Karácsony, amikor a fény nőni kezd

Karácsony, amikor a fény nőni kezd

Igehirdetés 2009. december 24.

Karácsony, amikor a fény nőni kezd

Textus: Lk. 2,8-14

Lekció: Lk 2,14

„Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”

Karácsony az esztendő legnagyobb ünnepe. Hetekkel, hónapokkal előtte eszünkben jár már, és lélekben készülődünk. Az elmúlt napok már mindenképpen ennek jegyében teltek – terveztük az ajándékokat, elkészítettük és dugdostuk őket egymás elől, takarítottunk és főztünk, és azon igyekeztünk, hogy szép legyen az ünnep. A régi egyháziak nem véletlenül rögzítették karácsony ünnepét a kalendáriumban, igaz, csak Krisztus születése után évszázadokkal, az esztendő azon napjaira, amikor az eddig rövidülő nappalok sora megáll, minden megfordul és növekedni kezd a fény.

Kisgyermekek gyakran gondolnak úgy a csillagokra, amikor először fölnéznek az égre – magam is emlékszem ilyesmire – hogy azok a ragyogó kis fénypontok valójában parányi nyílások, amiken át az égi fény bejön ide, mi pedig bepillanthatunk egy magasabb világ fényes országába. Igen, a karácsony mindig az ég és a föld találkozása, ezért az esztendő legnagyobb ünnepe. Együtt van benne a kisgyermekkor, az emlékek sora, amikor izgatottan vártuk az ajándékokat – fények, ízek és illatok, csodás hangulat és szent várakozás. Ahogyan a karácsonyban mi is mindig megállunk a gyermek Jézus betlehemi jászolbölcsője előtt.

De ott van a karácsonyban az érett felnőtt kor, az élet derekának sok-sok küzdelme is. Az otthon megteremtésének, vagy már megvédésének gondterhelt feladatai. Küzdelem a megélhetésért, a munkahelyért, a kenyérért. A család békességéért. Lenni valamivé és megszilárdítani magunkat abban, kik is vagyunk. Amint a jászolbölcső kisdedében is ott rejlik a felnőtt Jézus, akit háromszor is megkísértett a Gonosz. Dolgozz, változtasd a köveket kenyerekké, ne legyen más dolgod az életben, csak az, ami olyan sok ezreké. A munka és a teljesítmény. Vagy pedig tegyél csodát, legyél különleges és annak révén népszerű, szerezz magadnak hírnevet. De ő kiharcolja, hogy nem kell a hírnév, ami olyan drága kincs sokaknak: az isteni jelenlét erőit csak gyógyításra szabad használni, öncélúan nem. S végül legyél hatalmas, mindennel bíró – de Isten imádata ennél ezerszer többnek bizonyul számára.

S micsoda harca volt ennek a meglett férfinak, Isten gyermekének még az utolsó estén is! Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem ez a keserű pohár – mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. Mert a betlehemi kisgyermekben ott rejlik az érett felnőttkor, az önmagunk megtalálásának megkerülhetetlen feladatával, és ott rejlik az egyetlen lehetséges igazi beteljesedés is, az áldozat formájában, hogy végleg egyértelművé váljon, miért is vagyok ezen a világon.

Minden ember élete egy parányi nyílás, amin át a mennyei fény bejöhet ebbe a világba – ahogy a Jézus életén át is bejött ide, és máig világít. Olyan fény lépett a mi világunkba a Betlehemben született által, hogy kétezer év múlva is ünnepeljük születése napját.

Nem véletlen, hogy az angyali ének egyszerű embereket szólít meg a betlehemi éjszakában ennek az érkező fénynek jó hírével: “Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek!” Kik voltak, akik ezt egyáltalán meghallhatták? Nagyon egyszerű emberek a társadalom peremén, pásztorok, akik éjszaka vigyáztak nyájuk mellett a mezőn. Nem volt bennük semmi különös vagy nagyon figyelemre méltó azon kívül, hogy a helyükön voltak, mint derék, megbízható munkaerők, akik teszik a dolgukat. A helyükön voltak hűségesen, mint családtagok, hitvesek, édesapák. Így és ebben az állapotukban voltak ők megszólíthatóak az angyali üzenet által. Emberek, akik állnak a helyükön s nem hagyják el azt. „Vigyáznak éjszaka a nyájuk mellett”, és lám, angyali szó és mennyei kórus hangja éri el őket. Ami arról szól, hogy Istennél van a dicsőség, övé a fény. Nekünk, embereknek nincs saját fényünk. Mi csak tükrözni tudjuk, talán visszaverni, ami a mennyből ránk sugárzik – vagy éppenséggel csak szétszórjuk azt. De ezen a karácsonyon most mégis megint fontos: megvallanunk, hogy a fény és a dicsőség Istené. Nincs is más dolgunk, mint az ég felé fordulni, keresni Istent, a fény gazdáját. A karácsony lényege éppen ez, Jézus elhozta az Atya dicsőségét, nekünk csak őrá kell figyelnünk. Talán régóta megyünk már elfelé őtőle, járjuk életünk útjait háttal neki. Ideje visszafordulni, hozzá fordulni, hozzá térni. Akár ezen a mai estén is, hiszen ezért kaptuk a karácsonyt.

És ahol ez megtörténik, ott a folytatás magától értetődően így hangzik: a földön pedig békesség az embereknek. Mert ahol a menny világossága már nőni kezdhet, ahol egyre több fény jöhet be az égi világból, Isten dicsőségéből a sötét emberi útvesztők világába, ott elkezdenek az emberi szívek megbékélni. A békesség a Biblia nyelvén nem csak átmeneti harc-szünet, vagy háború nélküli állapot, hanem a teljes élet szava. Ahol minden olyan, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna. A gyermekek szeme még látja az angyalokat, csak a felnőttek lesznek olyan prózaiak, hogy már csak a repülőkig látnak. Mi nagy szegénységben éltünk gyermekkorom ötgyermekes családjában, de a szüleink a szomszéd szobában, ahol a ragyogó karácsonyfa várt minket az ajándékokkal, megkocogtattak egy üvegpoharat kávéskanállal, és mi abban akkor nem csak az angyalok csengettyűjét hallottuk ott, hanem valósággal láttuk a légben szálló angyalokat magukat is, amint hozzák nekünk az ajándékokat. Kiteljesedő életek és megbékélt emberi szívek csak ott teremnek, ahol Isten dicsősége bejöhet ebbe a világba.

Egy magyar kutató világhírre tett szert Amerikában az öröm és a boldogság titkának megfogalmazásával. Boldognak lenni annyi, mondja ő, mint ráhangolódni arra, amit szeret az ember, és engedni, hogy annak ereje, áramlása magával sodorja az embert. Valami rajtunk túli erő, ami nálunk nagyobb, és amihez pozitívan viszonyulunk – akár a munkában, akár az emberi kapcsolatokban, bárhol és bármiben, amibe igazán szeretettel belefeledkezünk, az teszi az embert boldoggá. Hát teremjen a mennyei fénybe való belefelejtkezésünk békességet a szívben – ezért van a karácsony. Ráhangolódni arra, amit szeretünk, akit szeretünk és átadni magunkat, hogy annak sodró ereje vigyen minket magával. Így lesznek töredékes életek teljessé, így lesznek torzó igyekezetek békességessé és üdvössé.

Ám az angyali szó még egy harmadik lépést is figyelmünkbe ajánl. Jóakarat az emberekhez! Ahol az égi dicsőségre már rá tudnak hangolódni, s ahol az emberi szívben így megterem már a békesség és a teljes élet öröme, ott legyen még jóakarat is az emberekhez. A szeretet talán túlságosan is nagy szó, nagy címlet, nincsen nekünk abból. Ám legalább jóakarat, méltányosság, a másik ember helyzetének, állapotának elismerése és tiszteletben tartása, legalább ez a tiszteletadás legyen meg! Mert meg is lehet és ott is van minden, az ige testtélételének titkát valóban megértő ember szívében. Olyan magától értetődő ez, mint ahogyan egyetlen szem búzamagból száz másik lesz, ha jó földbe esik. Így terem az emberi szív is saját magánál nagyobb értékeket, amint az ige hatása alá kerül.

Mert az ige magát Istent, az ő fényét és valóságát hozza mihozzánk. Abból lesz a szív békessége, vagyis, hogy nem feldúlt és ítélgető, néha pedig egyenesen már gyűlölködő az ember, hanem társ. És ha már az, akkor legyen méltányos. Ezt hozta nekünk a karácsonykor Született, ezt az emberhez valóban méltó életet.

Ámen.