Igehirdetések

Mi emeli fel a lelkünket?

Igehirdetés 2014. szeptember 28.

Mi emeli fel a lelkünket?

Lekció: Préd 12,1-7

Textus: Ján 3,16

„Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

 

Imádkozzunk!

Örök Atyánk, akiben nincsen keletkezés és nincsen elmúlás, jóságoddal körülöleled a mindenséget: hozzád száll a szent nap öröme és hálája! Ajándékba adtad a létezést, hogy utunk során téged megismerjünk, és hogy helytállásunk és hűségünk mértéke szerint örök mivoltodat is közölhesd velünk. A te ajándékod az ige, az örök, teremtő szeretetgondolat is, amit ma újra felkínálsz a szomjazó léleknek, de mi semmit nem tudunk cserébe adni, csak megtört szívünket. Te nem olyan vagy, mint az ember, aki mindig vár valamit cserébe, ha adott – Krisztusban mindenedet közölted, hogy szereteted eljusson hozzánk. Segíts ebben az órában, aki türelmesen tanítgatod még a csökönyös és önhitt embereket is, hogy helyesen érthessük igédet, és te felemelhess általa magadhoz mindnyájunkat! Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés olyan megrendítően szép mondatot írtak le valaha is, mint a Prédikátor könyvének előbb hallott néhány szava, ami az emberi mulandóságról szól. Így ősszel, amikor sárgulni kezdenek a falevelek, azoknak is eszébe jut, hogy nem voltak mindig itt, és nem is fognak örökre itt maradni, akik erre ritkán gondolnak. Fiatalok, élettel és energiával teli készülnek arra, ami előttük áll; életük derekán járók, akiknek minden sikerül, vagy éppenséggel küzdenek, nyugdíjasok, akiket lefoglalnak a betegségeik és a kezelések – de általában mindenki, akit eltöltenek a mindennapok, felkapjuk fejünket az őszinteségtől teljes szavakra. „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, azok az évek, amikről azt mondod, nem szeretem ezeket!”

Aztán megindító képek és hasonlatok következnek, amik arról szólnak, hogyan gyengül a szem, válik az élet nehézzé és lényegtelenné az öregedéssel, míg végül “…elszakad az ezüst fonál, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta…”

Mindig megvolt a kísértése, hogy e drámai és súlyos szavakat feddésként, felemelt mutatóujjas figyelmeztetésként értelmezze az egyház, s kihasználja céljaira, mintegy a halállal való ijesztgetésként. Istennek legyen hála, ezek az idők elmúltak, de modern évszázadunkban a katasztrófa-filmek átvették a szerepet, s naponta a föld pusztulásának elképesztő változatait vetítik elénk: ráadásul messze nem a lelki ébresztés, hanem a félelemkeltés szándékával, aminek hátterében vélhetőleg nem ritkán a nagy pénz igénye rejlik, hogy fogyasszál, vásárolj gyorsan és minél többet – úgyis el fog pusztulni rövidesen minden…

Milyen jó, hogy lehet ezt a dolgot pozitív oldalról is nézni, és hallgathatjuk a „Gondolj teremtődre ifjúságod idején” mondatot örvendetes értelemben is. Abban az összefüggésben, hogy igenis jó dolog egyáltalán Teremtőnkre gondolni! Annyi mindennel foglalkozunk, ami fontos és érdekes – csakhogy ezek igen gyakran egyáltalán nem visznek minket közelebb Istenhez. Üresség marad az úgynevezett “szórakozás” után – összesen annyi történt, hogy elütöttük az időnket. Elérünk valamit, amire nagyon vágytunk, s amikor továbbhaladva visszanézünk, csodálkozunk, miért is volt az olyan fontos, míg nem jutottunk hozzá…

Miért találjuk üresnek és hiábavalónak az élet tényeit, szinte pontosan úgy, ahogy a Prédikátor könyvének szerzője is fölkiált a kipróbált és megízlelt gazdagság, a lakomázás, az építkezés, vagy akár a borivás végeztével is: „Hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság”….? Azért és annyiban üres minden, de valóban minden ezen a földön (ezt jelenti a bibliai hebel szó), ha és amennyiben nem visz közelebb Istenhez! Őhozzá pedig egy egészen “királyi út” is vezet, éspedig az, hogy – rá gondolunk. Nem kell létrán fölmászni az égbe, magunkat hibátlan szentségbe öltöztetni: még az sem, hogy a legmagasabb szinten képzettek legyünk teológia ismeretek dolgában. Aki őrá gondol, az már elindult irányába. Mennyi hiábavalóságra szoktunk gondolni ő helyette: ijesztő tényekre, amiktől lehet rettegni, vágyak által kiszínezett reményekre, de talán a bosszúságot okozókkal foglalkozunk a legszívesebben – szóval akad konkurencia –

“Gondolj Teremtődre” – e tanácsot azért érdemes megfogadni, mert megtéve eltörpülnek a félelmek, szinte nevetségessé válnak – ugyan miről lehet lemaradni az életben ahhoz képest, ha őt, életünk alapját és forrását megismerjük, s szeretjük úgy, amint az hozzá méltó? Eltörpülnek a kínzó vágyak: hisz hova vágyakozik az ember, ha az nem fontos számára, hogy a végső szeretetet szívében tudja? És igen, eltörpül a mulandóság is, mint kerülgetett és lehetőleg ki nem beszélt téma, életünk sötét, nagy kérdőjele. A költő sem hiába fakad ki róla nagy őszinteségében: “Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni…” (Madách: Az ember tragédiája) Hát foglalkozzunk kevesebbet a magunk egyéni végével, s gondoljunk többet arra, aki “…az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható”! (Jel 1,8) Jó rá gondolni – ő majd egészen más irányt ad érzéseinknek, céljainknak és gondolatainknak!

Nem hiába olvassuk a megrendítő képeket, amik ünnepélyes vonulással ellenpontozzák a csodás felütést, mely mással nem pótolható gyógyszerként ajánlgatja: gondoljunk Teremtőnkre. Miért foglalkozzunk hát ezekkel, ha egyszer tudunk és akarunk is már Teremtőnkre gondolni, s az úgyis átalakít mindent? A lélekgyógyászat egyik érdekes eszköze a “paradox intenció”: valaki nem tud aludni – a terapeuta pedig arra biztatja, ne erőltesse. Éppen ellenkezőleg, mondja azt magának: hajnalig le sem akarom hunyni a szememet! S igyekezzen is arra, hogy ő ébren akar maradni. Ebbe aztán előbb-utóbb belefárad, ha komolyan csinálja, és édesdeden elalszik – mert nem rettegett már a tünetétől, maga tudta előidézni, uralma volt felette – így le is tudta győzni… Így vezeti végig az olvasót az ige az öregedés tényein: ahelyett, hogy bújnánk előle, nézzünk csak a szemébe. Amint a költő is mondja:

 

„Tégy hát, ahogyan én, és nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe. Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran!”

                                                               (Johann W. von Goethe, ford. Szabó Lőrinc)

 

Ahhoz hasonló ez, amikor a félős kisgyermek már saját szándékából is át mer menni a sötét szobán, hogy megmutassa magának: legyőztem félelmet…!

“Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, amíg el nem jönnek a rossz napok, az évek, amikről azt mondod, nem szeretem őket…” Azok vannak veszélyben, akikkel szalad a kocsi: megvan mindenük, fiatalok, egészségesek és erősek, bejött a vállalkozásuk, nincsenek gondjaik. Kimutatták, hogy a kitűnő körülmények között élő, sikeres, sőt befutott életűek között nagyobb a veszély öngyilkosságra, mint azok körében, akik küzdenek a megélhetésükért és naponta komolyan helyt kell állniuk. Akiknek “megszalad”, váratlanul celebek lesznek, dől a pénz – lelki-szellemi értelemben veszélyeztetettebbek a többieknél. Akik szembesülnek szükséggel, erőfeszítéssel – sokkal védettebbek. Hát így értsük, hogy “gondolj Teremtődre ifjúságod idején”: mert jólétedben, bőségedben sokkal nagyobb szükséged van erre, mint sejtenéd.

“Amíg el nem sötétedik a nap, a hold és a csillagok…”  Végtelenül egyszerű és szép kép. “Újra felhők érkeznek az eső után…” – a mondat az élet átmenetiségét idézi. Eső volt, aztán megint jönnek a felhők… a nagy világfolyamat nem áll meg akkor sem, ha nekünk már nem dobog a szívünk! Ilyen időkben “az őrző is reszket”, pedig neki az a dolga, hogy ne féljen. Az erős férfiak is támolyognak – ahogy mondani szokták, a zuhanó repülőben nincs ateista. Az őrlő lányok is megállnak, mert elfáradtak – pedig a fiatalság mindig azt gondolja, végtelen az ereje. Az elmúlással szemben azonban mindnyájan kicsik vagyunk. “Az ablakon kinézők elhomályosulnak” – igen, jön a szürke-hályog… “az utcára nyíló ajtók bezárulnak” – vagyis eltompulnak érzékszerveink, és már nincs kedvünk a társas kapcsolatokhoz sem. “A kivirágzó mandulafa sem vigasztal” – hiába jön új tavasz a télre… “Fölriadnak madárszóra is, és egy kis emelkedőtől is félnek, a fűszer sem használ” – a falat sem esik már jól: végül pedig elmegy az ember örök otthonába. “Az ezüst kötél elszakad, az arany pohár összetörik, a korsó eltörik a forrásnál és a kerék belezuhan a kútba… A por visszatér a földbe és olyan lesz, mint amilyen volt – a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” Jó ezt így végiggondolni, éspedig pontosan azért, hogy ne féljünk tőle!

Miért ne féljünk, hiszen alig tudunk valamit arról, ami azután következik! Nem is ott kell kezdeni, hogy arról elmélkedünk, ami utána következik, hanem arról, ami előtte van. Ez pedig az, hogy mindnyájan, mielőtt gondolkodni kezdhettünk volna saját mulandóságunkról, már „szeretve voltunk”. Urunk Jézus valóban és igazán szeretett, amikor imádkozott értünk a kereszten, s ő azért volt erre a nagy szeretetre képes, mert maga is így tapasztalta: “…az Atya szerette a Fiút, és mindent a kezébe adott.” (Ján 3,35) A szabadság fölfedezésének döntő pillanata volt, ami új szakaszt is kezdett az emberiség történelmében: valaki rádöbbent, micsoda méltóság embernek lenni, s ezt a tudását nekünk is kezünkbe kívánta adni!

Miért nézhetünk hát félelem nélkül az elmúlás szemébe? Nem azért, mert magunk oly szentek volnánk, vagy erre képesek lehetnénk, hanem, mert valaki minket nagyon szeretett, s erről mi is tudunk. Ő most is így szeret – valamennyien az ő szeretete körében élünk! Ez vesz körül: ő előttünk megy, elhárítva az akadályokat, és megvéd bajoktól, amikről csak utólag értjük meg, micsoda károkat okozhattak volna… Milyen más az élete, aki ezt nem felejti, minden percben ott a lelkében: a feltámadott Krisztus szeret engem! Járjuk hát szívünkben ezzel a következő hét napjait. Gondoljunk Teremtőnkre, amikor minden rendben van – s más szemmel fogjuk látni majd a próbákat is. Sőt a már megtörténteket, amiket addig is láttunk: vele együtt már minden egészen más.

Nézzünk szembe a tényekkel: az idő múlásával, a felhők vonulásával – és minden változással, ami miatt az élet ma nem olyan, mint tegnap volt. Ha bölcsen, vidáman, sőt bátran tesszük, ahogy a költő ajánlotta: barátunkká lesz, ami ellenségünk volt – sőt segít és vigasztal, ami aggódással töltött el. Életünk és halálunk fölött egy nagy-nagy szeretet őrködik, s ott lesz velünk, amikor oly mezőkön járunk, amiket élvén nem is ismerhettünk. Az ő szeretet akkor is velünk marad, hisz most is itt van. “Aki benne hisz, az el nem vész, hanem örök élete lesz” – közli vele  életét, aki maga is örök. Neki legyen dicsőség és hála! Ámen.

 

Fohász

Urunk, már akkor is szerettél, amikor meg sem születtünk, s akkor is magadhoz fogsz ölelni, amikor régen porlik a testünk. Jó rád gondolnunk, aki örök jóság vagy: segíts bátran és derűsen szembenézni életünk változandóságával. Add, hogy méltó módon élhessük napjaink, s egykor így térhessünk hozzád haza. Ámen.