A teljes cselekedetekről

Igehirdetés 2009. december 6.

A teljes cselekedetekről

Lekció: Zsolt 72,1-19

Textus: Jel 3,1-6

„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik haló-félben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, adj nekünk olyan csendet ezen az adventi vasárnapon, amiben meghallható a te szavad. Adj nekünk olyan alázatot, amelyet megtölthetsz égi tartalommal. Tenálad van a hét lélek és te tartod kezedben a hét csillagot, segíts minket felfogni mind azt, ami tőled való az igében, és ami életünk újulását szolgálja. Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy mi a te szolgáid vagyunk és teljesítjük akaratodat, de az életünk sokszor másról beszél. Megvalljuk ezt előtted és nem takargatjuk gyarlóságainkat. Azt is tudjuk, hogy te örökkévaló fényben és dicsőségben laksz, aki tudsz és akarsz emberi életeket megtisztítani és megújítani. Add most ennek a csodáját mindazoknak, akik kérik tőled igaz szívvel és őszinte vágyakozással. Ámen.

 

Igehirdetés

Advent időszakához egy csendes, befelé forduló várakozás tartozik. A karácsony fényei messziről már intenek felénk – és mi itt vagyunk valahol fél úton. Odafordítottuk arcunkat, hogy megpillanthassunk valamit a világ világosságából, de lábainkkal még mindig a sötétben botorkálunk, mint a kora reggel útjára induló ember. Így élhettek a szárdiszi gyülekezet tagjai is, akiket megszólít a Jelenések igéje: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik haló-félben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt.”

Súlyos szavak ezek, kivált, ha azt is meghalljuk, hogy nem más mondja őket, mint az, akinél van az Isten hét lelke és a hét csillag. A megdicsőült Krisztusról van szó, aki Isten hét lelkével, vagyis erejével teljes, és ő kezében tartja azt a hét csillagot, hét bolygót is, amit az emberek akkoriban a földi élet végső meghatározóinak hittek. Itt most azonban az beszél, aki erősebb még a sorsnál is – hiszen az ember földi sorsa a tulajdonságaiban van megírva. Amilyen a természetünk, ha úgy tetszik, a konstellációnk, olyan lesz az életutunk. Hányan küzdenek a sorsukkal és nem értik azt, pedig csak a tulajdonságaikat kellene közelebbről megvizsgálni, és mindjárt mindent megértenének. Egyetlen út van arra, hogy a saját tulajdonságaink fölé emelkedjünk, és ez a Krisztusban való élet. Most is ő szól hozzánk, amikor az ige arról beszél, hogy fel kell ébrednünk és meg kell térnünk, mert a cselekedeteink nem teljesek Isten előtt. Vannak körülöttünk haló-félben levők, nyilván lelki értelemben, és mi nem tudunk rajtuk segíteni, mert nekünk az a nevünk, hogy élünk, miközben halottak vagyunk.

Minden ember életének lehetnek szép látszatai. Lehetnek ezek sikerek munkában, hivatásban, amit az emberek elismernek, lehetnek akár még vallásos cselekedetek is, de ha csak díszes rátétek, amik elfedik azt, ami alatta van, akkor jobb szembenézni velük. Az a neved, hogy élsz, még jobb is vagy másoknál bizonyos dolgokban – de vajon az, ami alatta van, azt lehet-e életnek nevezni? Mert aki a kezében tartja még a hét bolygót is, azt nem lehet szép látszatokkal kifizetni. Ő látja, hol állunk, és nem kevesebbet, mint az igazi életet kéri rajtunk számon. Ébredj fel, mondja, térj meg, és ne áltasd magadat, hogy minden rendben van, amikor nincs meg benned az igazi élet. Nem találtam cselekedeteidet Isten előtt teljesnek.

Igen, a teljesség. Különös szó, amit ma sokan használnak, szinte divatos is. Emberek beszélnek teljességről, de nem mindig tudjuk, mire is gondolnak. Az első jelentése nyilván az, hogy valami „teljesen az, ami”, mert maradéktalanul kitölti a maga nemének minden lehetőségeit. Egy fiatalokat megcélozó rádióadó például így hirdeti magát: „Nagyon zene.” Ha valami teljesen az, ami, az tényleg emlékeztet bennünket valami teljességre, de vajon erről van-e szó, amikor a Bibliában a „teljesség” szót olvassuk? Úgy hiszem, talán mégis valami többről.

Pedig a világ is ismer olyan teljességet, ami kibillenti az embert abból, ami van, továbblöki eredeti állapotából, és ez már valóban különös és fontos dolog. Amikor valami már nem csak hat ránk, nem csak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy önmagunkon túlemelkedjünk. Ami ilyen eksztatikus hatású, az már valami titokzatos, talán életen is túli erővel köt össze bennünket, és az ilyen élményeket mindig számon is tartjuk. Amikor egy erő túllendít minket a köznapokon, és valahol máshol landolunk, mint ahol egyébként tanyázni szoktunk, például „az Isten kertjében…” – ahogyan egy mai vers mondja. (Kiss Tibor: Most múlik) De a Bibliában még ennél is többről van szó, amikor a „teljesség” szó elhangzik. Amikor a „teljesség” szót leírják, az annyi, hogy valami megtelik a tartalommal, amivel meg kell telnie, hogy betöltse örök rendeltetését. Ezzel pedig egyedül Isten tud megajándékozni bármit. Ő töltötte be az istenség teljességével Jézust (Kol 2,9), s ő tölti be teljességével az anyaszentegyházat is (Ef 1,23). És ha ő nem teszi ezt, akkor az egyház egy érdektelen társadalmi egyesület. Amint azonban valósággá válik, hogy „Itt van Isten köztünk” – akkor egészen másról van már szó, nem egy társadalmi klubról. Elkezdenek életek megújulni, vigasztalást merítenek a szomorúak, megtisztulnak a tisztátalanok, és feltámadnak a halófélben levők. Az emberek cselekedetei elkezdenek „teljesek lenni” Isten előtt.

Hogy értsük ezt? Lehet bármi is teljes Isten előtt? Luther Márton egyik kedvenc szófordulata volt ez az „Isten előtt” – latinul „coram Deo” – ami nála a dolgok legőszintébb és legleplezetlenebb vizsgálatát jelentette. Amint odaviszünk valamit Isten színe elé – ott hirtelen kiderül egy esetleg szépen elkészített tervről, hogy valójában önzés és keményszívűség kovácsolta. Kiderül egy szép látszatról, mi van mögötte. Kiderül a magunk nagy igazáról, hogy lehet ugyan benne igazság, de szeretet esetleg semmi nincs benne – “s ha szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok.” Minden cselekedetünkről Isten színe előtt derül ki, mi az igazi tartalma. Azért bújunk annyit előle, mert nem szeretjük, ha lelepleződnek a dolgaink “coram Deo” – vagyis az ő színe előtt.

Lehet-e egyáltalán „teljes” bármilyen emberi cselekedet Isten előtt? A Jelenések könyve eligazít bennünket ebben a tekintetben, amikor azt mondja, hogy „vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt – mert méltók rá. “Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.” A ruha beszennyezése a Bibliában a kicsapongó emberi kapcsolatokra utalás, a fehér pedig a tisztázott emberi viszonyulásokat jelenti. Lehet élni így is, lehet élni úgy is – de az Élet Könyvéből törli ki magát, aki úgy él, mondja az ige. Mert az egyszerű tisztesség, a telhetetlenségünkre mondott „nem” is már olyasmi, amit Jézus, akinél Isten hét lelke, meg a hét bolygó is van – „teljesnek” ítélhet. Pedig nincsen benne látványos helytállás, csak egyszerűen ott van valaki a helyén, s mint az őrök a reggelt, várja ő is az Úr érkezését: nem hagyja el helyét. Ezt a csöndes várakozást kívánom, az Úr érkezésére való áhítatos figyelést, minden adventet ülő testvéremnek. „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,5-6) A helyes élethez olykor nem is kell több, csak kicsit több türelem, kicsit több csendes várni tudás. Ha úgy tetszik, egy kicsit több s valóságosabb ádvent.

Akinek pedig ez a dolog nem kell, vagyis aki nem akar megtérni és nem akar ráébredni arra, hol is áll ő valójában, annak furcsa dolgot mond a dicsőségben uralkodó. Úgy fogok eljönni hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, hogy melyik órában jövök el hozzád. A lelki éberséget elutasító, az érzékeny odafigyelést megtagadó embert tehát váratlanul és felkészületlenül éri az Úr érkezése – olyankor, amikor rendezetlenek az ügyei, és már nincs ideje változtatni ezeken – ezért az Úr érkezése már nem áldás lesz számára, hanem csak ítélet. Ahogy a költő mondja:

„Élhettem volna gyönyörűen. De most a házak

énbennem épülnek, és dübörögve énbennem dőlnek össze.

Mindig magamon érzek egy nagy, égő szemet, és

csapódom erre-arra. Pedig

élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi Mihály)

 

„Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.” Emlékezni és megtartani, amit kaptunk és hallottunk. Milyen egyszerű tanács. Érdemes megfogadni. Amikor a Bibliát olvassuk, akkor is emlékezünk: az emberiség kollektív emlékezetével emlékezünk, amiben nem kevesebb, mint 3200 év tapasztalata szól hozzánk. Néha egyetlen mondat is elég lenne belőle, hogy ne haljunk éhen, hanem legyen lelki kenyerünk. Hiszen nem csak kenyérrel él az ember, hanem azokkal az igékkel is, amik Isten szájából származnak! (Mát 4,4) Erre még Megváltó Jézusunknak is szüksége volt!

De van az egyszerű tisztességen és helytálláson túl, ami azért mindennek az alapja, valami több és magasabb is, amit Isten előtt – coram Deo – „teljes cselekedetnek” lehet tekinteni. Ez a Krisztus valóságos követése, ami a mi esetünkben mindig áldozatot jelent. Áldozatot azért, mert mi áldozatnak gondoljuk ugyan, holott az lenne az egyedül helyes és magától értetődő alapállás, csakhogy mi már attól réges-régen elidegenedtünk. Valami olyasmit jelent az áldozat, hogy az ember odahagyja a maga egyszemélyes, önző és keményszívű alapállását, és hozzá fog gondoskodó és gyógyító módon élni. Az ember részéről az, hogy az élet valamelyik területét gondozza, nem más, mint eredeti rendeltetésének betöltése. Aki nem gondoskodik semmiről, annak valóban üres az élete. Egy perzsa bölcs szerint az, aki magának főz, tiltott dolgot követ el. Mert az ember arra van teremtve, hogy Teremtője szeretetét képviselje a gondoskodásra szorulók világában, s ha ezt nem tölti be, akkor nem teljesíti feladatát, hogy Teremtője jóságát képviselje e világban.

Amikor valaki a saját érdekeit képviseli – talán toporzékolva, mint egy gyerek, hogy neki mi jár az élettől – akkor istenképűségét tagadja meg. Más érdekeit is képviselni világunkban mindig áldozat – annyira be vagyunk rendezkedve saját egyéni érdekeink védelmére. Abból kilépni és egyáltalán észrevenni a másik embert számunkra már áldozat. Ha azonban valóban a Krisztus követői vagyunk, akkor ugyan meghalnunk nem kell egymásért, mert azt ő megtette értünk egyszer s mindenkorra – de élnünk egymásért igenis kell. Tényleg olyan nagyon nagy áldozat lenne? Nem mondhatnánk inkább természetes állapotnak? Nem úgy áll, hogy inkább az a természetellenes, hogy nem hozunk áldozatot? De igen, s erről beszél nekünk ez az adventi ige itt a Jelenések könyvében, mely a szárdiszi gyülekezetnek íródott a Kr.u. 1. században. Lehet, és legyen is “teljes” a keresztyén ember cselekedete Isten előtt a tisztességben és a “helyünkön állásban”, ha úgy tetszik, a helytállásban. De még inkább az lehet, ha tovább is lépünk, s már tudunk áldozatot hozni – követve Mesterünket, magunkat sem kímélve. Az ilyen ember fehér ruhákat kap, és nevét felírják az Élet Könyvébe. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy odaáldoztad magadat az egész emberiségért, hogy elvegyed a világ bűneit. Magadra vetted minden bűn büntetését, hogy legyen út a megtérésre – s mi meghallottuk ezt az evangéliumot. Köszönjük az új adventet, ahol tanulhat a szívünk várni és áldott csendben lehetünk, mert te megígérted, hogy eljössz tiéidhez. Segíts egyszerű helytállásra, őrizni helyünket hűségesen, ahová állítottál bennünket családban, gyülekezetben, szolgálatunkban. Tegyél képessé az áldozatra, ha arra van szükség, s ments meg attól, hogy mártíroknak tekintsük magunkat, mikor a szeretet útján járunk. Ámen.