A motívum működése

Igehirdetés 2014. szeptember 21.

A motívum működése

Lekció: Préd 7,1-10

Textus: Préd 7,3

„Többet ér a szomorúság a nevetésnél, ha az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, végtelen irgalmú és jóságos mennyei Atyánk, áhítattal borulunk le előtted, aki szent és tökéletes Isten vagy, akinek hatalma csillagok milliárdjait hozta elő a semmiből, és aki hozzáférhetetlen világosságban lakozol. Küzdelmes földi emberéletünk ügyei annyira lefoglalnak, és úgy el vagyunk telve önmagunkkal, hogy neked méltó tiszteletet alig adunk, pedig minden tőled való, ami csak van, és hozzád tér haza minden egyes lélek, aki ezen a földön most emberi testben jár. Eléd hozzuk szívünk érzéseit, és áldozatként letesszük lábaidhoz mindazt, amink csak van, hogy kifejezzük, mennyire szeretünk téged. Tudjuk, hogy te elfogadod, sőt felemeled életünket egészen a mennyei magasságokig, ahol magad is vagy, mert mindenkor üdvünket és javunkat akarod. Add, hogy az ige, ami tőled való, elérjen hozzánk s átformálja szívünket és gondolatainkat! Ámen.

 

Igehirdetés

Valaki elmondta, hogy találkozott egy régebbi ismerősével, akit egy jó évtizede nem látott már, és meglepte, hogy az illető időközben mennyire megváltozott. Mintha egy másik emberrel találkozna, aki most sokkal csöndesebb és komolyabb, mint régente volt. Aztán a beszélgetésben kiderült, hogy az a valaki egy éve infarktuson esett át, vagyis megjárta a halál árnyékának sötét völgyét, és onnan visszatérve lett olyan, amilyen most. A történet elmesélője azt is hozzátette, hogy azóta sokat gondolkodik azon, vajon neki magának is csak egy ilyen súlyos érintés tudná-e átalakítani az életét, lecsiszolni róla a meglévő fogyatkozásait? Jogos kérdés, amit talán sokunknak érdemes feltennie saját magával szemben.

Ennek a mai igehirdetésnek az a témája, hogy „A motívum működése” – mert nyilvánvaló, hogy emberi lelkünk fogékony mindarra, ami vele történik, és valójában kevés embernek van annyira rinocérosz-bőr a lelkén, hogy bármi éri őt, az olyan számára, mintha semmi nem történt volna. Bizony, általában nagyon is érint bennünket minden, ami csak történik velünk, legfeljebb nem mindig vesszük észre, vagy ha észrevesszük, nem beszélünk róla, de a „motívum működése” nagyon is valóságos dolog. Az előbbi történetben egyértelműen a halál, az elmúlás motívuma volt az, ami „működni” kezdett valakinek a lelkében, és nem csak mélyen elgondolkodtatta, hanem a lényét és az élet dolgaihoz való viszonyulását is megváltoztatta.

Érdekes módon a modern lélekgyógyászat is próbálkozik azzal, hogy hagyja egy motívum működését az emberi lélekben, és ezt szabad asszociációs módszernek nevezik. A terápeuta kiválaszt egy képet, mondjuk, a kliense álmai közül, legyen az például egy alma, amiről az illető éppen álmodott, és arra kéri, mondja el lazán és szabadon, mi minden jut arról eszébe – emlékek, vágyak, bármi, ami csak képzettársításként felmerül benne. Az így előkerülő gondolatok révén pedig mintegy feltérképezi az illető lelkét, mi minden is tanyázik ott egymással összefonódva, és hol vannak a mélyben rejtőző sebek, gócpontok, amiknek gyógyulni kellene. Mondhatjuk, hogy ez hasonlít valamennyire ahhoz, amit a „motívum működésének” lehet nevezni, de mégis lényegesen kevesebb annál. A szabad asszociációs módszer arra jó, hogy az ember lelkének beteg, homályos és zűrzavaros tartalmait bányássza ki, de arra már nem elég, hogy a mintegy ezek „alatt” rejtőző örök emberihez eljusson, vagy ha már oda mégis eljutott, a még ezeknél is mélyebben rejtőző isteni mivoltát is az ember kezébe adja. Az valóban elveszett, és nem lehet csak úgy egykönnyen rendbe hozni, mintha semmi nem történt volna. Bizony, szenvedés-teli dolog egy ember eredeti isteni énjének újbóli megszületése, ami lelki értelemben vérrel, kínnal, szenvedéssel jár, ahogyan egy testi gyermek megszülése sem csupán örömteli pillanatok műve szokott lenni.

„Az asszony, amikor szül, kínban van, mert eljött az ő órája, de amikor megszüli gyermekét, nem emlékezik többé a fájdalomra az öröm miatt, mert ember született a világra.” – olvassuk Jézus szavai között is. (Ján 16,21) Ez a pompás mondat arra figyelmeztet minket, hogy még a legnehezebb vajúdás is azért van, hogy egyszer elfeledjék, és a mi földi életünknek is minden törettetése azért jön, hogy végül valami jó származzék belőle. Egész pontosan az, hogy „ember szülessen a világra”. És ha ma valóban a motívum működése körül járnak a gondolataink, akkor mondjuk ki, Isten népe mindig is tudott róla, az ember rászorul külső érintésre, nem elegendő a saját szabad asszociációja ahhoz, hogy az igazságig eljusson. Ezért valljuk magunkat az ige népének, ezért olvassuk a Szentírást, ezért jövünk el a templomba is, ahol az igét magyarázzák, mert a legjobb „motívumok” magától Istentől származnak, amik nélkül mi emberek mindig csak a saját sebeinknél vagyunk, sehol máshol – ő viszont enni ad igéjéből az éhezőnek, inni ad a szomjazónak és az erőtlen erejét megsokasítja.

A mennyei „motívumok” nem egyszerűen témát adnak a gondolkodásunkhoz, hanem Isten világosságát hozzák el, hogy új és más fényben lássuk a dolgokat, amiket addig is láttunk, de amikkel mi magunkban legfeljebb csak szabadon asszociálgatnánk. Ebben több és más az ige a mi saját képzettársításainknál, hogy a mennyei motívum segít önmagunk tiszta fénnyel való valódi átvilágításában. Egyszer láttam egy képzőművészeti tárlatot, ahol az alkotó művész az emberi alakokat úgy ábrázolta, mintha azok szabásminták lennének, szaggatott vonalakkal, méretekkel, mintegy belevilágítva az emberi lény belsejébe. Akkoriban volt szó a társadalom és a különböző ügynökök átvilágításának szükségességéről, amiből jó magyar szokás szerint nem lett semmi, sőt, a kiállítás vendégkönyvében találtam egy maliciózus megjegyzést egy média-guru aláírásával, ami egy kérdés volt összesen: Mindez, amit itt látunk, ugyan mire való? – és az illető odaírta még a nevét is, mintha ő egy szigorú kritikus lenne, aki lám csak, még a nevét is vállalja. Pedig csak azt árulta el, hogy még a szabad asszociációig sem volt hajlandó eljutni, oda pedig, hogy kedvet kapjon önmaga tényleges és őszinte átvilágításához, a homályos mozgatórugói tisztességes feltérképezéséhez, végképp nem. Aki meg akar maradni a tömegember szintjén, és megelégszik azzal, hogy elvegyül a sokaságban, az általában még kicsit sem hajlandó ilyesmire, holott minden emberi előrelépés és tisztulás éppen itt kezdődik, önmagunk indítékainak a tudatosításánál, ha úgy tetszik, átvilágításánál. Kevés valóban átvilágított ember van, vagy inkább fogalmazzunk úgy, nagyon eltérő mértékben vannak átvilágítva a saját tudatosságuk által a különböző emberi lelkek. Márpedig ha magunkhoz sem vagyunk őszinték, ugyan ki tudna segíteni rajtunk?

Ezek jegyében engedjük most meg, hogy Istenünk igéje a szomorúság motívumát hozza közel hozzánk, úgyannyira, hogy ez a motívum tényleg kezdjen el élni és működni bennünk. Ezt hallottuk az előbb: „Többet ér a szomorúság a nevetésnél, ha az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” Megszoktuk már, hogy az ige legfontosabb üzenetei éppen ott vannak, ahol zökken a gondolatmenet, ahol valami érthetetlen és furcsa. Valóban érthetetlen és furcsa, hogy többet érne a szomorúság a nevetésnél – mint ahogy azt is hallottuk, ugyanennek a motívumnak a jegyében, és nyilván meg is botránkoztunk rajta, hogy jobb a gyászoló házhoz menni, mint a lakodalmas házhoz, és jobb a halál napja, mint a születés napja. Aki a Biblia nyelvét ismeri, tudja, hogy ezek a paradoxonok csak a köznapi értelem számára abszurdumok, aki viszont valóban meg akarja érteni őket, az megérti, éspedig így, ezzel a feltétellel – ha jobbá lesz általa a szív. Minden e földi szenvedésnek és törettetésnek annyi értelme van, hogy jobbá lehet általa a szív. A jézusi mondás sem csak a testi gyermek napvilágra jöttéről szól, hogy az asszony nem emlékszik fájdalmára az öröm miatt, hanem arról is, hogy tényleg ember születhet abból, aki embernek látszott, de még csak egy éretlen gyerek volt, aki azt hitte, minél nagyobbat harap az életből, annál boldogabb lesz tőle. Hát ilyenkor van szükség a szomorúságra, ami ha tényleg eljön, valódi új kezdet kiindulása lehet, még ha önmagában cseppet sem kellemetes dolog.

Bibliánk ad néhány gyakorlati tanácsot, amiket érdemes megfontolni, amikor a szomorúság dolgáról van szó. Az első, hogy legalább kétféle szomorúság van: egyik az, amikor magunk vagyunk a szomorúságunkkal, és néha még élvezzük is, (ahogyan erről 20. századi magyar költők lerántották a leplet) – de ha az ilyesmi elszabadul, bizony akár tragikus vége is lehet. Nem tanácsos nagyon beleszeretni a saját szomorúságunkba, mert egy idő után akár tényleg elkezd olyan mélységekbe húzni, ahonnan magunk már egyedül kijönni sem tudunk. Ahogy a fiatalok mondani szokták tréfásan a lehangolt osztálytársaikról, hogy az illető magába zárkózott és elvesztette a kulcsot. Közkeletű formája annak a szomorúságnak, amivel csak „magunk vagyunk”, a másik emberre terhet rakó panaszkodás, amit bátran nevezhetünk lelki környezetszennyezésnek is. Persze, néha nagyon szükséges, hogy valakivel megosszuk a lelki terheinket, de ha ebben már tobzódunk, akkor az már vagy üres pótcselekvés, ami egy pillanatnyi megkönnyebbülésen kívül semmire nem jó, vagy pedig tényleg elkezdünk ártani vele másnak, akit ilyen módon lehúzunk, talán magunknál is lejjebb, amikor elszívjuk tőle szinte minden életerejét. Ha magunk vagyunk a szomorúságunkkal, legfeljebb addig jutunk vele, hogy vagy a saját lelkünknek, vagy már egy másik embernek is ártunk általa.

A Szentírás azonban beszél egy másik fajta szomorúságról is, amit „Isten szerint” való, lefordítva: Isten jelenlétében megértett szomorúságnak nevezhetünk. Az ilyen felébreszti az embert, megmutatja nekünk észre nem vett gyarlóságainkat, és azonnal kedvet csinál, hogy kiemelkedjünk onnan, ahol vagyunk. Így olvassuk a Bibliában: Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez, a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez. (2 Kor 7,10) Ezt a szomorúságot el ne kerüljük, tehát azt, amikor valami egy magasabb élet felé mutat bennünk a szomorúság által; amikor megértjük, hogy ma itt egy lehetőség, ami talán nem jön vissza többé. Az üdvösség mindig fölöttünk van, ahogyan az ég is – mindig emelkedni kell hozzá. Ezt a lélekben való emelkedést hívja a Biblia megtérésnek, mert rendszerint el kell hozzá fordulni valamitől: egy rossz emléktől, egy sebtől, vagy éppen a magunk igazától – és ha ezt megtettük, akkor már nem is olyan nehéz odafordulni az ég felé, vagyis fölfelé, az üdvösség irányába. Hát így lesz jobbá a szív a szomorúság által. Megértünk valamit a saját életünkből, és a megértés alapján elkezdjük másként tenni. Ha mindezt Isten színe előtt és az ő erejével tesszük, lélekben felé elindulva, akkor megtérés a neve. Mások bántásai is mindig tekinthetők úgy, mint az ébresztőóra csengése: semmi kellemes nincs benne, de ha nem halljuk meg, vagy úgy hallgattatjuk el, hogy rögtön átfordulunk a másik oldalra, és alszunk tovább, akkor elkéssük a vonatot vagy éppen repülőt, amivel el akartunk utazni. Hányan maradnak le így életük vonatairól, mert mások bántásait még mindig csak nekik róják fel, de nem jutnak el odáig, hogy az így született szomorúság végre tényleg Isten szerint való szomorúsággá váljon, és az üdvösséget munkálja bennünk. Ha másképp nem, hát úgy, hogy megtanuljuk, hogyan kell mosolyogni felettük, és úgy már nem is bántások többé azok a dolgok.

A „motívum működése” témakörben végül csak annyit, hogy a legáltalánosabb, legegyetemesebb „motívum” bennünk mégis csak a boldogság akarása, vagy, ahogyan azt hivatalosan mondják a szakemberek, az optimumra való törekvés. Ez valóban ott működik mindnyájunkban, boldogok szeretnénk lenni és a lehető legjobbra törekszünk, csak éppen nem mindig a lehető legjobb úton-módon tesszük. Dávid is azt hitte, élete optimumát szolgálja Betsabé megszerzésével és férje, Úriás megöletésével – amíg a Nátán próféta igéje rá nem ébresztette, hogy ez sírni való gyalázat, nem pedig boldogság. Péternek is sokat ért a főpap udvarában a tűz, ami mellett melegedni lehetett, meg az inkognitó, hogy nem tudták róla, ő is tanítvány, páholyból nézheti a történteket. Meg is próbálta védeni ezt a csekély zsákmányát esküdözéssel, amíg Jézus hátra nem nézett, és a tekintetük nem találkozott – akkor aztán keservesen sírva fakadt és kiment onnan. Hát így működik az a motívum, amit már megérintett az ige, aminek már van köze Krisztushoz, a testté lett igéhez. Ez már nem csak élni akarás, nem csak a boldogság akarása, hanem több ezeknél – itt már valóban életünk egyetlen nagy ügyéről, az üdvösségről van szó.

Engedjük, hogy szívünk kavargó érzéseiben ez a vonzás tegyen rendet, mint a mágnes a vasreszelék darabjai között. Ez a vonzás mindig fölfelé visz – hát hadd működjön bennünk Isten üdvözítő kegyelme, hadd ébresszen fel, ha az kell, hadd mutassa meg, hogyan tovább, milyen lépés következik, amit vele együtt tehetünk meg, hadd vezessen végig földi életutunkon, amíg majd megérkezünk a mennyei hazába. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy az igazán keserű poharat te ittad ki helyettünk, hogy mi el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Add nekünk a bizonyosságot, hogy mi valóban a tieid vagyunk és azok is maradunk. Imádkozunk egy idős férfitestvérünkért, aki holnap nehéz és nagy műtét elé néz. Adjál testi-lelki segítséget a szenvedőnek, hallgasd meg családjának érte mondott könyörgéseit és áldd meg az orvosok igyekezetét. Imádkozunk az egy hét múlva kezdődő konfirmációért, hogy ifjak és felnőttek megerősödhessenek a hitben és igéd vezetésével fölszerelten induljanak életük további útjaira. Kérünk a most következő hét napjaiért, hadd ismerjük fel mindnyájan a te jelenlétedet munkában, családban, emberi kapcsolatokban, és hadd éljük örömmel az időket, amiket tőled kapunk. Ámen.