A tilalom rehabilitálása

Igehirdetés 2009.május 10.

A tilalom rehabilitálása

 

Lekció: Ez 18,1-20
Textus: Róm 2,1 Róm 2,6-8

„Nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazokat cselekszed, miközben ítélkezel.”

“Mert ő mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni, azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad, azoknak pedig, akik viszálykodók, akik ellenállak az igazságnak, és a hamisságot követik, haraggal és bosszúállással fizet majd.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, áldunk ezért a szép májusi vasárnapért, amit templomodban köszönthetünk. Hálát adunk az éjszakai pihenésért, testi egészségünkért, amennyit adtál és minden jóért, amit az elmúlt héten kezedből elvehettünk. Megvalljuk méltatlanságunkat, hogy önzők, szeretetlenek és hamisak voltunk, amiért rászorulunk kegyelmedre és kérjük bocsánatodat. Azt hisszük magunkról, hogy ismerjük az életet és meg tudjuk találni az utat, a valóság azonban azt mutatja, eltévedünk és szégyenkezünk, mert sebeket osztottunk és sebeket szereztünk, harag és ellenségeskedés támadt körülöttünk. Kérünk lelki alázatért, ne legyen hiábavaló az idő, amit együtt töltünk igéd körül. Vedd el szívünkből a gőgöt, a hitetlenséget, és adj gyermeki engedelmességet az iránt,  amit te mondasz nekünk igédben. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

 

Igehirdetés

Sok családban merül fel a kérdés, milyen elvek szerint neveljük fel gyermekeinket. Ezekbe a beszélgetésekbe, olykor vitákba a nagyszülők is gyakran bekapcsolódnak. Akkor teszünk-e gyermekeinkkel jót, ha mindent rájuk hagyunk, semmit nem tiltunk meg nekik, menjenek a maguk feje után, ahogyan azt ma mondják, éljenek „természetesen”, vagyis maradéktalanul vágyaik parancsai szerint – vagy pedig az a helyes, ha képviselünk bizonyos értékeket. Aki ma modern akar lenni, az általában azon a párton van, hogy szabadjára kell engedni az utódainkat, határozzák meg ők,  mi a helyes. Ez a dolog odáig megy, hogy sokak számára a legfőbb rossz a tiltás lesz, és számosan vallják, a szülőnek nem kell képviselnie egyáltalán semmit, csak élelmet és ruhát, meg iskolázást kell biztosítania a gyermeke számára. Elég hangosak is a társadalomban, akik szerint minden vonalon a tiltás a fő baj, s ha a felnőttek nem tiltanának semmit, minden gyermek egészséges lélekkel nőne fel. Azt is hozzá szokták tenni, hogy „természetesen” kell élni, mert az a legjobb. Vessünk el minden erkölcsi, és legfőképpen vallási értéket, s nézzük meg a természetet – az majd eligazít minket.

A napokban egy filmet láttam, amely a róka-mangusztákról, más néven szurikátákról szólt. Tetszetős kis állatok, szeretnek két lábon állva körülkémlelni – egészen olyanok, mint az őrszemek a katonaságnál, amint körbeforgatják fejüket. Sokan rajongói e macskánál kicsit nagyobb emlősöknek. De a film azt is megmutatta, mikor egy idegen szurikáta falka ki akarja terjeszteni vadászterületét egy másik területére. Akkor bizony tétovázás nélkül felfalják egymás odahaza hagyott kicsinyeit, mert így falkájuk túlélésére nagyobb az esély. Hát ez is a természet – amit némelyek szeretnek idealizálni, s azt mondják, nekünk onnét kell mintát venni; ami természetes, az magától értetődően jó. Ha vadonban élnénk, így is tehetnénk. A korszellem szerint most éppen ilyen időket is élünk: győzzön a rámenősebb, az okosabb – s hulljon a férgese. Öregekre meg a betegekre egyáltalán nincs is szükség, nyugodtan vegyünk el tőlük mindent. De rá kell döbbennünk, amit a természetben látunk, az nem igazíthat el minket erkölcsi és társadalmi kérdésekben. Annak kell inkább igazat adnunk, aki azt mondja, hogy az “ember” ott kezdődik, ahol a természet véget ér. (Ravasz L.)

Ez a mai igehirdetés ezért ezt a provokatív címet viseli, hogy a „Tilalom rehabilitálása” – mert a Bibliában, ahol a nekünk Istentől adott életrendről van szó első laptól az utolsóig, s amit mi kánonnak, mértéknek tekintünk – bizony találunk tiltásokat. Nem is keveset, ráadásul nem is csak enyhéket. Természetesen van igazság abban, ha egy gyermeket kizárólag büntetésekkel nevelnek fel, annak eltorzul a lelke. Sokszor látni a játszótereken anyákat, akik egymással beszélgetnek, s kizárólag akkor szólnak gyermekükhöz, ha azt kell mondani neki, mit ne csináljon – egyébként nem érnek rá játszani velük. Mennek gyermekükkel az utcán, de mobiljukon mással vannak elfoglalva, az magánosan kullog mellettük. Az ilyen sorsú gyermek egy idő után semmibe veszi majd édesanyja, meg édesapja szavát, kamaszkorától kezdve egészen biztosan. Ami még rosszabb, esetleg azt lesi majd, hogyan tud kihágni, hogy ne vegyék észre, akik kifogásolhatnák. Van még rosszabb változat is, ami már közvetlenül megbetegítő:  mindenért bünteti az anya gyermekét, mert nem szereti, útjában van – azért is, amit ő parancsolt meg neki (“double-bind”) –  ezekből lesznek aztán felnőve a skizofrén betegek. Mindezt világosan látnunk kell; vagyis szó sincs arról, hogy igei alapon a tilalom és a büntetés kultuszát pártolnánk. A tilalom és a büntetés önmagában egyoldalú,  embertelen és megbetegítő dolog.

Ettől még az ige nagyon is a nevén nevez bizonyos dolgokat, amikről más mondanivalója nincs, mint hogy azokat ne tegyük – azokat cselekedve az ember nem csak másoknak árt, de közvetlenül saját vesztébe is rohan. Kalauzunk szerint Ezékiel könyvét olvassuk ezekben a napokban. Remélem, kevesen vannak, akik kimaradnak belőle, hiszen minden szentendrei református egyháztagunk megkapta karácsonyra a Bibliaolvasó Kalauzt. Most éppen Ezékiel könyvéből olvastunk fel, ahol hallottuk, hogy aki bálványozik, vagyis aki valami olyasmit tesz meg isteni rangúnak, olyan hatalmat adva valaminek vagy valakinek maga felett, ami azt nem illeti meg, egyszóval bálványává avatja, az nem jó úton jár. Aki tisztátalanná teszi felebarátja feleségét, aki a nyomorulttal és a szegénnyel kegyetlenkedik, aki mindent összerabol magának, aki a zálogba vett dolgot nem adja vissza a tulajdonosának – az Isten előtt utálatos dolgokat cselekszik. Tudjuk, ha valaki felsőruhát zálogba vett valakitől, legkésőbb napszálltakor vissza kellett adnia a zsidó törvény szerint, mert hátha az volt az illető egyetlen ruhája, s egyszersmind „otthona” is. Aki uzsorát szed és kamatot vesz, kihasználva a bajba jutott ember helyzetét – milyen furcsa ilyesmit hallanunk egy olyan világban, ahol a bankok uralkodnak, s mindig igazuk van velünk szemben – arról azt mondja Isten igéje, hogy „az nem fog élni”, amit úgy lehet fordítani, hogy az ilyen életellenesen él. Megkurtítja, tönkreteszi az életet – s látjuk, sokszor pontosan erről van szó. Ha meghal adósa, vére őt terheli majd; azaz nincs fölmentés annak, aki gátlástalanul szerez – Isten előtt számot fog adni.

Az ige tehát felsorol az ember számára tilalmas dolgokat. Maga a Tízparancsolat is tíz tiltás, valójában mégis annak van igaza, aki úgy beszél róla, mint „Tíz segítség az emberré válás útján.” (Farkas J.)  Ez az igehirdetés-kötet úgy láttatja a tilalmakat – melyek legtöbbje valóban így kezdődik „Ne tedd…” – hogy ember, te ezek által kapsz valamit, hogy emberebbé lehessél. A Tízparancsolat igéi nem elvenni akarnak tőlünk, hanem adni, amikor veszélyekre figyelmeztetnek. Rámutatnak segítő szeretettel, hol kell az embernek különösen is ébernek lenni, ha valóban  felnőtté, “emberré” akar válni. Hiszen a “bennünk lakó állat” – hadd mondjam ezt így, ha idézőjelben is – néha valóban ragadozóként viselkedik, ám a parancsolat azt mondja, ne lopj! Magadnak lesz rossz, ha olyasminek próbálsz örülni, amivel mást megrövidítettél. Eszembe jut, amikor egy decemberi éjszakán bemásztak a kerítésen át a templom udvarára, és lefűrészelték az egyik kicsi fenyőfát tövénél. Ugyan milyen karácsony lehetett az alatt a fenyőfa alatt? Vagy hogyan lehetett bárminek örülni, amit abból a pénzből vettek, ha eladták? Ne ölj – mert lelkiismereted soha nem fog megnyugodni, mit tettél. Ne törj házasságot, mert sokkal több embernek fogsz szégyent és szenvedést okozni, mint amennyi örömöd lesz belőle.

Az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány, az etológia leírja, hogy már a legkezdetlegesebb élőlények világában is megjelenik valami fajta „erkölcs” – egy olyan típusú viselkedésmód, ami nem vezethető le közvetlenül az ösztönökből, s ez a “halottnak tettetés.” Amikor egy pókot lerázunk hálójából, összehúzza magát és meg sem moccan egy ideig – ahelyett, hogy eszeveszetten menekülne. Valahonnét tudja, valaki “beleírta” a szívébe, hogy jó bizonyos helyzetekben egyáltalán semmit nem tenni. Neki jobb, ha nem veszik észre, életét is megmentheti – holott nem csinál semmit. Az önkorlátozás elemi formája. És a későbbi fokokon, például az embernél néha pontosan az a legmagasabb viselkedés-mód, ha tudunk valamit nem tenni. Ha már képesek vagyunk egyáltalán semmit nem csinálni – ami erkölcsösebb annál, amire magunktól, Isten igéjének útmutatása nélkül, érzelmeink vezetése szerint, az érdekeink és a vágyaink mentén képesek volnánk. Nem igaz, hogy mindig a cselekvés a jó, és az sem igaz, hogy a passzivitás alacsonyabb rendű viselkedés. Éppen ellenkezőleg: minden erkölcs alapja, hogy tudunk “nem cselekedni.” Képesek vagyunk például hallgatni, holott mind sírva, sőt ordítva jöttünk a világra – s az embernek olykor ma is ehhez volna leginkább kedve.

Mégis tudni kell az embernek nem megszólalni, csöndben és alázatban hallgatni. Néha jó félretenni a munkát, minden igyekezetet, kilépni a szokásos mozgásviharból, és elmélkedni, gondolkozni – sőt, még álmodozni is. Amikor a Tízparancsolat azokat sorolja fel, amiket tanácsos nem tenni, akkor ezzel azt mondja, hogy sokkal könnyebb és egyszerűbb, de minden bizonnyal helyesebb nem megtenni bizonyos dolgokat – mint megtenni, s utólag próbálkozni helyrehozásukkal. Ne vessük hát meg a tilalmakat, mert olyanok, mint a fénysorompó piros lámpái: aki önhitten azt hiszi, őrá nem vonatkoznak, nem kell azokat komolyan venni, az majd a saját kárán tapasztalja, hogy jobb lett volna megállni a figyelmeztetésre. Neked jó, ha nem teszed ezt vagy azt! – így kell értenünk, ami az igében tilalomként szólít meg minket. A te életed lesz tisztább, csendesebb, s főleg aranylóbb fényű, ha tartózkodsz dolgoktól, amiket mások megtesznek, talán kérkednek is velük  – most ilyen időket élünk. Ne hidd, hogy kimaradsz valamiből, ha nem teszed meg.

Ma olyan a korszellem, hogy semmilyen korlátot nem akarnak elviselni az emberek. Nekünk azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a bibliai tilalmak nem életünk megkisebbítéséért vannak, hanem értünk és gazdagításunkra. Olyan útra akarnak vezetni, melyről azt mondhatjuk: igen, ez – élet!

Ha közelebbről megnézzük mai igéinket látjuk, hogy a tilalom ellen vétőről van szó, pontosabban: a vétekre szükségképpen következő ítélet dolgáról. És noha az ítélet nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé, itt mégis két hallatlan nagy pozitívummal is gazdagodhatunk. Az egyik, hogy Isten ítélete mindig igazságos. Az emberi szubjektív, s benne rejtőznek érdekeink. Néha igazolni akarjuk magunkat azzal, hogy mást példásan büntetnénk; máskor meg éppen azért mentegetünk valakit, mert magunkat látjuk a vétkesben. Isten ítéletei azonban igazságosak. Ahogy énekeltük „Mind igazak és ámenek, Amik szádból kijöttenek” (231. dics. 1.v.), vagy ahogyan másik énekünkben mondtuk: „Igaz vagy Uram ítéletedben…” (263. dics. 19.v.) Isten ítélete mindig kegyelmes ítélet is, hiszen ha maradéktalanul ítélne, senki nem állhatna meg előtte. Az ítéletet ő egészen a Fiúnak adta (Ján 5,22), Jézusnak, aki nem csak igaz bíránk, de “elveszi a világ bűneit.” (Ján 1,29) Ő nem csak igaz bíránk, hanem irgalmas főpapunk is, aki meg tud indulni gyarlóságainkon, mert “hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, anélkül, hogy elbukott volna.” (Zsid 4,15). E nagy jóság ne indítson lazaságra: minél nagyobb a kegyelem, annál inkább munkálja bennünk a megtérést! (Róm 2,4) Erősítse az igyekezetet, hogy törekedjünk életünk megjobbítására. Akinek a kegyelem sem kell, olyasmit tesz, mint a beteg, aki kiüti a gyógyszert az orvosa kezéből, amit az feléje nyújt. Az ilyenen egy idő után maga a Megváltó sem segíthet. Milyen nagy ajándék, hogy az ítélet az Úré – kegyelmes, megváltó Jézusunké – aki meg tud indulni gyarlóságaink felett!

A másik nagy pozitívum, amit Ezékielnél hallottunk, hogy vége lesz egyszer az elődeink bűnei miatti bűnhődésnek, s nem mondják többé, hogy „az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el belé”. Pedig mennyi „nemzedékes bűn” öröklődött már át egy másik generációra, erről mi itt a Kárpát-medencében sokat tudnánk mesélni. Ám az ige azt mondja, nem lehet örök a bűnhődés. Egy gyülekezeti tagunk mondta halálos ágyán az őt szenvedésében meglátogatónak, mintegy vigasztalva az illetőt, hogy meglásd, ennek is vége lesz egyszer. Pedig néha már azt gondoljuk, vannak dolgok, amik soha nem érnek véget, amik, mint a hidra, körülfognak és nem engednek szabadon soha. Ez nem így van, mondja Isten élő igéje. Eljön az idő, amikor nem fog meghalni a fiú apja vétkeiért, mindenki kizárólag saját tetteiért kell feleljen – s ez nagy kegyelem. Megtörik a láncolat, és szabaddá lesz az ember. Csak önmagáért felel, nem az elődei vétkeiért is. Kell ennél nagyobb ajándék? Ember, szabad vagy a múlttól, a családi megrögzöttségektől, nemzeted jellegzetes gyengeségeitől, sőt, még a saját személyiséged vonásaitól is – mert egészen és teljesen új emberré lettél Krisztusban! Van-e ennél nagyobb szabadság? Immár teljesen rajtad áll, mivé lesz az életed. Pontosan úgy, ahogy Angelus Silesius versének sorai mondják, amit szeretek ismételgetni, s remélem sokan tudják is már kívülről:

“Ember figyelj, mivé lesz változásod: Istenné,
ha hiszed, és földdé, ha azt imádod!”  
(A. Silesius: Harminc párvers)

Mi következik ilyen nagy szabadságból? Amit a Római levél szerzője is levon következtetésül: „Nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazokat cselekszed, miközben ítélkezel.”

Isten mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni. Akik jót cselekedve törekszenek dicsőségre – és itt nem a kitüntetések dicsőségéről van szó, hanem mennyei ragyogásról, mely bejön tettek által e világba – s akik állhatatosan törekszenek megbecsülést érdemlő életre és halhatatlanságra – azoknak életet ad. Azoknak pedig, akik viszálykodók, ellenállnak az igazságnak, és a hamisságot követik, “haraggal és bosszúállással fizet.” (Róm 2,1  Róm 2,6-8) Hagyjunk fel hát azzal, hogy mások ítélgetésével könnyítünk lelkünkön. Az ítélgető magát igaznak gondolja – holott éppen azért ítél, mert nem az. Ez lélektani igazság, pontosan igazolt tény – így működik az emberi lélek!

A jóra törekvő magától Istentől is jót kap, a legjobbat, ha elég komolyan és igazán törekszik rá – az örök életet. Istenből való, hiánytalan életet, mely nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget. Akik viszálykodók, ellenállak az igazságnak és a hamisságot követik, haraggal és bosszúállással fizet. Nem ő adja, egyszerűen engedi, hogy megteremjen az ilyen életében a harag és bosszúállás. Megváltó Jézusunkról tudjuk, hogy “szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pét 2,23) Kövessük ebben – van okunk a kegyelemre magunknak is így felelni. Ezzel járunk majd az élet, sőt, az örök élet útján. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk azt kérjük, valóban tartsd meg az igazat, amint megtartottad megváltó Jézusunkat is szenvedésen és halálon át is. Köszönjük, hogy új életet munkálsz bennünk, akik nélküled elveszettek volnánk. Adjál testi-lelki gyógyulást mindenhol, ahol arra szükség van. Adjál lelki megbékélést, akaratod elfogadását, nem-cselekedni tudást és hallgatást, ahol arra van szükség, s ments meg minket a szeretetlen ítélgetéstől. Imádkozunk országunkért, hogy minél többen újulhassanak a te megismerésed által. Kezedbe ajánljuk a most következő hét napjait; segíts megmaradni hűségben és alázatban! Ámen.