A Szentháromság csodája

Igehirdetés 2010. május 30.

A Szentháromság csodája

Lekció: Péld. 8,1-4, 22-31

Textus: Ján. 1,18

„Istent soha, senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, mi emberek nem sokat tudunk és földi élet nagyon bonyolult. Köszönjük neked a jó hírt, hogy mindent, ami csak az ember üdvösségéhez szükséges, elmondtál nekünk, sőt, még a bölcsesség is hozzáférhető mindig, mindenkinek, hiszen ott van az utcákon, az útkereszteződéseknél és a kapuknál. Segíts most bennünket, hogy emberi értelmünket alá tudjuk rendelni a te bölcsességednek. Adj nekünk értelmet, látást és főleg alázatot, hogy szívünk szerint és örömmel mondhassuk, legyen meg a te akaratod. Áldd meg néped áhítatát, ezt a mostani órát, és töltsd meg szívünket Szentlelkeddel. Ámen.

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnap, ez a mai vasárnap egyházunk rendje szerint Szentháromság-vasárnapja. Azt jelenti ez, hogy az esztendő egyházi ünnepei, amik ilyenkor már mind mögöttünk vannak, sorra bemutatták a kijelentés legfontosabb eseményeit a világ kezdetétől fogva a mai napig, és a pünkösd utáni vasárnapra már minden együtt van, amit az Örökkévaló el akart mondani nekünk magáról.

Kezdődött az egyházi év, mint mindig, az adventtel, ami az üdvtörténet előzményeire utal. Várakozás, szoktuk mondani adventről, valami készül. Évszázadok és évezredek telnek el, az emberiség pedig folyamatosan érzi, valami nagy és fontos dolog fog történni, mert az örök Atya nem hagyta magára az engedetlenné vált embervilágot. Michelangelo odafesti a Sixtus-kápolna mennyezetére nem csak a bibliai prófétákat, akik az Emberfia és a Szenvedő Igaz, mint megváltó eljöttéről beszéltek, hanem a pogány világ jósait, a Szibillákat is, akiknek jóslataiban és reményeiben szintén felfedezték a reneszánsz idők az üdvösséges aranykor eljöttének váradalmát. Aztán valóban megszületik a Krisztus, amit karácsonykor ünnepelünk, majd jön a virágvasárnap, nagypéntek és a húsvét, és ezekből megtudjuk, milyen nagy az a végső szeretet, ami nekünk, embereknek a javunkat szeretné. Áldozócsütörtökön már átmegy Megváltó Jézusunk, az örök Fiú a látható világból a láthatatlan, mennyei világba, pünkösdkor pedig Szentlélek alakjában jön el azokhoz, akik szeretik őt. Így ismerjük meg Istent, akit soha senki nem látott – Atyának is, Fiúnak is, Szentléleknek is.

Szentháromság vasárnapján előtte hódolunk, mert ő személy, éspedig személy fölötti személy: aki egy és mégis három, és aki három, noha egy – kimondhatatlan titok és kijelentett valóság egyszerre. Hatalmas irodalom, könyvtárnyi írás született kétezer év alatt a teológusok tollából csak magáról a Szentháromság titkáról, és a sok-sok gondolat ezer irányba vihetné most akár a mi gondolatainkat is, ha megpróbálnánk magunk is bölcseleti oldalról közelíteni az ő titkához. Válasszunk azonban egy egyszerűbb utat. Magyar református egyházunk színes címerében bibliai jelképek utalnak a Szentháromság lényére. A sugárzó, fényes nap az Atyára utal, a Bárány Jézust, a Fiút hivatott jelölni, a tűzön át megújuló sas-madár, a főnix pedig a Szentlélek szimbóluma. Időzzünk most lélekben mi is néhány percet ezeknél a képeknél.

Isten, mint Atya valóban olyan, mint az éltető napsugár. Előhozza az élettelenből az élőt. Elképesztő dolog, hogy a legmagasabb hegy tetején éppen úgy ott vannak a növények és az állatok, meg hát az ember is, vagyis az élet, mint a legmélyebb tengerben, mert egy nagyon nagy szeretet akarja az életet. Mi emberek a magunk korlátozott értelmével nem mindig látjuk át ennek a jelentőségét, szinte csak akkor, amikor egy új kicsi élet érkezik közénk, vagy pedig amikor egy földi élet véget ér. Olyankor megtorpanunk, elgondolkodunk, és ha őszinték vagyunk, beismerjük, hogy alig értünk valamit az egészből. Miért is születünk tulajdonképpen, miért kell végigjárnunk egy egész földi életutat, mi a célja a testi létezésünknek és mi az értelme a testünk felbomlásának? Életre szóló, hatalmas és örök kérdések, amikre csak személyes válaszok adódnak, mert Urunk akaratából mindenkinek magának kell megtalálnia a választ ezekre a kérdésekre. De minden emberen hamar megérezni, hol tart ezekkel a kérdésekkel. Már a beszédünk, és még inkább a cselekedeteink, leginkább pedig belső, lelki békességünk beszél arról, meddig jutottunk ezeknek a kérdéseknek megválaszolásában.

Mert az atyai szeretet, mint a fényes nap ott ragyog fölöttünk egész életünkben, még akkor is, amikor felhők takarják el egy időre. Érdekes elnézni a kicsi gyíkokat a köveken, itt a templom udvarában is néha. Délelőtt 11 tájban elővánszorognak, alig tudnak mozogni, mert egy sötét kő mögött átaludták az egész éjszakát és hideg a vérük. Aztán napozni kezdenek mozdulatlanul a köveken, és feltöltődnek a meleggel, hogy aztán fürgén szaladgáljanak a táplálékuk után.

Sok ember életéből hiányzik ez a napozás, az atyai szeretet napfényében való sütkérezés. Ezért aztán az emberek mogorvák, sőt nem ritkán ellenségesek, nagyon gyakran nem törődnek egymással és sokszor még a házastársak sem beszélgetnek arról, ugyan mi is van a másikkal, nem hogy egymástól távolabbi emberek. Az atyai szeretet melegét nélkülöző ember szíve kihűl, kreativitása lecsökken, vagy egészen megszűnik, és szomorú vagy pedig fogcsikorgató ember válik belőle. Pedig a bölcsesség, hallottuk az előbb, ott van az utcákon is, a keresztutaknál és a kapuknál is – vagyis bárhol és bárkinek hozzáférhető lenne. De nem kell, az ember inkább a saját nagy eszére hallgat, pedig összesen annyit kellene tennie, hogy megmelegszik naponta legalább pár percet az örök, atyai szeretet napfényében. Imádságnak hívják, és a régiek imái is itt vannak okulásul, napi lelki kenyér gyanánt vagy ezerháromszáz oldalon a kezünkben, Bibliának hívják. Hát ennyit egyelőre Istenről, mint Atyáról, akihez minden fázó embergyermeke odamehet akár percről percre is egy kis napfényért.

Őt azonban nem csak Atyának, de Fiúnak is ismerjük a kijelentésből. Egyházunk címerében ezt a bárány hivatott kiábrázolni. Ez a Bárány Jézus, aki helyettünk halt meg, hogy nekünk ne kelljen örök halállal meghalni. Akit nem indít meg ez az ő végső nagy szeretete, mellyel odaadta magát értünk a kereszten, annak számára valószínűleg a végítélet harsonáit is kétszer kell majd megfújni, ahogy mondani szokták, mert olyan mélyen alszik. Közben lehet, hogy jól keres, szép otthona van és irigykednek is rá sokan, de nem ébredt még fel arra, mint ember, hogy mire is született ő tulajdonképpen. A szenvedés arra való, hogy az embert felébressze, szokták mondani – a Jézus szenvedése pedig hatványozottan arra való, mert ő egészen ártatlanul és senki máshoz nem fogható módon szenvedett. Az ő szenvedése az, ami valóban nem tűr relativizálást. Amikor emberek arról beszélnek, hogy ez vagy az a keresztjük van, akkora Jézus keresztjének magasába emelik az élet egyik vagy másik kellemetlen tényét, aminek azonban ott, a Jézus keresztje magasságában méltatlan a helye, éppen úgy, mint amikor tinédzserek vagy akár felnőttek is az Úr Isten nevét veszik ajkukra, pedig csak azt akarták mondani, hogy nahát, milyen érdekes.

Ez a Bárány Jézus meg kell torpantsa és meg kell állítsa az embert, mert nem elég tudni az Atyáról, aki mindig ad, mint a sugárzó nap, mindenkinek és mindenkor – hanem tudni kell a Fiúról is, akinek őstípusa Jézus, és akinek mi követői lehetünk abban, hogy miként kell a szenvedést fölemelni és átnemesíteni, áldozatul odatenni az örök Szeretet lábaihoz.

Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt. Ez azt jelenti, hogy abban az örök szeretetben, ami Isten tulajdonképpeni lénye, ott rejtőzik a Fiú, ott van, mintegy megbújva, és onnan, az Atyától bomlik ki a fiúság öröktől fogva, és jön ebbe a világba. Onnan jött a Jézus fiúsága is, az Isten-közelségből, az Atyával való sok-sok beszélgetésből, imából, és onnan, magától Istentől van a mi fiúságunk is, ha eljutottunk már arra. Ezért Istent nem csak, mint Atyát, hanem mint Fiút is kell keresnünk, mert ez a kettő egy. Istent soha senki nem látta, róla igazából annyit tudunk, amennyit a Fiúban megtudhatunk. Ő olyan, mint amilyen a Fiú volt ebben a világban: teljes és végleges szeretet. Hát ezért van ott egyházunk címerében a Bárány.

Végül azonban Szentléleknek is ismerjük őt, hiszen kétezer év óta mindig itt van közöttünk. Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítja. Ha voltak a világon megfáradt keresztyének, akkor az első tanítványok egészen bizonyosan azok voltak. Júdás, az áruló már meghalt, éspedig a saját kezétől, a többi tizenegy pedig attól rettegett, hogy őket is keresztre adják. De eljött hozzájuk a Lélek, aki az Atyától is, meg a Fiútól is jött, és akkor sebesen zúgó szélnek zendülését hallották, megrendült a ház és lángnyelvek jelentek meg a homlokukon. Mert a Lélek igazi természete a tűz. A mi emberi lelkünk e nélkül a Lélek nélkül homályos és ködös zűrzavar, egy sötét labirintus. Isten Szentlelke pedig tűz, aminek lángja van, ami világít, meleget ad és irányt mutat. Ez a Lélek ott van minden emberben, de letakarják a gondok, a tervek, és az ambíciók. Újra fel kell fedezni, ahogyan a Biblia mondja, újra be kell fogadni. Hívni is kell: Jövel, Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket éppen!

A Lélek eljötte rendet és tisztaságot hoz az emberbe. Meggyógyítja a szomorúságot, eltakarítja a bűnt, rendbe hozza a betegséget. Látom emberek életén, hogy mennyire átalakítja a családot, lendületet ad a munkához, és főleg hitet ad a jövőhöz. A Gonosz erői mindig ezt suttogják: nem érdemes. A Gonosz erői ezen kívül zűrzavart keltenek, és így aztán összetévesztjük egymást – azért haragszunk egymásra, mert valaki mást látunk abban, aki az utunkat állja, nem őt magát, máskor pedig azért szeretünk valakit, mert emlékeztet minket egy másik emberre, aki jó volt hozzánk. Mindennapi életünk szinte összes drámája és komédiája az összetévesztésen alapul. Vagyis a Szentlélek hiányán, aki pedig bölccsé tehetne minket és megtaníthatna bennünket az útra. Átvilágíthatná homályos egzisztenciánkat, egész a mélységekig, hogy lássuk, milyen erők is dolgoznak bennünk. Mert Isten jelenléte bennünk nem más, mint a Szentlélek tüze. Egy kicsi lángnyelv, talán összesen egy fénylő pont, ami mégis pontosan megmutatja, merre tovább.

Hányszor hánykódtak már, akár csak a Földközi tengeren is, aminél pedig vannak sokkal nagyobb tengerek és óceánok is, hajósok az évszázadok során úgy, ahogy a Bibliában is olvassuk Pálékról. Több napon át nem látták sem a napot, sem a csillagokat, és amikor már minden reményük elveszett az életben maradásra, egyszer csak éjféltájban megláttak valamit, talán egy csillagot, aztán valami szárazföldet is, és akkor már tudták, hogy van kiút. A Szentlélek tüze mindig közel van hozzánk, hiszen itt lakik, mibennünk van. „A nagy Isten vagyon mivelünk, és Szentlelke lakozik bennünk” – énekeltük az előbb is. Vajon hisszük-e? Boldog ember, aki nem csak megpillantotta már ezt a tüzet, ezt a lángnyelvet, a Szentháromság harmadik személyét, hanem minden nap, folyamatosan és minden órában látja őt és követi.

Atya, Fiú és Szentlélek – ő a mi Istenünk. Atya, ezért megmelegedhetünk nála, mint a fázó ember az áldott jó napfényen. Fiú, aki felébreszt minket a szenvedés titkára, hogy át nem aludjuk a földi utunkat, hanem megértsük, mi miért is van az életünkben. És Szentlélek, aki tüzet gyújt a lelkünkben, amely tűz több és más, mint a mi saját, legjobb buzgalmunk. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged, hogy te, akit az egek egei be nem fogadhatnak, ilyen sok arcodat megmutattad nekünk, embereknek. Nem vagyunk méltók arra, hogy még csak a nevedet is kimondjuk, te mégis számon tartasz bennünket úgy annyira, hogy fejünkről egy hajszál sem eshet le a te akaratod nélkül. Megköszönjük atyai szeretetedet, az éltető nap sugarát. Megköszönjük, hogy Krisztusban megtanítasz minket méltó módon viselni szenvedéseinket, és így egyre inkább nem csak földi szüleink, hanem a te gyermekeiddé is válhatunk. És áldunk téged a vigasztaló Szentlélekért, aki erőt, szeretetet és józanságot hoz szívünkbe. Imádkozunk országunk új elöljáróiért, felelős vezetőinkért, hogy legyen erejük az előttük álló nehéz feladatnak megfelelni, mindnyájunk javára munkálkodni és megmaradni az alázatban és a szolgálatban. Imádkozunk az előttünk álló hét napjaiért, a betegekért, gyászolókért és minden szükséget látóért. Atya, Fiú, Szentlélek, legyen tied a dicsőség örökkön örökké! Ámen.