A sorsnál hatalmasabb

Igehirdetés 2014. október 5.

A sorsnál hatalmasabb

Lekció: Lk 4,31-41

Textus: Jel 5,1-3

„És láttam a trónuson ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve. És láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon kiáltotta: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?” De sem a mennyen, sem a földön, sem a föld alatt nem tudta senki felnyitni a könyvet, sem beletekinteni abba. És én nagyon sírtam….”

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy napról napra közelebb viszel bennünket országodhoz, ahol te valóban uralkodsz, és még a kétségbeejtő pillanatokat is azért adod, hogy általuk jobban megismerjünk, és jobban szeretessünk téged. Tudjuk, hogy a te jóságod sok vétket elfedez, és erre nagyon is szükségünk van. De azt is tudjuk, hogy amíg csak egy ember is él a földön, akit megvetünk vagy gyűlölünk, addig nem vagyunk méltók hozzád. Segíts minket, hogy tükörnek láthassuk a többiek lelkét, amiben ha harag van irántunk, nekünk kell megjobbítani útjainkat. Ne engedd, hogy a kétségbeesés vagy bármi más őrület erőt vegyen rajtunk. Szabadíts meg minden olyan emléktől, ami lehúz és megbetegít: tedd szabaddá és könnyűvé a szívünket! Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés olyan ember van, aki ne találkozna szinte naponta lehúzó, sőt életellenes erőkkel. Ezek az erők néha a világból érkeznek, mint egy megbetegítő járvány hírnökei egy másik kontinensről, néha pedig saját magunkból, a lelkünk ismeretlen mélységeiből. Nagyon sok formát és álarcot is viselhetnek, csak annyi közös bennük, hogy ezek az erők függetlenítették magukat az élő Istentől, és nem azt akarják, amit ő – életet és békességet – hanem azt, hogy az élet betegedjen, romoljon és lehetőleg el is vesszen. A fizikai betegség azonban, amiről olyan sokat hallunk az evangéliumokban, csak egyik megjelenése és egyszersmind jelképe is ennek, mert valójában ide tartozik minden, ami önközpontúság, neheztelés és embergyűlölet mibennünk.

 

Nem jó az embernek egyedül – mondta az Úr a teremtéskor – és ez így van azóta is. Ami elszigetel, kiszakít a többiek közül, ami embereket egymás ellen fordít, vagy éppen gyűlöletet kelt, legyen az bár a saját önzésünk, az lehúzó erő, és nagyon sokszor kiderül róla, hogy rongálja az életet. Egy materialista világ persze főleg csak fizikai kórokozókban, baktériumokban és vírusokban tud gondolkodni, holott a lelki kártevők, mint az előítélet, vagy a mások kihasználására szövetkező maffiaszellem, ami ma olyan elterjedt érvényesülési stratégia, éppen olyan, vagy még nagyobb romlást tud hozni egyénre és a közösségre, mint a testnek a megbetegítő mikroorganizmusok. Ahol az életellenes erők átveszik az uralmat, ott egyre jobban szaporodnak a félreértések, növekszik az ellenséges érzület, a gyanakvás, és természetesen legfőképpen eltűnik a szeretet.

Az evangéliumok teljesen egybehangzó nagy üzenete azonban abban áll, hogy Jézus erősebb a lehúzó erőknél, és ahol az élet romlásban van, ott mindenekelőtt őrá van szükség. Legyen az rosszkedv vagy életuntság, legyen az családi baj vagy lelkiismereti válság, legyen az barátok közé éket verő félreértés vagy meg nem értés – az ilyen dolgok mindaddig romlanak és súlyosbodnak, amíg valaki vagy valakik szívében meg nem jelenik a szeretet. A mi emberi szeretetünk pedig nagyon is véges, ezt pontosan tudjuk róla a tapasztalatból – hát ezért van szükség az áldott orvosra, aki maga a szeretet forrása. Ahol ő, Jézus ott lehet, ahol neki helyet adnak, ott megtisztul még a megszállott ember is – így hallottuk az előbb. Nélküle azonban ez nem megy. Egészen egyszerűen azért, mert Isten ezt így adta a mi világkorszakunknak. „Nincsen senki másban üdvösség, nem kaptunk más nevet, mi emberek az ég alatt, akiben megmenekülhetnénk.” – ahogy Péter a nagytanács előtt vallja ezt. (Apcs 4,12) Igen, őrá van szükség, az ő segítségül hívására és személyes jelenlétére, „eljövetelére”, hogy bibliai kifejezéssel éljünk – mert Jézus valóban erősebb és hatalmasabb a gonosz lelkeknél.

Ha semmi mást nem hallanánk meg ebből a mostani igehirdetésből, ezt az egyet nehogy szem elől tévesszük, vagy elengedjük a fülünk mellett. Ez minden evangélium szíve és közepe: Jézus Krisztus erősebb az életellenes erőknél, azoknál, amik megbetegítik az embert és szétzilálják a közösséget. Nélküle mi emberek mindig egymás ellen fordulunk, megvetjük és vádoljuk a többieket, egyes embert és mások csoportosulásait is, egyáltalán mindenkit, aki nem „mi” vagyunk – vele együtt pedig testvért és küzdőtársat találunk egymásban. Vele együtt gyógyul a beteg test és gyógyul a beteg lélek, megtisztul az, ami eddig tisztátalan volt, felépül az, ami romlásnak indult.

A ma hallott evangéliumi történetben azt a sajátos esetet látjuk, amikor Jézus nem engedi, hogy tisztátalan lelkek kijelentsék őt. Ez a különös kép azokat az időket idézi, amikor vallásos fellendülés támadt Izraelben, szinte divatos volt a Jézus-ügy, és bőségesen akadtak, akik megtérés és odaszentelt élet nélkül beszéltek róla, hirdették őt – de nem éltek valódi követőiként. Ezért tiltja el őket: amíg életüket meg nem jobbítják, nem beszélhetnek róla.

Péter anyósának meggyógyítása is arra utal – azon kívül, hogy az első tanítvány, Péter nős ember volt – hogy Jézus úr a megbetegítő erők felett. Miben áll az ő titka? Miért hajolnak meg a lelkek őelőtte? Erre a kérdésre a Jelenések könyvéből idézett igeszakasz felel meg a legteljesebben. A könyv szerzője látja Isten trónusa, a négy élőlény és a huszonnégy Vén között ott állani Jézust, aki már győzött minden felett, legyőzte a bűnt, a szenvedést és a halált. Méltó hát, hogy a „Júda oroszlánjának” nevezze őt az égi hang, vagyis Izrael ősi hite beteljesítőjének – hiszen az oroszlán mindig győztes, ő az, aki győzelemre van ítélve.  Ez a győzelem azonban a Szentírás egészének értelme szerint nem egy etnikum győzelméről és hatalmáról szól a több nép felett, hanem arról, hogy akik valóban az Úréi, azok végül is bizonyosan győzni fognak; nem azért, mert ők olyan nagyszerűek, hanem mert az Úr ügye győzni fog.

Amikor azonban János, a könyv szerzője a látomásban odatekint, a Júda oroszlánját báránynak látja, mégpedig áldozatként megölt Bárányként – és ez a kép a Biblia döntő, legnagyobb szimbóluma. A világ Megváltója úgy győzött, hogy vereséget szenvedett, úgy dicsőült meg, hogy keresztre feszítették, úgy volt a legerősebb, hogy bárki leköpdöshette. Aki ezt a dolgot nem érti, az még távol van őtőle, nem lett keresztyénné, és nem tud mit kezdeni olyan következményekkel sem, hogy amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. (2Kor 12,10) Ő még hadakozik, és maga akar győzni, és nem látja, hogy a győzelme valójában vereség lesz. Talán még a hiúságát akarja legeltetni, talán még meg akarja mutatni másoknak, hogy túltesz rajtuk – mert nem tudja, hogy a Júda oroszlánja valójában Bárány, mégpedig önmagát mindenekért odaadó, áldozati bárány.

Neki van egyedül joga ahhoz, hogy kezébe vegye a könyvet, amire mások még ránézni sem bírnak, elolvasni pedig végképp nem méltók: és ez a könyv a sors könyve. A régi keleten mindenhol hitték, hogy amik történnek ebben a világban, azok már mind „meg vannak írva”, létezik egy könyv a mennyben, az Örökkévaló előtt, ami hét pecséttel van elzárva az emberek elől – innét ered egyébként a ma is használatos szólás a hétpecsétes titokról – és nincs senki, aki olvashatna a sors könyvéből, más szóval „kezébe vehetné” a sorsát.  Félelmetes kép, ami az ember kitettségéről és tehetetlenségéről szól, amit olyankor érzünk a legjobban, amikor jön hozzánk valami az életben, amit nem tudunk megváltoztatni.  Betegség, mások értetlensége, megváltoztathatatlan tulajdonságok bennünk is, másokban is, sorsszerű események, a történelem fordulatai – minden, ami fölött nincs hatalmunk.

A Bárány azonban odamegy és átveszi a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből, és akkor a négy élőlény és a huszonnégy Vén leborulnak előtte, kezükben hárfa és aranycsésze, tele füstölőszerrel, ami a szentek imádsága – és új éneket énekelnek. Nem a „régi nótát” fújják tehát, hanem valami egészen új születik, ez méltó az Örökkévaló jelenlétéhez, vagyis kinyílik a valóság. És azt halljuk tőlük: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből, és nyelvből, minden nemzetből és népből, és királyokká és papokká tetted őket Istenünk számára, hogy uralkodjanak a földön.”

Mit jelent az, hogy Jézus méltó egyedül a sors könyvének kézbevételére? Azt jelenti, hogy amíg bárki nem hajlandó közülünk az áldozatra, amíg önmagát bálványozza, védi és igazolja, amíg ó-emberünket eszünkben sincs halálba adni Jézussal együtt, hogy aztán vele együtt feltámadjunk az új-emberünk számára, addig nem csoda, hogy a sors erői hatalmasabbak nálunk, és mi valóban nem vagyunk méltók még csak ránézni sem arra a könyvre. Jézus nem bálványozta önmagát, annyira nem, hogy odaadta értünk testét-lelkét a kárhozatra – ezt valljuk meg a Hiszekegyben, amikor azt mondjuk, hogy alászállt a poklokra. És mivel mindenét odaadta, ezért kapta azt a nevet, amire mindenki meghajol, mennyiek, földiek és föld alatt valók egyaránt. (Fil 2,9-11)

Milyen az, amikor valaki kezébe veheti a sorsát? Ezt csak a valóban megszabadult lelkek értik, vagy mondjuk így, ők értik helyesen: már nem uralkodnak rajtuk a vágyaik, nincsenek kínzó hiányérzeteik, nem boldogtalanok, ha kevéssel kell beérniük, nem bánkódnak, ha másnak lesz igaza, mosolyognak mások nekik bántásul szánt gesztusain – mert ők semmi nélkül valók, mégis mindennel bírók. (2Kor 6,10) Nem egyetlen etnikumból valók, vagyis nincs nemzet, ami ezt magának kisajátíthatná, ők a megszentelt emberiség – ők azok, akiket kivásárolt a többiek közül a saját vérén a Bárány Istennek – éspedig minden törzsből, és nyelvből, minden nemzetből – hogy legyenek neki királyok és papok, és uralkodjanak a földön. Ez az uralom azonban nem politikai és nem gazdasági uralom, még csak nem is a hiúság győzelme, amire olyan sokan vágynak. Ez lelki uralom, éspedig a bennünk is ott vitézkedő lehúzó, életellenes erők felett: a betegség lelke felett, a romlás erőin, a kétségbeesés és a hitetlenség fölött, a gyűlölet és a kirekesztés erőin.

Ezeket mi legyőzni egyedül Jézussal együtt tudjuk, magunkban nem. És ez érvényes az alkohollal megkötött lélekre, aki sehogy máshogy nem szabadulhat a maga szomorú rabságából, csak Krisztussal együtt, és érvényes a polgárilag jól szituált, csak éppen boldogtalan, keserű szívű emberre, aki nem tudja, hogy is került oda, ahol most éppen vergődik, amit mások még csak nem is látnak rajta. És érvényes a hivatásában megfeneklett, önmagát nem találó emberre, és érvényes a sikeres, befutott győztesre is, aki azonban egyáltalán nem hisz abban, amit csinál, és az esti csendben nem is mer a tükörbe nézni már.

A Bárány az, aki igazán győzött, és mi is vele együtt lehetünk győztesekké. Ha tényleg őt követjük, akkor nem uralkodik majd rajtunk többé a sors, mert elfogadjuk, amit megváltoztatni nem tudunk, és megértjük, ami nélküle teljesen érthetetlen. Ez a Szabadító pedig közel van hozzánk: közelebb, mint mi saját magunkhoz! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk Jézus, hogy nincsen olyan lelki őrület vagy tébolyodott félelem, amiből te ki ne tudnál szabadítani, mert te magad mind legyőzted ezeket a hatalmasságokat. Áldunk téged életünk eseményeiért, amikor magunk is megtapasztalhattuk már ezt, és téged dicsőítünk embertársainkért, akik életében ott látjuk ezt a te győztes, nagy uralmadat. Újítsd meg szívünkben a hitet, hogy te ma is szabadító Úr vagy, aki előtt meghajolnak a lelkek a mennyben, a földön és a föld alatt is, és ezért ami csak nélküled nálunk lehetetlen, az veled együtt mind élet és valóság. Gyógyító szeretetedért kiáltunk a betegeinkre gondolva, tegyél csodát, ahol arra van szükség. Imádkozunk a lélekben betegekért, hogy megtaláljanak téged és ők is gyógyulást és békességet leljenek. Kegyelmedre bízzuk most következő hetünket, segíts és vezérelj minket megmaradni igéd és Szentlelked főhatalma alatt! Ámen.