Igehirdetés 2009. december 6.

A teljes cselekedetekről

Lekció: Zsolt 72,1-19

Textus: Jel 3,1-6

„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg, ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj föl, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be ruhájukat és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, az fehér ruhát kap, nevét nem törlöm ki az Élet könyvéből, hanem tanúskodok róla Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, adj olyan csendet ezen az adventi vasárnapon, amiben meghallható a te szavad. Adj alázatot, amit megtölthetsz égi tartalommal. Nálad van a hét lélek, és te tartod kezedben a hét csillagot – segíts minket fölfogni mindazt, ami életünk újulását szolgálja!  Add most ennek csodáját mindazoknak, akik kérik tőled igaz szívvel és őszinte vágyakozással! Ámen.

 

Igehirdetés

Advent időszakához csendes, befelé forduló várakozás tartozik. A karácsony fényei messziről már intenek felénk – és mi itt vagyunk valahol fél úton. Odafordítottuk arcunkat, hogy megpillanthassunk valamit a világ világosságából, de lábainkkal még mindig a sötétben botorkálunk, mint a kora reggel útjára induló ember. Így élhettek a szárdiszi gyülekezet tagjai is, akiket megszólít a Jelenések igéje: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik haló-félben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt.”

Súlyos szavak, kivált, ha azt is meghalljuk, hogy nem más mondja őket, mint “akinél van az Isten hét lelke és a hét csillag.” A megdicsőült Krisztusról van szó, aki tehát Isten hét lelkével, azaz erejével teljes, és kezében tartja azt a hét bolygót is, amit az emberek akkoriban a földi élet végső meghatározóinak hittek. Az beszél tehát, aki erősebb még a sorsnál is – hiszen az ember földi sorsa a tulajdonságaiban van megírva. Amilyen a természetünk, ha úgy tetszik, a konstellációnk, olyan lesz az életutunk is. Hányan küzdenek a sorsukkal s nem értik azt – pedig csak a tulajdonságaikat kellene közelebbről megvizsgálni, s mindjárt mindent megértenének. Egyetlen út van, hogy a saját tulajdonságaink fölé emelkedjünk, és ez a Krisztusban való élet. Most is ő szól hozzánk, hogy föl kell ébrednünk és meg kell térnünk, mert a cselekedeteink “nem teljesek Isten előtt.” Vannak körülöttünk halófélben lévők, nyilván lelki értelemben – és mi nem tudunk rajtuk segíteni, mert nekünk is  “az a nevünk, hogy élünk, miközben halottak vagyunk.”

Minden ember életének lehetnek szép látszatai. Lehetnek sikerek munkában, hivatásban, amit az emberek elismernek. Lehetnek akár még vallásos cselekedetek is: de ha csak díszes “rátétek”, amik elfedik azt, ami alatta van, akkor jobb szembenézni velük. “Az a neved, hogy élsz”, még jobb is vagy másoknál bizonyos dolgokban – de vajon ami alatta van, azt lehet-e “életnek” nevezni? Mert, aki kezében tartja a hét bolygót, azt nem lehet szép látszatokkal kifizetni. Ő látja, hol állunk. Ébredj fel, mondja, “térj meg” – ne áltasd magadat, hogy minden rendben van, ha egyszer nincs meg benned igazi élet. “Nem találtam cselekedeteidet Isten előtt teljesnek.”

Igen, a teljesség. Különös szó, szinte divatos. Első jelentése, hogy valami „teljesen az, ami” – maradéktalanul kitölti a maga nemének minden lehetőségét. Egy fiatalokat megcélozó rádióadó például így hirdeti magát: „Nagyon zene.” Ha valami teljesen az, ami, az tényleg emlékeztet bennünket valami “teljességre” – ám erről van-e szó, amikor a Bibliában a „teljesség” (pleroma) szót olvassuk? Úgy hiszem, valami többről.

A világ is ismer olyat, hogy valami kibillenti az embert állapotából. Különös dolgok továbblökik, esetleg még arra is késztetik, hogy önmagán valamennyire túlemelkedjen. Azokat az élményeket mindig számon is tartjuk, amikor máshol landoltunk, mint ahol egyébként tanyázni szoktunk. Ám a Bibliában ennél is többről van szó: ha a „teljesség” szó elhangzik, az annyi, hogy valami megtelik a tartalommal, amivel meg kell telnie, hogy betöltse örök rendeltetését. Ezzel pedig egyedül Isten tud megajándékozni bármit és bárkit. Ő töltötte be az “istenség teljességével” Jézust (Kol 2,9), s ő tölti be teljességével az anyaszentegyházat is (Ef 1,23). És ha ő nem teszi, akkor az egyház egy érdektelen társadalmi egyesület. Amint azonban valósággá válik, hogy „Itt van Isten köztünk” – másról van már szó, nem egy társadalmi klubról. Kezdenek életek megújulni: vigasztalást merítenek a szomorúak, megtisztulnak a tisztátalanok és feltámadnak a halófélben levők. Az emberek cselekedetei is elkezdenek „teljesek lenni” Isten előtt.

Hogy értsük ezt? Lehet bármi is “teljes” Isten előtt? Luther Márton egyik kedvenc szófordulata volt ez az „Isten előtt” – latinul coram Deo – ami nála a dolgok legőszintébb és legleplezetlenebb vizsgálatát jelentette. Amint odaviszünk valamit Isten színe elé – ott hirtelen kiderülhet egy jól elkészített tervről is, hogy valójában önzés és keményszívűség kovácsolta. Meglátszik egy szép látszatról, mi van mögötte. Világossá válik a magunk nagy igazáról, hogy lehet ugyan benne igazság, ám szeretet egyáltalán nincs benne – “s ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok.” Cselekedeteinkről Isten színe előtt derül ki, mi az igazi tartalma. Azért bújunk annyit előle, mert nem szeretjük, ha lelepleződnek a dolgaink coram Deo – vagyis az ő színe előtt.

Lehet-e „teljes” bármilyen emberi cselekedet Isten előtt? A Jelenések eligazít bennünket ebben a tekintetben, amikor azt mondja: vannak nálad néhányan, akik nem szennyezték be ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt – mert méltók rá. “Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről Atyám előtt és angyalai előtt.” A ruha beszennyezése a Bibliában a kicsapongó emberi kapcsolatokra utal, a fehér pedig a tisztázott emberi viszonyulásokat jelenti. Lehet élni így is, lehet élni úgy is – ám az “Élet Könyvéből” törli ki magát, aki úgy él. Az egyszerű tisztesség, a telhetetlenségünkre mondott „nem” is már olyasmi, amit Jézus, akinél Isten hét lelke meg a hét bolygó is van „teljesnek” ítélhet. Nem is feltétlenül látványos helytállás ez, csak egyszerűen ott van valaki a helyén, s “mint az őrök a reggelt” várja az Úr érkezését. Nem hagyja el helyét. Ezt a csöndes várakozást kívánom, az Úr érkezésére való áhítatos figyelést adventben. „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,5-6) A helyes élethez nem is kell több, csak kicsit több türelem, kicsit több csendes várni tudás – egy kicsit több és valóságosabb ádvent.

Akinek pedig ez nem kell, vagyis aki nem akar megtérni és nem akar ráébredni arra, hol is áll ő valójában, annak furcsa dolgot mond a dicsőségben uralkodó. “Úgy fogok eljönni hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, hogy melyik órában jövök el hozzád.” A lelki éberséget elutasító, az érzékeny odafigyelést megtagadó embert tehát váratlanul és felkészületlenül éri az Úr érkezése – olyankor, amikor rendezetlenek az ügyei, és már nincs ideje változtatni ezeken – ezért az Úr érkezése már nem áldás lesz számára, hanem csupán ítélet. Ahogy a költő mondja:

 

„Élhettem volna gyönyörűen. De most a házak

énbennem épülnek, és dübörögve énbennem dőlnek össze.

Mindig magamon érzek egy nagy, égő szemet, és

csapódom erre-arra. Pedig

élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi Mihály)

 

„Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.” Emlékezni és megtartani, amit kaptunk és hallottunk – egyszerű tanács. Érdemes megfogadni. Amikor a Bibliát olvassuk, akkor is “emlékezünk”: az emberiség kollektív emlékezetével emlékezünk, amiben nem kevesebb, mint 3200 év tapasztalata szól hozzánk. Néha egyetlen mondat is elég lenne belőle, hogy ne haljunk éhen, hanem legyen lelki kenyerünk. Hiszen “nem csak kenyérrel él az ember, hanem azokkal az igékkel is, amik Isten szájából származnak.” (Mát 4,4) Erre még Megváltó Jézusunknak is szüksége volt!

Van azonban az egyszerű tisztességen és helytálláson túl, ami azért mindennek az alapja, valami több és magasabb is, ami Isten előtt „teljes cselekedet.” Ez a Krisztus követése, ami számunkra mindig áldozatot jelent. Áldozatot azért, mert mi áldozatnak gondoljuk – holott az egyedül helyes és magától értetődő alapállás, amitől mi már réges-régen elidegenedtünk. Olyasmit jelent az áldozat, hogy az ember odahagyja a maga egyszemélyes, önző és keményszívű alapállását, és hozzáfog gondoskodó és gyógyító módon élni. Az ember részéről az, hogy az élet valamelyik területét gondozza, nem más, mint eredeti rendeltetésének betöltése. Aki nem gondoskodik semmiről és senkiről, annak valóban üres az élete. Egy perzsa bölcs szerint aki magának főz, tiltott dolgot követ el. Mert az ember arra van teremtve, hogy Teremtője szeretetét képviselje a gondoskodásra szorulók világában, s ha ezt nem tölti be, nem teljesíti feladatát, hogy Teremtője jóságát képviselje ebben a világban.

Amikor valaki csak a saját érdekeit képviseli – talán toporzékolva, mint egy gyerek, hogy neki mi jár az élettől – istenképűségét tagadja meg. Más érdekeit is képviselni számunkra mindig áldozat, annyira be vagyunk rendezkedve egyéni érdekeink védelmére. Abból kilépni és egyáltalán észrevenni a másik embert már áldozat. Ha azonban valóban a Krisztus követői vagyunk, meghalnunk ugyan nem kell egymásért, azt ő megtette értünk és helyettünk – de élnünk egymásért igenis kell. Tényleg olyan  nagy áldozat lenne? Nem mondhatnánk inkább természetes állapotnak? Nem úgy áll-e, hogy inkább az a természetellenes, hogy nem hozunk áldozatot…? De igen, s erről beszél nekünk az adventi ige itt a Jelenések könyvében, mely a szárdiszi gyülekezetnek íródott a Kr.u. 1. században.

Lehet és legyen is teljes a keresztyén ember cselekedete Isten előtt a “helyén állásban”, vagyis a helytállásban. Ehhez vissza kell emlékeznie kell, hogyan kapta, mi mindent tud már erről – s azt megtartva, megtérnie! Így tud majd áldozatot is hozni, ha kell – követve Mesterét, aki mindnyájunkért megtette ezt. Az ilyen fehér ruhákat kap, s nevét felírják az Élet Könyvébe: így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Úr Jézus Krisztus, te odaadtad magad az emberiségért, hogy elvegyed a világ bűneit  – s mi meghallottuk ezt az evangéliumot. Tanulhat a szívünk várni és áldott adventi csendben lenni. Megígérted, hogy eljössz – segíts az egyszerű helytállásban, őrizni helyünket, ahová állítottál. Tegyél képessé az emlékezésre, látni ajándékaidat, és az áldozatra is, hogy a szeretet útján járhassunk. Ámen.