Igehirdetés 2011. április 10.

A lelki rugalmasság titkáról

Lekció: Ján.6,1-15
Textus: Fil 3,7-8

„Ami nekem egykor nyereség volt, azt kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélem mindazt Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélem mindazt, hogy Krisztust megnyerjem.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a ragyogóan szép, tavaszi vasárnap reggelt. Véget ért a téli hideg, eljött a napfényes kikelet, és azt kérjük, ébressz fel most bennünket lelkiképpen is arra, mik az igazán fontos dolgok az életünkben. Add meg, hogy ne csak gyarlóságainkat lássuk, hanem a te végtelen nagy atyai irgalmadat is, amivel azt akarod, hogy a lehető legjobb életre jussunk el. Adj ehhez alázatot, halló szívet és értelmes lelket. Add hozzá a magad mondandóját, és segíts minket, hogy ami rajtunk áll, azt magunk is meg tudjuk tenni döntéseinkben és elhatározásainkban éppen úgy, mint szavainkban és cselekedeteinkben. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Van a lélekgyógyászatnak egy sajátos kérdése. Mivel lehet magyarázni, kérdezik a szakemberek, hogy bizonyos emberek, akik átélnek egy nehéz időt, megszégyenülést, elhagyatást, talán katasztrófát, gyászt vagy sorscsapást, összeomlanak és depresszióba esnek – mások viszont, akik ugyanazt élték át, nem csak rendben túlélik az ilyen időket, hanem gyarapodva és lelki növekedéssel jönnek ki ugyanabból. Nagy irodalma van a kérdésnek, de a sok könyv és tanulmány egyetért abban, hogy a pozitív kimenetelhez nagy lelki kultúrára, mindenek felett komoly lelki rugalmasságra van szükség. Ha képpel akarunk élni, egy fizikai tárgy a behorpasztása után visszanyerheti eredeti alakját anélkül, hogy maradandó károsodást szerezne. Egy pingpong-labdát például be lehet valamennyire kézzel horpasztani, aztán megint szép kerek lehet – viszont ha már rálépett valaki, akkor ott marad a nyoma az eseménynek, mégpedig akkor is, ha utólag sikerült kipattintani azt a behorpadást.

Emberi lelkünk is be-behorpad az életben ettől vagy attól. Legtöbbször már a gyermekkorban, a családi otthonban kapunk, és sajnos, bizony adunk is ilyen „horpadásokat”, s valljuk meg, hogy nincs ember, aki effélének ne lenne okozója is, elszenvedője is. Felnőttként inkább okozói, gyermekként pedig elszenvedői vagyunk. Aztán éveken vagy évtizedeken át hordjuk a nyomokat, viseljük a „forradásokat” magunkban. A lelki rugalmasság kutatói azt mondják, hogy akkor jön el a gyógyulás, amikor az ember újra tudja értelmezni, át tudja értékelni azt, ami vele megesett. Gyermekek például felnőtt fejjel már elismerik, hogy szüleik jót akartak nekik, ha ez nem is ment mindig csak simogatással vagy abszolút tökéletes példaadással. De felnőttek is szoktak egymásnak „behorpadásokat” okozni, magáról az életről pedig ne is beszéljünk, hiszen nincs ember, aki forradások nélkül megúszná azt, ami vele az életútján megesett.

Így az átértelmezés ritka és értékes pillanat, kifejezetten kegyelmi ajándék, hogy ti. eddig így láttam valamit, mostantól kezdve azonban felfedezem annak a dolognak egy egészen más és új olvasatát… A bajok idején oly szükséges lelki rugalmasság egyik legfontosabb tényezője éppen az átértékelésre való képesség. Az evangélium ilyen „átértékelési történetként” meséli el az ötezer megvendégelését – lássuk most a történetet ebből a szempontból.

Jézusnak akkoriban már nagy híre volt Izraelben. Közel volt a húsvét, mindenhol róla suttogtak a nyomasztó légkörű országban. Emlegettek gyógyulásokat, amik a közelében történtek, csodarabbinak tartották, némelyek pedig titokban tűnődtek, nem ő vajon a Messiás. Ha megtudták hol van, sokan akarták látni – így ment ki hozzá, ezzel a felajzott lélekkel a hegyre több ezer ember, s megigézve hallgatták tanítását. Egy idő után aztán az arcokon is meglátszott, hogy farkaséhesek – de Jézus a tanítványokra bízta, adjanak enni nekik. Ám összesen öt árpacipó és két hal van. Leültetik őket, Jézus imádkozik, kiosztja az embereknek, s akkor azoknak ez nem csak elég, hanem marad is belőle bőségesen.

Mi történt? Az, hogy az emberek nem csak úgy általában ettek, hanem a Jézus kezéből ettek – s ez mindent megváltoztatott! Ha maguk vették volna elő az elemózsiát a tarsolyukból, nem laktak volna jól még egy kiadósabb mennyiséggel sem, ám a pár szem morzsa, amit kaptak, a Jézus kezéből volt – és így elég volt számukra… A sok maradék pedig arról szól, hogy nem csupán elég volt, hanem bőségesen volt elég… Nyilván az úrvacsora csodájára utal az evangélista, aminek emberi oldalról éppen az a rendeltetése, hogy megtanítson minket másként látni a kenyeret és a bort, mint ezeket Jézus nélkül látnánk. A kenyér a mindennapokat, a bor az ünnepnapokat jelenti, s az úrvacsorában értjük meg, milyen mások lehetnek a munkanapjaink meg az ünnepnapjaink is, ha a Jézus közelében átértékelődnek a dolgok! Ennek az átértékelődésnek többletét élhette át Pál is, amikor utólag visszatekintve élete bizonyos részeire azt mondja, hogy volt idő, amikor valami „nyereség” volt számára – s eljött az idő, amikor ugyanazok a dolgokat már kárnak és szemétnek látta. „Ami nekem egykor nyereség volt, azt kárnak ítéltem Krisztusért – sőt, most is kárnak ítélem Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagságáért. Őérte kárba veszni hagytam s szemétnek ítélem – hogy Krisztust megnyerjem.” (Fil 3,7-8)

A hegyen Jézust hallgató emberekben pontosan az történt, hogy testi éhségüknél fontosabbnak bizonyult a lelki éhségük, az elégedettségük pedig nem a nagy adag ennivalóból fakadt, hanem egyszerűen a Jézus közelségéből! Attól, hogy a kis morzsákat, amik nekik ott juthattak, az ő kezéből vették s megértették, hogy milyen fontos dolog ez. Irigyeljük meg őket s gondolkozzunk el, mennyi mindent vehetnénk mi is az ő kezéből, s akkor talán képesek lennénk mi is az átértékelésre: másként látnánk életünk bizonyos dolgait, mint eddig!

Vegyük először mindjárt a saját lényünket. Az ember hol magyarázza, mentegeti magát, hol pedig roskadozik a szégyentől, ki is vagyok én tulajdonképpen… Próbálkozunk aztán azzal is, hogy másokhoz mérjük magunkat, s mindenki tud is találni elmarasztalhatóbb vétőket, ami megnyugtató számára… De az ember mégsem tud elégedett lenni magával, amíg szembe nem néz igazi mivoltával, a bűn mélységével és realitásával, s aztán nem engedi, hogy a kegyelem mindenestől újjászülje őt. Az újjászületett lélek élménye, hogy már nem is ő él, hanem Krisztus él benne – „…Krisztussal együtt megfeszíttettem – élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20)  – és onnét kezdve már nincs az embernek többé baja önmagával…!

Hadd világítsa meg ezt a dolgot egy kedves történet. Valaki azt álmodta, hogy véget ért az élete, és közeledik a mennyország kapujához, ahol az angyalok kérik tőle a belépő jegyet. Neki ilyen nincs, mondja – mire felszólítják, hogy kutassa csak ki a zsebeit, hátha mégis talál. Meg is teszi, s valóban talál is egy papírdarabot, amire ez van felírva: „Szerencsétlen, kegyelemre szoruló bűnös ember vagyok.” Azt gondolja azonban, ilyen belépővel biztosan nem fogják beengedni, ezért hát kihúzza, ami oda volt írva és ráírja, hogy „Jó református ember vagyok.” Átnyújtja a belépőt, de nem engedik be vele. Gondol egyet, kihúzza azt, hogy református, és így annyi marad, hogy „jó ember vagyok” – de így sem engedik be. Elszégyelli magát, kihúzza még azt is, hogy jó, így már csak ennyi marad, „ember vagyok.” Megrökönyödésére azonban még így sem mehet be. Ám már annyit javítgatott a papíron, hogy nem lehet folytatni, hát megfordítja – ahol viszont ez olvasható: „Szerencsétlen, kegyelemre szoruló bűnös ember vagyok, de Jézus nagyon sokat szenvedett értem.” Most már semmit nem húz ki és nem ír bele, lehajtott fejjel ezt nyújtja át az angyaloknak – akik bólintanak és mosolyogva beengedik.

Igen, az ember bűne tény, éspedig súlyos és valóságos tény. Nem szépíteni, nem magyarázni és nem eltagadni kell, hanem elismerni. De ugyanilyen valóságos tény a kegyelem, hogy Jézus nagyon sokat szenvedett értem, s ha ezt én olyan komolyan veszem, ahogyan ő vette, akkor még a mennyország ajtaja is kinyílik előttem… Vannak, akik nem ismerik el, hogy ők valaha is vétettek volna, mások viszont a kegyelem tényét nem engedik közel magukhoz, pedig mind a kettő igaz és fontos valóság. Ahol elismerik ezeket, ott kinyílik a mennyország kapuja. Mindenki maga tudja, nála miben is kell álljon az „átértékelés”, mely felét nem ismeri el eléggé ennek a kettős-egy igazságnak. Lehet, hogy még a belépő javítgatásánál tartunk, pedig talán meg is fordíthatnánk már… Ezt jelenti az, hogy saját magamat, önmagam új valóságát a Jézus kezéből venni.

Aztán vehetjük a többi embert is az ő kezéből – ám csak akkor, ha már a magunk új énjét őbenne tényleg megtaláltuk. Ehhez kell aztán a rugalmasság és az átértékelés. Mert egy másik ember – Krisztus nélkül nézve őt – valójában rendszerint a legrosszabb énjét jelenti számunkra. Ha volt velünk valaki életében csak egyszer is tapintatlan, türelmetlen vagy erőszakos, akkor mi onnét kezdve mindig arra gondolunk, ha látjuk őt, hogy ez a valaki tulajdonképpen olyan, mint „akkor” volt, csak most éppen udvariasan szerepet játszik és viselkedik. Ha azonban Jézustól elfogadtuk az új életet s vele együtt az igazi lelki rugalmasságot, akkor azonnal életbe lép az, amit „mentegető szeretetnek” lehet nevezni: az ember az ellenségéről is elkezd más oldalról gondolkodni, s ilyeneket mond: nézzük csak, mit is írhatnánk az ő javára…? Aztán meg: végül is ő is csak ember, talán éppen rossz napja volt. Vagy, amit a legnehezebb kimondani: lehet, hogy tulajdonképpen jót akart, csak én értettem rosszul… Minden bizonnyal ilyesmire vonatkozik, hogy „szeressétek ellenségeiteket!”  Magunktól tökéletesen képtelenek vagyunk erre, amíg nem a Jézus kezéből fogadjuk a saját új énünket, azután pedig a másik embert is… Mert ahogyan tud ő nekünk új életet adni, úgy a másik ember is egészen más fényben jelenik meg abban a pillanatban, amint az ő kezéből veszem őt. „Átértékelődik”, mint az öt árpakenyér morzsái és elégnek bizonyulnak, sőt, bőségesen marad is – mert a Jézus kezéből vették… Hát vegyük mi is embertársainkat az „ő kezéből”!

Végül a legnagyobb falat, s ez nem más, mint az egész nagy világfolyamat. Mert azt is lehet az ő kezéből venni. Amikor nem ősrobbanásról beszélünk, hanem mennyei Atyánk gondoskodó teremtő munkájáról, akkor éppen ezt tesszük. Amikor a fizikusok arról értekeznek, hogy „kezdetben” az Univerzum egyetlen „szinguláris pontban” rejtőzött (nem tudom, hogy fért el benne) – akkor tulajdonképpen ők is ezt mondják, csak éppen rejtjelezetten és megrendülés nélkül, egy geometriai lehetetlenséget állítva. Általuk az „Egy” csodája nem fogalmazódik meg méltó módon és áhítattal, ahogyan az illene. Számunkra teremtő Atyánk azonban oly szentséges és hódolatra méltó, hogy még a nevét is alig merjük kiejteni… s ez pontosan így is helyes!

Ám nem csak az Univerzum forrásának tudjuk őt, hanem azt is tudjuk, hogy földi életünk összes, apróbb és nagyobb eseményét sem lehet nekünk másként értelmes egészbe foglalni, mint éppen őrá gondolva és neki a méltó helyet megadva. Ha van valami, ami gyógyít, akkor pontosan ez a gondolat: ő jobban tudja nálunk is, mi van a javunkra, mint saját magunk. Ebben a tényben megnyugodni és ebben az igazságban békességet találni földi életünk igazi beérkezése. Amikor Jézus úgy imádkozik, hogy „…mindazáltal legyen meg a te akaratod, ne az enyém” (Luk 22,42)  tulajdonképpen ezt mondja ki. Te Uram, jobban tudod, még magunknál is, hogy mi van a javunkra úgy igazán. Az ember persze nehezen mondja ki ezt a döntő igazságot, inkább lázadozik, elméleteket gyárt és másokat hibáztat, esetleg saját magát teszi meg főbűnösnek, de amikor magát a világfolyamatot, az élet összes lehetséges tényével együtt az ő kezéből tudja elvenni, akkor már nem sok növekedni valója maradt.

Rugalmasság és átértékelni tudás – igazi lelki kincsek tehát. Boldog ember, aki nem keseredik bele élete egyik vagy másik „olvasatába”, hanem tudja újabb és újabb szemszögekből nézni saját magát, a másik embert, és még az élet nagy, döntő eseményeit, az egész világfolyamatot is. A legjobb ezeket mind az Úr kezéből venni. Magamat, mint szerencsétlen, kegyelemre szoruló bűnös embert, akiért Jézus nagyon sokat szenvedett. A másik embert, akire a „mentegető szeretet” vonatkozik attól a pillanattól fogva, hogy én magam is megmentett emberré lettem. S az élet minden dolgát is, igen, az ő kezéből venni… Meglátjuk, minden egészen új színben fog megjelenni. Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te azt is tudod, amit mi emberek felfogni sem tudunk. Ismered életünk valódi lehetőségeit. Köszönjük, hogy arra tanítgatsz, miként szemlélhetjük több oldalról s másként a dolgokat, amiket eddig egyetlen szemszögből láttunk. Köszönjük, hogy igéd és Szentlelked egészen új emberi tulajdonságokkal is megajándékoz minket, olyanokkal is, amik eddig távol voltak tőlünk. Imádkozunk a lelki rugalmasság csodájáért, hogy képesek legyünk átértékelni és újra gondolni a saját életünket éppúgy, mint másokét és az egész nagy folyamatot is, aminek részesei vagyunk. Vigasztald, kérünk azokat, akiknek fáj a megtört szíve, ébreszd fel a szunnyadókat, intsed az eltévelyedőket, hogy jó útra térhessünk. Adj hűséget a szolgálatban, mentegető szeretetet ellenségeink iránt, és helytállást a kísértések között – Jézus nevében kérjük! Ámen.