biblia az üdvösségről olyan képekkel, hogy az embert Isten “tágas helyre” viszi ki, kiszabadítja fogságból, börtönből. (1Móz 26,22 2Sám 22,20  Zsolt 18,20) Az előbb hallottuk az egyiptomi szabadulás egy részletét, s a napokban olvastunk Péter börtönből való csodálatos szabadulásáról is – ám az evangéliumok gyógyulási történetei is mind erre történő utalások. Az ember össze volt zárva betegségével, és íme – szabad lett tőle!

Amikor nincs ez a szabadítás, akkor gyakorta az üdv egyik ellentétéről, a szorongásról van szó. Ne gondoljuk, hogy „az a kis szorongás nem nagy ügy” – mert ilyenkor bizony éppen a derűs, szabad, megváltott lelkület hiányzik. Nem véletlen, hogy az üdvre jutás egyik legfontosabb jele a Bibliában, hogy valaki „…elment örömmel.”  Ezt olvassuk az etióp főemberről megkeresztelkedésekor (Csel 8,39) – s ezt halljuk az evangéliumok sok-sok testi gyógyulásának történetében is. Aki szorong, az nem tud örülni, s a fordítottja is igaz: aki örül, az biztosan nem szorong!

Örömre akar elvezetni Urunk, ez az ő üdvözítő szándékának egyik legfontosabb, e földi vetülete! Azt mondja nekünk: Ne félj! Vissza akarja adni nekünk életünket – hogy képesek legyünk az örömre… Üdvözíteni akar, a javunkat és az üdvünket munkálja, ezért mondja: Ne félj! Aki elvesztette örömre való képességét, annak Istenhez kell megtérnie, hozzá kell visszafordulnia – hiszen azért nem tud immár örülni, mert nem ismeri a világon legfontosabb dolgot: Isten jóságát!

Azt a jóságot, ami ezt mondja: “…Én megsegítelek!” Istenünk biztatása soha nem csupán szó: konkrét és valóságos segítség, éspedig a meghallott ige által kapott segítség, ami megváltoztat bennünk mindent. Ebben különbözik az ő szava az emberek szavától: nálunk elválik egymástól szó és tett, mást mondunk és mást teszünk… Isten szava szó és azonnal tett is – bennünk létrehozott lelki változás! Amikor ő megszólal, azzal egyszerre cselekszik. Ezért hívjuk szavát “igének”, mert az nem csak beszéd, hanem bennünk létrehozott cselekvés is – amennyiben tényleg meghalljuk. Ő mondja: “Az én igém nem tér hozzám vissza üresen, hanem megcselekszi akaratomat – ahogyan az eső sem esik hiába, hanem termővé teszi a földet és gyümölcsöket hoz elő, s nem tér vissza oda üresen, ahonnan leesett.” (Ézs 55,10-11)

Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy “Ne féljetek…” – és azt is hozzátette: “…mert én vagyok!” (Mát 14,27 Márk 6,50 Ján 6,20)  Ez a mi igazi bátorításunk! Nem biztos, hogy mi emberek „vagyunk” – mert a hetven-nyolcvan év, amit élünk rejtélyesen hosszú és rövid egyszerre, és bizonytalan a tartalma. Ha őszinték vagyunk, igazából nem tudjuk, vagyunk-e mi igazán. Mint a költő, aki álmában látott egy pillangót, s felébredve azt sem tudta, ő álmodott a pillangóról, vagy a pillangó álmodta őt… Rilke is felteszi a kérdést elégiáiban, vagyunk-e igazán? Kétes a válasz, hiszen vagyunk is, meg nem is – ezért  hát a szorongás! Amolyan félig-elintézett az élet: tesszük is a dolgunkat, meg teli is vagyunk mulasztással. Vannak valódi tartalmak, meg rohanunk is, hogy megtöltsük ürességünket valamivel – néha már mindegy is, mivel… Hát ezért a szorongás, s ezért élünk így mind.

Megváltónk azonban azt mondja: “Ne féljetek – én vagyok…!” Ő van, véglegesen és elpusztíthatatlanul! Velünk van a világ végezetéig minden napon – ezért nem kell félnünk sem a haláltól, sem az élettől, sem a jelenvalóktól, sem a következendőktől. (Róm 8,38-39) Mi önmagunkban valóban nem „vagyunk”  – nem létezünk igazán; Jézussal együtt azonban, “Aki van, volt és aki eljön” (Jel 1,8), már van létezésünk: az övében részesülünk!

Ez a Biblia legfontosabb üzenete. Halljuk meg újra: Ne félj, mert én, a te Urad tényleg vagyok – és én megsegítlek téged! Amit számotokra mondok, az nem csak beszéd: erő és útmutatás. Lehet rá építeni. Tett is, cselekedet is: életújítás! “Amit én teszek, azt te most nem érted – de majd megérted” – mondja Péternek. (Ján 13,7) Most csak légy tanítvánnyá, legyen igém a lelked tartalmává – s meglátod, gyógyul szíved elégedetlensége, csalódottsága és minden szorongása!

Isten népének sem kellett semmit “tenni” az engedelmességen kívül az egyiptomi szabaduláskor. “Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek…!” (2Móz 14,14) – így történt a Kivonulás. A legdrámaibb pillanatban nem kellett senkivel háborúzni a népnek, nem kellett “kiállnia magáért” – csak arra mennie, amerre Isten mutatta az utat – s átkeltek a tengeren száraz lábbal…  Tanuljuk meg ezt a tétlenséget, az igazi Istenre figyelést, e nem cselekvő cselekvést – s megtapasztaljuk, hogy az Úr valóban “hadakozik értünk, mi pedig veszteg lehetünk”….!

Ne menjünk el azonban az idézett megszólítás mellett sem: “Ne félj, férgecske Jákob, maroknyi Izrael…!” Amikor e szavakat halljuk, érdekes módon nem az jut eszünkbe, hogy tényleg, milyen férgecske is az ember, hanem az, hogy milyen nagy az Úr, aki szóba áll azzal a férgecske Jákobbal és maroknyi Izraellel. Valójában nem az a baj, hogy kicsinek és nyomorultnak érezzük magunkat, hiszen valóban azok is vagyunk – hanem azzal, hogy nem látjuk Istent olyannak, amilyen ő valójában! Ennek az igének vigasztalása éppen abban rejlik, hogy a végtelen és hatalmas megszólít egy porszemnyi valóságot: férgecske Jákobot, maroknyi Izraelt. S ugyanez az Úr megszólít bennünket is –  már hányszor megtette!

Amikor hát azt érezzük, hogy mi férgecskék vagyunk, és maroknyi az egész nép is, akkor arról se felejtkezzünk el, hogy e parányi népet a világegyetem királya szólongatja, ő mondja neki: “Ne félj!” Ez itt a lényeg. Valahányszor kicsinek és gyengének, tehetetlennek érezzük magunkat, jusson eszünkbe: nekünk mondja az égi hang, maga az élő Isten, hogy fontosak vagyunk számára. Ő nem azt akarja, hogy mi szorongjunk, hanem azt, hogy üdvösségesen, tágasan – megszabadultan éljünk!

Hallottuk, amint magát megnevezi, s azt mondja: “Így szól az Úr, a te Megváltód.” A régi Izraelben értették ezt a szót – mert ott nem volt sem egy-biztosítós, sem több-biztosítós modell,  csak testvériség, ami azonban nem a pénzre, hanem az embertársi hűségre és szolidaritásra épült. A “legközelebbi rokon” akkoriban még kötelességének érezte, hogy kifizesse az adósságot, s adott esetben kiváltsa a magát rabszolgának eladni kényszerülő szerencsétlen unokatestvért… Ezt a rokont hívták kiváltónak, vagy megváltónak. Amikor még nem a pénzre épült az élet, hanem a szeretetre és szolidaritásra, az emberek még nem a Mammont imádták és szolgálták, mint mainapság – akkor a Kiváltó valóban segített a bajban lévő rokonnak, éspedig azért, mert ő állt hozzá legközelebb, s ezt a tennivalót lelkiismereti kötelességnek érezte.

Amikor Isten magát Megváltónak nevezi, nem kevesebbet mond, mint hogy ő áll hozzánk a legközelebb…! Nekünk, embereknek fontos a közelség. Miért kéri sok elmenni készülő, hogy ha lehet, ne kórházban kelljen megválnia az élettől, hanem odahaza: azok közelében, akik szeretik és fogják a kezét azokban a nehéz órákban? Mert a közelség fontos! A másik ember, ha nem is tud “segíteni” – puszta jelenlétével mégis segít… Isten pedig ezt mondja az igében, hogy ő közel van hozzánk: legjobb rokonunknál is közelebb…!

Ehhez képest mennyire megromlott a helyzet, hogy minduntalan azt érezzük és legtöbbször arról is beszélünk, hogy Isten “távol van” – holott lám, magát ahhoz hasonlítja, aki kész odaállni, sőt, kész helyettünk eleget is tenni minden vétkünkért. Ő ilyen Kiváltó! Mi eladósítottuk magunkat – ő pedig kifizeti az adósságot… Összepiszkoltuk életünket, ő pedig megmossa a ruhánkat – ahogy a költő mondja „kiontott vére harmatával”  s ad nekünk tiszta, fehér ruhákat. (Jel 7,14) Mi nem tudunk megbékélni életünkkel és a saját szívünkkel sem, ő pedig közel jön hozzánk, és egy reggel arra ébredünk, vagy átéljük igeolvasás közben, hogy túl vagyunk életünk egy nehéz válságán, győztünk afelett, amivel magunk nem bírtunk volna! Ilyenkor ő győzött helyettünk: a maga győzelmét egyszerűen nekünk adta… Hát ezt jelenti az, hogy ő a legközelebbi rokon, a kiváltó – ő a mi Megváltónk! (Jób 19,26-27)

A szorongás dolgában is ő mondja, a mi Urunk, az élő Isten, s nekünk csak meghallani kell, hogy “Ne félj!” Nem az a fontos, hogy mi mennyire férgecskék, szorongók és összenyomottak vagyunk: azt halljuk meg, hogy a nagy Isten szólít, s nem mással, hanem vele magával beszélhetünk, amikor az igére figyelünk és imádkozunk! Ő pedig közel van, a legjobb rokonnál, a legodaadóbb segítőnél is közelebb, mert ő a mi igazi kiváltónk, Megváltó Urunk! Neki szóljon az ének:

 

“Jóságodnak harmata

Gyarló életünkre hulljon,

Szívünk mely kiszárada,

Vigaszodtól felviduljon:

S híveid közt légy jelen,

Szüntelen!”

                                     (489. dics. 2. v.)

 

Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, te sokkal közelebb vagy hozzánk, mint azt mi egyáltalán fölfoghatjuk. Köszönjük ígéretedet, hogy hadakozol értünk s mi veszteg lehetünk.  Kifizetted adósságainkat golgotai áldozatoddal, megváltottál bűneinktől és szabadok lehetünk félelemtől, szenvedéstől és még a haláltól is – semmi és senki el nem választhat szeretetedtől. Segíts minket nagyobb türelemre egymás iránt, add nekünk a megbocsátás képességét és vezess minket a most következő hét napjaiban igaz utakon! Ámen.