Magnificat

Igehirdetés 2009. december 20.

Magnificat

 

Lekció: Luk 1,46-55

Textus: Luk 1,54-55

„Felkarolta szolgáját, Izraelt, hogy megemlékezzen hűségéről, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük gyönyörű ígéreteidet, amiket azért adsz nekünk, hogy el ne fogyatkozzon a hitünk. Rászorulunk bíztatásodra ebben a mostani nagy szükségünkben, amikor szeretnénk mi is ujjongani, de csak üres szívünket és fáradtságunkat tudjuk elébed hozni. Kérünk téged, hogy ne hagyj minket magunkra, adjál friss lelki kenyeret az asztalunkra és olyan üzenetet, ami vigasztal és felemel bennünket. Annyiszor megmutattad már hatalmadat, a történelem fordulataiban éppen úgy, mint szívünk bensőséges csendjében, hogy most is bizodalommal kérünk, jöjj el a te népedhez. Adj nekünk szent várakozást, és tölts el minket magaddal, nagy örömmel. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Lukács evangéliumában őrződött meg számunkra Mária éneke, amit latin fordítása első szaváról Magnificat-nak is hívunk, és ismert dolog, hogy gyönyörűséges muzsikák születtek az évszázadok során erre a szövegre. Közelebbről tanulmányozva azonban ezt a bibliai imádság-verset nehéz egészen pontosan meghatározni, mennyiben is szól ez csupán Mária személyes öröméről, és mennyiben van szó az ő nőalakja által megszemélyesített Isten népe, a gyülekezet ujjongásáról. Csak az biztos, hogy ujjongás szól ebben a pár sorban, ami szárnyalásával méltó a világ Megváltója feletti örömhöz.

Feledkezzünk bele advent negyedik vasárnapján e csodálatos költemény üzeneteibe. Engedjük, hogy sodrása magával vigyen, és képzeletünkkel járjuk be mi is a tájakat, ahol a vers gondolatai előttünk száguldanak.

Mindenek előtt torpanjunk meg a múltidő használata előtt, amit a bibliatudomány perfectum propheticumnak – prófétai múltidőnek nevez. Úgy beszél a szerző jövőbeli eseményekről, mintha azok már bekövetkeztek volna. „Nagy dolgokat tett velem az Úr…hatalmas dolgokat cselekedett karjával, szétszórta a szívükben felfuvalkodottakat, hatalmasokat döntött le trónjukról, megalázottakat emelt fel, éhezőket látott el javakkal, bővölködőket küldött el üres kézzel.”  (Luk 1,49-55)

Milyen más így nézni a jövendőbe: Istennek van hatalma arra, hogy egészen nagy dolgokat tegyen! Emberek belekeserednek a változtathatatlanba, mert azt hiszik, hogy e világon minden állandó. Pedig a hit számára nyitott a jövő, s Isten gyermekei nyugodtan beszélhetnek múlt időben olyasmiről, ami még csak ezután fog bekövetkezni. Mert nála semmi nem lehetetlen, ahogyan az angyali üdvözlet ezt elmondta Máriának. A jövő nem alakul persze mindig úgy, ahogyan mi, emberek azt szeretnénk. De arról biztosak lehetünk, hogy ő mindent meg tud valósítani, amit akar – s ez végtelen nagy biztatás nekünk, sokszor hitünket vesztett embereknek. Ezt mindenképpen érdemes meghallanunk: Isten meg tudja valósítani akaratát! Akkor is, ha ez számunkra váratlan és mindenestől meghökkentő. Ma is emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt karácsony előtt ezeket az igéket olvastuk fel itt a templomban, s másnap egy szomszédos ország véres diktátora porba hullott – pedig mindenki azt hitte, örökké fog tartani uralma. Nem hittük, hogy ő hatalmasokat le tud dönteni trónjukról, és megalázottakat fel tud emelni – de megtette! „A hit pedig a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”  (Zsid 11,1) Mindig fent kell tartanunk a lehetőségét annak, hogy Isten tettei csodálkozásra kényszeríthetnek. E várakozást, az ő tette iránti szent bizodalmat erősítse a mostani advent!

Amint meghalljuk a Mária éneke konkrét témáit, magunk is olyan területre érkezünk, ahol már mélyen ismert emberi ügyekről van szó. „Rátekintett szolgálóleánya megalázott állapotára.” Igen, a megaláztatás. Amiben lehetett bőven része egy férj nélküli leányanyának, különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy mennyivel zártabb közösség lehetett a galileai Názáret, mint akármelyik mai európai település. Hány csípős megjegyzést és gúnyos szót kellett elviselnie, hiszen nem volt férjnél, amikor terhesnek bizonyult. De tudjuk, hogy nem csak Máriának, hanem magának Isten népének is sok-sok megaláztatásban volt már része az évszázadok alatt, amikor nem volt képes királyt állítani országa élére, s idegenek terhét nyögte. Volt olyan, hogy az áldozatot bemutatókra istentiszteletük közepette rontott rá Heródes a zsoldosaival, s a bárányok vére összekeveredett az emberek vérével – mert egy önállóságát vesztett országgal mindent meg lehet tenni. Hatalmasan cselekedett velem az Úr, vagyis: hatalmasan fog velem cselekedni az Úr – ezt a hitet fejezi ki a Mária éneke! A megaláztatásoknak még emlékezete is égeti a lelkünket.

Pedig az is eszünkbe juthat, hogy mi magunk is hányszor aláztunk már meg másokat. Amikor megvárakoztattuk őket, amikor nem válaszoltunk a levelükre, amikor azt mondtuk, hogy nem érünk rá, pedig másra ráértünk. Vajon eszünkbe jutott-e, hogy amint nekünk fáj a megaláztatás, az másoknak is éppen úgy fájhat?

Egy biztos, hogy Isten a megalázottak oldalán áll. Számontartja a megalázók gőgjét, s elhozza az időt, amikor az lesz alul, aki valamikor olyan biztos volt a hatalmában. „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” (1Pét. 5,5) Ma is sok igazságtalanság van ebben a világban. Némelyeknek milliárdjai vannak, és az sem elég nekik, mások pedig téli tüzelő hiányával küszködnek, és ma is, a mi országunkban is megfagynak. Ezek égbekiáltó dolgok, amik előbb-utóbb visszahullnak azok fejére, akik okozzák. Isten számontartja emberi döntéseinket, melyik születik gőgből vagy hatalomvágyból, s melyik született gondoskodásból és odafordulásból. Eljön az idő, amikor “elszéleszti a szívükben felfuvalkodottakat” – vagy amint a Psalmus Hungaricusban halljuk, a “kevélyeket aláhajigálja.”

Éhezőkről is hallunk a Mária énekében. Akkoriban, ha nem esett eső, éhínség volt az egész tartományban, és messze földről kellett gabonát vásárolni – ha volt egyáltalán, aki el tudott menni érte s meg tudta fizetni. Ma Magyarországon friss felmérések szerint több százezer olyan gyermek van, akinek az iskolai étkezés az egyetlen biztos pont a hétköznapjaiban. A világnak vannak még nálunk is sokkal elesettebb pontjai, ahol tiszta ivóvíz sincs megfelelő mennyiségben. Mi mindent jelenthet hát a reménység, hogy ő éhezőket tud betölteni javakkal, s bővölködőket tud üres kézzel elküldeni? 

Semmiképpen sem az olcsó vigaszt, hogy majd csak történik valamikor valami. A Biblia ennél sokkal konkrétabban tekint erre az ügyre. Akinek van két ruhája, mondja Jézus útkészítője, Keresztelő János, adja az egyiket annak, akinek nincs. És akinek van ennivalója, az is így tegyen. (Luk 3,11) Ez az irgalmasság az alap, hogy a Messiás egyáltalán eljöhessen hozzánk. A zambiai vagy bangladesi éhezők felől nehéz bármit is tennünk, de vajon a környezetünkben szükséget látókat észrevesszük-e? És nem csak anyagi értelemben vett kenyeret éhezhetnek emberek, hiszen nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden olyan igével is, ami Isten szájából származik! (Mát 4,4) Már az is értékes dolog, ha jó szót viszünk egy magános, talán idős ember otthonába. Ha pedig még Isten igéje közvetítői is tudunk lenni, már eszközei vagyunk országa eljöttének.

„Éhezőket töltött be javakkal, és dúskálókat küldött el üres kézzel.” Bárcsak ne azok közé tartoznánk, akiktől neki kell elvenni valamit, hogy odaadhassa a rászorulóknak – hanem azok közé, akik örömmel és szeretettel, maguktól adnak. Akkor megtapasztaljuk, mennyivel jobb adni, mint kapni.

Végül azt is megértjük, hogy miért tesz ily nagy dolgokat a Hatalmas. Azért, mert hűséges önmagához. Megígérte Ábrahámnak és utódainak, hogy sokan lesznek, annyian, mint az égen a csillag. Megígérte nekik, hogy kapnak országot, saját földet, ami az otthonosság és az üdv kézzelfogható valósága. És végül azt is megígérte nekik, hogy áldást kapnak, és maguk is áldássá lesznek a föld minden népe számára! Ezek az ígéretek mind lelki valóságok, amik ma is érvényesek, és Isten népéről, a gyülekezetről szólnak. Ha mi Isten hűségét tudjuk hitünk tengelyébe tenni, akkor ezek az ígéretek elkezdenek valóra válni. Az anyaszentegyház, a lelki Izrael nem elfogyatkozik, hanem növekedik; a mindennapjainkat sem fogcsikorgatás, hanem mennyei béke tölti be. Az Úrral való kapcsolatunk olyan forrássá lesz, amiből mások is, sokan áldással részesülhetnek! (Ján 7,38)

Isten hűsége ugyanis a világ sarokpontja. Ha ő nem lenne hűséges önmagához, akkor naponként változtathatná a természeti törvényeket, s mi egyik nap megégnénk, másik nap pedig megfagynánk e bolygón. Sajnos, jelen pillanatban éppen mindent meg is teszünk azért, hogy felborítsuk bolygónk természeti rendjét. Szerencsére, egyelőre sem a tömegvonzás, sem a fény sebessége nem változik: Teremtőnk hűséges önmagához, s a világ még lakható. Tavasz, nyár, ősz és tél szép rendben követik egymást… (1Móz 8,22)

Isten hűsége abban is jelen van azonban közöttünk, hogy nemzedékről-nemzedékre gondja van ránk. Szüleink és nagyszüleink drága hite, ami őket megtartotta, itt van már a mi szívünkben is – és szeretnénk továbbadni a ránk bízott fiataloknak. Abban, hogy e láncolat nem szakadt meg mindeddig, apáról fiúra – az ő hűsége volt a legfontosabb kapocs. “Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” – kiált fel a próféta. (Jer Sir 3,23) S valóban mi más lehetett ott, hogy ma is él a gyülekezet, ma is imádjuk Istent – amint ezredévekkel ezelőtt, Ábrahámtól s utódaitól fogva volt!

Ő felkarolta szolgáját, hogy megemlékezzen hűségéről. Úgy, ahogyan kijelentette azt atyáinknak, mert állhatatosságára lehet építeni. E világon minden megrendülhet, az ő hűségét kivéve – az megmarad örökre!

Gyermekkorom egy Szentendréhez hasonló kisvárosban zajlott, ahol három épület volt, melyekben a legtöbbet megfordultam. A parókia, ahol felnőttem, aztán a református árvaház, ahol gyakran megfordultunk testvéreimmel együtt látogatóban, s a templom, aminek szószékén édesapánk hirdette az igét, s amelynek udvarában laktunk. Az első két épületet már lebontották, azok nincsenek többé – a templom azonban megmaradt. Ma már csak ebbe az épületbe mehetek, ha a gyermekkoromat keresem. De ez jelképes: mintha azt üzenné,  minden megrendülhet az életben, egyet kivéve – s az Isten hűsége. Az ember magában sem bízhat maradéktalanul, változunk és alakulunk mindahányan az évtizedek során – hát még a körülményeink, a viszonyok…

De ő felkarolja szolgáját, mert megemlékezik hűségéről. S amit egyszer elmondott, hogy ebben megbízhatsz, ezt én mondom most neked – az megáll a történelem minden viharán át. Csak legyen, aki az ígéreteket számon is tartja…!

Adventi vasárnapunkon olyan igék elevenedtek fel közöttünk, melyek kétezer éve szólnak keresztyén istentiszteleteken, s ezrek és ezrek merítettek már erőt belőlük. Tegyük most mi is! Ő úr a hatalmasok felett is, és akkor veti alá őket, amikor előtte az úgy kedves. Ő tud enni adni az éhezőknek és tud üresen elküldeni bővölködőket. Vegyünk részt irgalmasan mi is az ő kiegyenlítő munkájában. Adjon ehhez erőt és hitet a világ egyetlen biztos pontja, ami nem rendül meg soha: az ő hűsége! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, te elküldted e világra azt, aki mindnyájunkért odaadta magát, hogy megtanítson minket a szeretetre, és mi benne immár örökre szemlélhetjük, micsoda az igazság. Bűnbánattal hajtjuk le fejünket, mert messze vagyunk attól, hogy bátran a Jézus követőinek nevezhetnénk magunkat. Őérte kérünk, segíts meg minket, hogy legyen türelmünk, békességünk, és méltó módon ünnepelhessük a most következő karácsonyt. Ámen.