Igehirdetés 2014. szeptember 21.
A motívum működése
Lekció: Préd 7,1-10
Textus: Préd 7,3
„Többet ér a szomorúság a nevetésnél, ha az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.”
Imádkozzunk!
Urunk, végtelen irgalmú és jóságos Atyánk, áhítattal borulunk le előtted, aki szent és tökéletes Isten vagy, aki csillagok milliárdjait hoztad elő a semmiből. Küzdelmes életünk ügyei lefoglalnak, és el vagyunk telve önmagunkkal, neked pedig méltó tiszteletet nem adunk. Pedig minden tőled való, ami csak van, és hozzád tér haza minden lélek, aki a földön emberi testben jár. Eléd hozzuk érzéseinket, és áldozatként letesszük eléd, hogy kifejezzük, mennyire szeretünk téged. Tudjuk, hogy te fölemeled életünket a mennyei magasságokig, ahol magad is vagy, mert üdvünket és javunkat akarod. Add, hogy az ige, ami tőled való, elérjen most hozzánk s átformálja szívünket és gondolatainkat! Ámen.
Igehirdetés
Valaki találkozott egy régebbi ismerősével, akit egy jó évtizede nem látott már, és meglepte, hogy az illető időközben mennyire megváltozott. Mintha egy másik ember lenne – csöndesebb és komolyabb, mint régente. A beszélgetésben aztán kiderült, hogy az illető egy éve infarktuson esett át, vagyis megjárta a halál árnyékának sötét völgyét, és visszatérve lett olyan, amilyen most. A történet elmesélője hozzátette, hogy azóta gondolkodik, vajon magának is csak egy ilyen súlyos érintés tudná-e átalakítani az életét, lecsiszolni róla a meglévő fogyatkozásait. Jogos kérdés, amit azt hiszem, érdemes feltenni saját magunkkal szemben is.
Igehirdetésünk témája ma a „motívum működése” – mert nyilvánvaló, hogy lelkünk fogékony arra, ami történik velünk: kevés embernek van rinocérosz-bőr a lelkén, hogy bármi érné, az olyan számára, mintha semmi nem történt volna. Általában nagyon is érint minden, ami csak történik velünk, legfeljebb nem mindig vesszük észre, vagy ha észrevesszük, nem beszélünk róla – de a „motívum működése” nagyon is valóságos dolog. Az előbbi történetben a halál, az elmúlás motívuma volt, ami „működni” kezdett valaki lelkében, s nem csak elgondolkodtatta, hanem a lényét, az élet dolgaihoz való viszonyulását megváltoztatta.
A lélekgyógyászat is próbálkozik azzal, hogy hagyja egy motívum működését a lélekben – ezt „szabad asszociációs” módszernek nevezik. A terapeuta kiválaszt egy képet a kliense álmai közül, legyen az például egy alma, amiről az illető álmodott, és arra kéri, mondja el lazán és szabadon, mi minden jut arról eszébe s arra kéri, mondja el, ami annak kapcsán eszébe jut – emlékek, vágyak, bármi, ami csak képzettársításként felmerül benne. Az előkerülő gondolatok révén pedig „feltérképezi” az illető lelkét, mi is tanyázik ott összefonódva, s hol vannak rejtőző sebek, gócpontok, amiknek gyógyulni kellene. Mondhatjuk, hogy ez hasonlít ahhoz, amit a „motívum működésének” lehet nevezni, ám mégis lényegesen kevesebb annál. A módszer arra jó ugyan, hogy a beteg, homályos és zűrzavaros tartalmakat kibányássza, de arra már nem elég, hogy az ezek „alatt” rejtőző, örök emberihez is eljusson, vagy ha oda mégis eljutott, az ezeknél is mélyebben rejtőző isteni mivoltát is az illető kezébe adja. Az ugyanis valóban elveszett, s nem lehet csak úgy egykönnyen rendbe hozni, mintha semmi nem történt volna. Bizony, szenvedés-teli az ember eredeti, isteni énjének megszületése, ami lelki értelemben is vérrel, kínnal, szenvedéssel jár, ahogyan a testi gyermek megszülése sem csupán örömteli pillanatok műve szokott lenni.
„Az asszony, amikor szül, kínban van, mert eljött az ő órája – de amikor megszüli gyermekét, nem emlékezik többé a fájdalomra az öröm miatt, mert ember született a világra” – olvassuk Jézus szavai közt. (Ján 16,21) Ez a pompás mondat arra figyelmeztet, hogy a legnehezebb vajúdás is azért van, hogy egyszer elfeledjék, s földi életünknek is minden törettetése azért jön, hogy jó származzék belőle: „ember szülessen a világra”.
Ha ma a motívum működése körül járnak a gondolataink, akkor mondjuk ki, Isten népe mindig is tudott róla, rászorul külső érintésre, nem elegendő a saját „szabad asszociációja” ahhoz, hogy az igazságig eljusson. Ezért valljuk magunkat az ige népének, ezért olvassuk a Szentírást, ezért jövünk el a templomba, ahol az igét magyarázzák, mert a legjobb „motívumok” magától Istentől származnak, amik nélkül mi mindig csak a saját sebeinknél vagyunk, sehol máshol – ő viszont enni ad igéjéből az éhezőnek, inni ad a szomjazónak és az erőtlen erejét megsokasítja!
A mennyei „motívumok” ugyanis nem egyszerűen témát adnak a gondolkodásunkhoz, hanem Isten világosságát hozzák, hogy egészen új és más fényben lássuk azokat, amiket addig is láttunk, de amikkel magunkban legfeljebb valóban csak szabadon asszociálgatnánk. Abban több és más az ige a mi képzettársításainknál, hogy a mennyei érintés segít önmagunk tiszta fénnyel való átvilágításában.
Egyszer láttam egy képzőművészeti tárlatot, ahol az alkotó művész az emberi alakokat úgy ábrázolta, mintha azok szabásminták lennének, szaggatott vonalakkal, méretekkel, mintegy belevilágítva az emberi lény belsejébe. Akkoriban volt szó a társadalom és a különböző ügynökök átvilágításának szükségességéről, amiből jó magyar szokás szerint nem lett semmi, sőt, a kiállítás vendégkönyvében találtam egy maliciózus megjegyzést egy média-guru aláírásával, ami egy kérdés volt: „Mindez ugyan mire való..?” – s az illető odaírta a nevét is, mintha ő egy szigorú kritikus lenne, aki lám csak, még a kilétét is vállalja… Pedig csupán azt árulta el, hogy még a szabad asszociációig sem volt hajlandó eljutni, hogy kedvet kapjon önmaga őszinte átvilágításához (amire, ismert tettei miatt nagyon is szüksége lett volna) – homályos mozgatórugói tisztességes feltérképezéséhez pedig végképp nem.
Aki meg akar maradni a tömegember szintjén, s megelégszik azzal, hogy elvegyül a sokaságban, az általában kicsit sem hajlandó ilyesmire, holott minden emberi előrelépés és tisztulás éppen itt kezdődik, önmagunk indítékainak a tudatosításánál, ha úgy tetszik, „átvilágításánál.” Kevés átvilágított ember van, vagy fogalmazzunk úgy, nagyon is eltérő mértékben vannak átvilágítva (még a saját tudatosságuk által is) az emberi lelkek… Holott, ha önmagunkhoz sem vagyunk őszinték, ugyan ki tud segíteni rajtunk?
Ezek jegyében engedjük most, hogy Istenünk igéje a szomorúság motívumát hozza közel hozzánk, de úgyannyira, hogy ez a motívum tényleg kezdjen el élni és működni bennünk. Ezt hallottuk az előbb: „Többet ér a szomorúság a nevetésnél, ha az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” Megszoktuk, hogy az ige legfontosabb üzenetei éppen ott vannak, ahol zökken a gondolatmenet, valami érthetetlen és furcsa. Valóban érthetetlen és furcsa, hogy többet ér a szomorúság a nevetésnél – mint ahogy azt is hallottuk, ugyanennek a motívumnak a jegyében, s nyilván meg is botránkoztunk rajta, hogy jobb a gyászoló házhoz menni, mint a lakodalmas házhoz, és jobb a halál napja, mint a születés napja…! Aki a Biblia nyelvét ismeri, tudja, hogy a paradoxonok csak a köznapi értelem számára abszurdumok, aki viszont valóban meg akarja érteni őket, az megérti, éspedig így, ezzel a feltétellel – „ha jobbá lesz általa a szív.”
Minden szenvedésnek annyi értelme van, hogy jobbá lehet általa a szív. A jézusi mondás sem csupán a testi gyermek napvilágra jöttéről szól (hogy az asszony nem emlékszik fájdalmára az öröm miatt), hanem arról is, hogy tényleg ember születhet abból, aki embernek látszott, ám még csak egy éretlen gyerek volt, aki azt hitte, minél nagyobbat harap az életből, annál boldogabb lesz tőle. Hát ilyenkor van szükség a szomorúságra, ami ha tényleg eljön, valódi új kezdet kiindulása lehet, még ha önmagában cseppet sem kellemetes dolog.
Bibliánk ad néhány gyakorlati tanácsot, amiket érdemes megfontolni, mikor a szomorúság dolgáról van szó. Az első, hogy legalább kétféle szomorúság van: egyik az, amikor magunk vagyunk a szomorúságunkkal, s néha még élvezzük is, (ahogyan erről 20. századi magyar költők lerántották a leplet) – de ha az ilyesmi elszabadul, bizony akár tragikus vége is lehet. Nem tanácsos nagyon beleszeretni a saját szomorúságunkba, mert egy idő után akár tényleg elkezd olyan mélységekbe húzni, ahonnan magunk már egyedül kijönni sem tudunk. Ahogy a fiatalok mondani szokták tréfásan a lehangolt osztálytársaikról, hogy az illető magába zárkózott és elvesztette a kulcsot… Közkeletű formája annak a szomorúságnak, amivel csak „magunk vagyunk” a másik emberre terhelt panaszkodás, amit bátran nevezhetünk lelki környezetszennyezésnek is. Néha szükséges, hogy valakivel megosszuk a lelki terheinket, de ha ebben már tobzódunk, akkor az üres pótcselekvés, ami egy pillanatnyi megkönnyebbülésen kívül semmire nem jó, vagy pedig tényleg elkezdünk ártani vele másnak, akit ilyen módon lehúzunk, talán magunknál is lejjebb, amikor „elszívjuk tőle” szinte minden életerejét. Ha magunk vagyunk a szomorúságunkkal, legfeljebb addig jutunk, hogy a saját lelkünknek, vagy már egy másik embernek is ártunk általa!
A Szentírás azonban beszél egy másik típusú szomorúságról is, amit „Isten szerint” való, lefordítva: Isten jelenlétében megértett szomorúságnak nevezhetünk. Az felébreszti az embert, megmutatja észre nem vett gyarlóságainkat, és azonnal kedvet csinál, hogy kiemelkedjünk onnan, ahol vagyunk. Így olvassuk a Bibliában: „Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez, a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10) Ezt a fajtát el ne kerüljük, tehát amikor valami a magasabb élet felé terel: amikor megértjük, hogy itt egy lehetőség, ami nem jön vissza többé. Az üdvösség mindig fölöttünk van, amint az ég is – mindig „emelkedni „kell hozzá. Ezt a lélekben emelkedést hívja a Biblia megtérésnek, mert rendszerint el kell hozzá fordulni valamitől: egy rossz emléktől, egy sebtől, vagy éppen a magunk igazától – s ha ezt megtettük, már nem is olyan nehéz odafordulni az ég felé, vagyis fölfelé, Isten és az üdvösség irányába. Hát így lesz jobbá a szív a szomorúság által…! Megértünk valamit a saját életünkből, s a megértés alapján elkezdjük másként is tenni. Ha pedig mindezt valóban Isten színe előtt és az ő erejével tesszük, lélekben őfelé elindulva, akkor tényleg megtérés a neve. Mások bántásai is mindig tekinthetők úgy, mint ébresztőóra csengése: semmi kellemes nincs benne, ám ha nem halljuk meg, vagy úgy hallgattatjuk el, hogy rögtön átfordulunk a másik oldalra s alszunk tovább, akkor elkéssük a vonatot vagy repülőt, amivel el akartunk utazni… Hányan maradnak le így „életük vonatairól”, mert mások bántásait még mindig csak nekik róják fel, ám nem jutnak el odáig, hogy az így született szomorúság végre tényleg „Isten szerint való szomorúsággá” váljon, s az üdvösséget munkálja bennünk. Ha másképp nem, hát úgy, hogy megtanuljuk, miként kell mosolyogni felettük – s úgy már nem is bántások többé azok a dolgok.
A „motívum működése” témakörben végül csak annyit, hogy a legáltalánosabb, legegyetemesebb motívum bennünk mégis csak a boldogság akarása, vagy, ahogyan azt a szakemberek mondják, az optimumra való törekvés. Ez ott működik mindnyájunkban: boldogok szeretnénk lenni és a lehető legjobbra törekszünk, csak éppen nem mindig a lehető legjobb úton-módon tesszük. Dávid is azt hitte, élete optimumát szolgálja Betsabé megszerzésével és férje, Úriás megöletésével – egészen addig, amíg a Nátán próféta igéje rá nem ébresztette, hogy ez sírni való gyalázat, nem pedig boldogság…! Péternek is sokat ért a főpap udvarában a tűz, ami mellett melegedni lehetett, meg az inkognitó, hogy nem tudták róla, ő is tanítvány, páholyból nézheti a történteket. Meg is próbálta védeni csekély zsákmányát esküdözéssel, amíg Jézus hátra nem nézett, s a tekintetük nem találkozott. Akkor azonban rádöbbent, hogy nem ez az élet, amit most ő él – hanem az, hogy neki már köze van Krisztushoz, a testté lett Igéhez! Ez már nem csupán életvágy, nem csak a boldogság akarása, hanem sokkal több – itt már valóban élete egyetlen nagy ügyéről, az üdvösségről van szó…
Engedjük hát magunk is, hogy szívünk kavargó érzéseiben ez a vonzás tegyen rendet, mint a mágnes a vasreszelék között. Ez égi vonzás, ami fölfelé visz – hadd működjön bennünk Isten üdvözítő kegyelme, mint egyetlen igazán fontos motívum. Ébresszen föl, ha éppen az kell. És mutassa meg, hogyan tovább, milyen lépés következik, amit már nem magunkban, hanem vele együtt tehetünk meg. Hadd vezessen végig földi életutunkon, amíg majd, mint valóban megszületett emberek, megérkezünk a mennyei hazába. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk Jézus, az igazán keserű poharat te ittad ki helyettünk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Add nekünk a bizonyosságot, hogy valóban a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Imádkozunk egy idős férfitestvérünkért, aki holnap nehéz és nagy műtét elé néz. Adjál testi-lelki segítséget a szenvedőnek, hallgasd meg családjának érte mondott könyörgéseit és áldd meg az orvosok igyekezetét. Imádkozunk az egy hét múlva kezdődő konfirmációért, hogy ifjak és felnőttek megerősödhessenek a hitben és igéd vezetésével fölszerelten induljanak életük további útjaira. Kérünk a most következő hét napjaiért, hadd ismerjük fel jelenlétedet munkában, családban, emberi kapcsolatokban, és hadd éljük örömmel az időket, amiket tőled kapunk! Ámen.
