Igehirdetés 2011. április 3.

A szív békességét keresve

Lekció: Mát 19,16-26
Textus: Zsolt 143,5-10

„Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain. Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld….

Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem…. Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy bizonyosak lehetünk, te minden imádságunkat meghallgatod és számon tartod akkor is, ha nem teljesíted minden kérésünket – hiszen jobban tudod nálunk, mire van valóban szükségünk. Szeretnénk most oltalmat találni szárnyaid árnyékában, ezért hozzád hozzuk magános szívünket. Te pontosan tudod, mivel akarod táplálni népedet, milyen lelki kenyérrel. Add meg nekünk, hogy mi is értsük és felfogjuk igédet, s békességet találjunk általa. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

Emberi utunkon akadnak időszakok, amikor keressük a békét, a szív békességét – de nem találjuk. Az ilyesmi nem mindig látszik az emberen, magunk azonban, akik átéljük, annál jobban tudunk róla bent, a szívünkben. Sok oka lehet, egymástól egészen eltérő, vagy akár ellentétes dolgok is.

Békétlen az ember szíve a kudarctól, amit elszenvedett, s ami aztán szégyenkezéssel tölti el. Nehéz tőle szabadulni, jön az ilyesmi az ember után néha évtizedeken át. Aztán lehet a dolog túl sok tehertől, amikor nagy felelősséget hordozunk s érezzük, túl sok múlik a döntéseinken. Nem is mindig tudjuk, egy-egy fontos dologban mi lenne a helyes döntés. Amint mondani szokás, ha túl magas az „aktuális terhelési szint”, akkor az zavart, egyensúlytalanságot okozhat, s kárára lehet még emberi kapcsolatainknak is. Aztán hordozhatjuk, s ez is eljöhet az életünk útján, egy veszteség, gyász súlyát is, amikor hónapokon vagy éveken át vagyunk szomorúak, s nem találjuk szívünk belső egyensúlyát. Vagy ott lehet a tökéletesség utáni vágy, a perfekcionizmus is, amint a “gazdag ifjút” valami ilyesmi hajszolhatta – s az is lehet, hogy egy kísértés jön az ember után. Milyen tömör és sokat mondó a magyar „kísértés” szó: kifejezi, hogy jön utánunk egy lehetőség a maga meg-megújuló csábításával. Szenvedélybetegek tudnának erről sokat beszélni – ám alighanem mindenki ismeri valamilyen mértékét ennek saját életéből is.

Nem tudjuk, a 143. Zsoltár szerzője pontosan mitől szenvedett, de hogy ő sem találta belső békességét, az biztos. Ezért kéri Istent, figyeljen imádságára, és így könyörög azért is, hogy „ne szálljon vele perbe” az Úr – mert ha itt pontos és egzakt jogi tárgyalásra kerülne sor, ő biztosan nem járna jól… Egyszóval nincs rendben az élete, úgy is mondhatjuk, hogy egy mélyen “maga alatt lévő” ember imádsága ez, amiben azonban olyan fontos szakaszok követik egymást, amiből mi, mai hívek is erőt meríthetünk békességünkért való harcban.

Az első mindjárt egy sajátos mozzanat, ami ugyan mélyen emberi jelenség, mégis viszonylag ritkán gyakoroljuk. „Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain” – olvassuk. Igen, ez a megtorpanás pillanata. Ritka, mert általában visz bennünket a lendület, sínen van az életünk, s haladunk előre. Itt pedig arról van szó, hogy megáll az ember és – emlékezik. Nem siet sehová, nem kötik le az újabb és újabb események, nem keresi az újdonságokat és élményeket – hanem csendben van és – emlékezik. Igen, ehhez meg kell torpanni, ki kell zökkenni a megszokásokból, a napi rutinból. Itt nem általában az emlékezésről van szó, azt szoktuk mi tenni magunktól is. Többről van szó: amikor már nem csak a megtörtént eseményeket idézzük fel, hanem azok mélyebb összefüggéseit is megértjük.

A régi mitológiában a múzsák, vagyis a művészetek édesanyja Mnémoszüné, akinek a neve azt jelenti, hogy “Emlékezés.” A görögök azt nevezték művészetnek, ha az „emlékezésből” lesz valami jó, kijön belőle egy értelmes és szép dolog, egy  figyelemre méltó alkotás. Olyasmi, ami addig még nem volt. Gyarapodik a világ, megszületik valami, ami ajándék mások számára. A zsoltáros sem egyszerűen felidézi a régi dolgokat, hanem Isten tetteit gondolja végig, az ő kezei alkotásain elmélkedik! Ez annyiban több az egyszerű emlékezésnél, hogy nem marad ki belőle a legfontosabb: maga Isten. Őt gyakran kifelejtjük életünkből – olyan távolinak tűnik. Számba vesszük erőfeszítéseinket, sikereinket és kudarcainkat – de elfelejtkezünk arról, akitől pedig mindent kaptunk. Azt is számba vesszük, hogy ki segített erőfeszítéseinkben s ki állta az utunkat, de hogy őket vajon ki küldte oda segítőnek, vagy éppen bajok okozójának – arról már ritkán emlékezünk, s szinte sosem elmélkedünk…

Hát ehhez kell megtorpannia az embernek: s ha ezt teszi, helyesen jár el. Az ilyen emlékezésből valóban lehet új és jó – ami szép és hasznos, akár egy műalkotás, ami sokak örömére szolgál! Magunknak biztosan javára lesz, ha tudunk csöndben maradni, s Isten tettein úgy elmélkedni, hogy abban a csöndben megszülethessen az új és a jó!

Csak egyetlen példát hadd említsek. A minap egy természetfilmet láttam, amin az úgynevezett tengeri horgászhalat mutatták be a film alkotói. A dolog érdekessége abban áll, hogy évmilliókkal az első emberi horgász megjelenése előtt Teremtőnknek, nyilván jó kedvében – tetszett alkotni a sok-sok állat között egy olyan halat is, amely a feje mögötti részből egy szemmel alig látható, vékony és hajlékony csonton át a testéből erre a célra kinövesztett, valóságosnak tűnő “kukacot” tart a szája elé! Az ott mozog, tekereg, pedig az ő testének a része – ám ő ezzel a (látszólag nem hozzá tartozó), mozgó testrészével csalogatja magához az áldozatait, amiket aztán, ha elég közel jönnek  bekap, s jóízűen megesz. Az ember álmélkodik a Teremtő fantáziáján és ötletessége gazdagságán, s ha más nem jutna eszébe erről az ő különös művéről, hát az bizonyosan, hogy “nahát, ezt nem is gondoltam volna…”

Igen, az ő teremtő kezének vannak különös és teljesen váratlan, egyedi megoldásai, olyasmik is, amiket nem is gondoltunk volna, amiről az mondanánk, hogy „ilyen állat pedig nincs…” Jó lenne elhinni, hogy ha egy adott pillanatban nem is leljük a szívünk sebére és nyugtalanságára való gyógyszert, az ő találékonyságából bizonyosan telik egyedi és számunkra most még egészen elképzelhetetlen megoldás is! Ha pedig hitetlenek volnánk, emlékezzünk a horgászhalra – mert lám, ilyen is van – holott mi nem is gondoltuk volna. „Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain.”  Isten megoldásai nagyon is meglepőek és váratlanok lehetnek!

A következő, megint csak figyelemre méltó lelki szakaszt a békességért való harcban így lehet megfogalmazni a zsoltárost figyelve, hogy sóvárgás Isten után. „Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld… Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” Így az könyörög, aki már tudja, hogy az élete közepén tátongó ürességnek valójában Isten-alakja van. A „kiszikkadt föld” érzetéig sokan eljutnak, hiszen mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Igyekezeteink pedig valóban gyakran pont arról szólnak, miként lehetne az egész világot is megnyerni. A lélektan szerint minden emberben ott a vágy, hogy mindenné legyen, amivé ember csak lehet. Ez a sóvárgás, “mindenné lenni” s “mindent megszerezni” arra sarkall, hogy lehetőleg felszippantsuk az egész világot, aminek aztán rendszerint az a következménye, hogy a világ az, ami magába szippantja a lelkünket, s belőlünk nem marad semmi… Vagy, ami ugyanaz: a nagy életéhség és élet-felszippantás következménye elképzelhetetlen sivárság, a kiszikkadt föld – a Semmi eljötte…

A zsoltáros azonban megtalálja a semmi ellenszerét – ez pedig Isten hűsége. Akit nyomaszt a hiány, bánt az üresség, akinek már materializálódik az életében a Semmi, annak tanácsos reggelente arra gondolni, hogy Isten pedig igenis hűséges! „Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged” – mondja egy másik helyen a zsoltáros, itt pedig így szól: „Hadd halljam reggelente, hogy hűséges vagy – hiszen benned bízom!”  Igen, rászorulunk arra, hogy minden reggel újra halljuk: ő hűséges. Éppen azért, mert mi emberek nem vagyunk azok. Sem egymáshoz, sem magunkhoz, sem őhozzá – talán csak a rossz tulajdonságainkhoz… Azokhoz valami magyarázhatatlan akarattal ragaszkodunk!

Akárhogy kiszikkasztottuk azonban saját világunkat, hogy nem maradt már benne semmi élet – az ő hűsége mégis mindent helyre tud állítani. Újra tudja kezdeni, ami félbemaradt, ki tudja pótolni, ami hiányos, és tud életet teremteni ott, ahol már nincsen! Az már a mi dolgunk, hogy eldöntsük, mit állítunk életképzeletünk középpontjába: a hiányokat, ami értelmetlen és üres, ami már eltűnt a szemünk elől s nem is lehet többé visszahozni – vagy azt, ami  véglegesen és igazán van: ez pedig egyedül Isten hűsége. “Én veled vagyok” – mondja az Úr Mózesnek, amikor arra hivatkozik, hogy nem tud jól beszélni. Ott leszek melletted: az én hűségem érvényes. Igen, ha van biztos pont a világban, a magunk és a mások mulandósága mellett – akkor az éppen Isten hűsége. Halljunk róla minden reggel! Vegyük észre, találjuk fontosnak – és örvendezzünk benne!

Végül még egy mozzanat: útmutatást kérni és – elfogadni az Úrtól! „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert  hozzád vágyódik lelkem… Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

Ezek olyan könyörgések, amikhez nincs mit hozzátenni. Egyszerűen el kell mondanunk a szívünkből, s csodák történnek. Ő meg fogja ismertetni velünk a maga útját – vagyis elfogadjuk, hogy vele minden más, mint nélküle,  s nem is akarunk már többé nélküle járni. Néha látni városunk utcáin idegeneket, akik mennek az utcán, de rájuk van írva, hogy nem tudják, jó felé tartanak-e vagy sem. Elég sok ilyen lelki arc van a világon. Emberek mennek az úton, élik az életüket, ám közben nem tudják, arra kell-e menjenek, vagy sem. Akivel azonban Isten megismerteti az útját, annak nincs már bizonytalanság a lelkében. Pedig ő is tudja magáról, hogy meg fog öregedni, hogy eljöhet a betegség s talán a szenvedés sem kikerülhető, a mulandóság pedig végképpen nem – mégis biztosak a léptei, mert egy nála nagyobb hűség őrzi azokat a lépteket. Valaki megmutatta neki az utat, az ő útját – s azóta már nincsenek nyitva maradt fontos kérdései.

“Taníts akaratod teljesítésére” – ez ugyanaz, csak más szavakkal. A legszebb változat azonban így hangzik: „A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” Egyes teológusok állítják, hogy Lukács evangélistánál szólal meg először a Bibliában a Szentlélekért való könyörgés és egyáltalán a róla való beszéd, ám ez tévedés, hiszen a Zsoltárokban is számtalanszor hallunk Isten Lelkéért való imát. „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős Lelket újítsd meg bennem” mondja Dávid bűnbánati imájában, az 51. Zsoltárban. Itt pedig azt olvassuk, hogy „A te jó Lelked vezéreljen az egyenes úton!” – lehet ennél szebben könyörögni az igaz életért? Alig hiszem. Kövessük a zsoltárost ebben az imában, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy meghallgatásra talál majd kérésünk!

Megtorpanni és emlékezni, elmélkedni Isten tettein – igen, itt kezdődik minden! S következik belőle, hogy ami lehetetlen embereknél, az üdvösség – az lehetséges Istennél, amint a gazdag ifjú történetében is hallottuk. A magunk kiszikkadt életét, bizony, ürességünket és pusztává lett lelkünket odavinni hozzá, hogy megtölthesse hűségével – így lesz belőle élet és vigasztalás! Kérni tőle még további vezetést is: „A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”  – és meg is fogja velünk ezt cselekedni, bizony meg! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Istenünk, Jézusban azt mondtad a világnak, hogy aki tehozzád jön, semmiképpen ki nem veted. Légy áldott, hogy jöhetünk békétlen szívvel és önmagunkat keresve is, ilyen  állapotunkban is drágák vagyunk előtted. Köszönjük, hogy külön gondod van azokra, akiknek össze van törve a szíve, s bár a kevélyeknek ellene állsz – az alázatosoknak kegyelmet adsz. Jó tudni, hogy nem csak az örök hajlékokban kívánsz otthont adni, hanem azt akarod, hogy itt a földön, saját bőrünkben, családunkban és embertársaink között is otthonosak legyünk. Segíts erre tőled lelkedzett, méltó emlékezéssel, amiben új és jó dolgok születhetnek; hűséged újra megtalálásával és tőled való vezetéssel, hogy jó Lelked vezérelhessen minket az egyenes úton. Áldd meg a következő hét munkáit, igyekezeteinket és adj nekünk egymás iránt való szeretetet! Ámen.

Nyomtatás