Kezdet és folytatás

Igehirdetés 2009. május 24.

Kezdet és folytatás

Lekció: Csel 18,24-19,7
Textus: Csel 19,4-6

„János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban. Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. És mikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy ismét egy új vasárnapra virrasztottál fel bennünket. Egy olyan napra, amelyet te adsz nekünk, amelyen közelebb kerülhetünk hozzád, hogy megerősödjünk jóságod felől. Megvalljuk, eltávolítanak tőled a hétköznapok, a sok gond és tennivaló, az örömök és a bánatok. Egészen belefelejtkezünk saját magunkba, és úgy annyira eltöltenek az élményeink, hogy szinte már nem is marad hely számodra az életünkben. Köszönjük, hogy most fejet hajthatunk előtted, és azt kérhetjük, tölts el minket áhítattal, amit a Krisztus közelsége hoz el hozzánk. Adj épülést, adj erőt és legfőképpen lelki megbékélést, ami Szentlelked ajándéka. Ámen.

Igehirdetés

A keresztyén élet nem olyan, mint egy darab kő, még talán csak nem is drágakő. Ha valamihez hasonlítani akarjuk, a keresztyénség titkára inkább alkalmas kép maga az emberélet, amely kezdődik egészen parányi és tudatlan, embrionális formában. Aztán lesz belőle karon ülő kisbaba, majd pedig ifjú és meglett ember, végül pedig – jó esetben – érett öregember is. A keresztyénség is valami ilyesmi, tulajdonképpen egy folyamatos növekedés, ami soha nincsen teljesen és véglegesen készen, mivel egy élő, eleven élet-darab maga is. Valami olyasmi, ami bennünk zajlik, sokszor tudatosan, máskor meg a mélyben, és többnyire nem is sok látszik belőle kifelé, de a hatásai, a megnyilvánulásai azért nagyon is egyértelműek. Egészen más annak az embernek az élete, aki Krisztusban van, mint annak, aki nincsen őbenne. Sok jele van ennek az életfolytatásunkban, ma azonban csak néhányat vegyünk szemügyre ezek közül, amint arról mostani igénk beszél nekünk a Szentírásban.
Azt halljuk, hogy a keresztyén hitnek van kezdete, és van folytatása. A kezdet nem lehet más, mint egy valamikor meghozott szívbéli döntés, odaszánás, hogy szeretnék Isten gyermeke és Krisztus követője lenni. Ilyen döntést, ami egyébként egészen alapvető a keresztyén élet elkezdődésére, hozhat az ember viszonylag nagyon korán, ahogyan többekről halljuk is a Bibliában, hogy már gyermekként vagy egészen zsenge ifjúságukban kezdték keresni az Urat. Van olyan is, akinek élete derekán születik meg ez a döntése, a jobb lator pedig a Golgotán egyenesen az utolsó percekre hagyta, igaz, hogy legalább akkor valóban meghozta. Aki azonban soha nem hozott még ilyet, nem szánta oda magát egész szívével Isten gyermekének és Krisztus követőjének, az sajnálatosan kimaradt valami nagyon fontosból: az igazi, lelki kezdetből. És hiába jár akár évtizedek óta is templomba, ha a meghatározó kezdet hiányzik a keresztyén életéből – amit valamikor így is, úgyis pótolnia kell majd, ha el akar érkezni Istenhez. Nem is tanácsolható az ilyen léleknek más egyéb, mint hogy gondolja újra az életét és kérdezze meg magától: akarok-e én Isten gyermeke és Krisztus követője lenni, vagy sem. Akarok-e az élet dzsungelében újra abba az irányba elindulni, ahol ő megy előttem. Akarok-e valóban közeledni hozzá, vagy csak arra várok, hozzon ő csodát, és engem – a magam akarata ellenére – tegyen elindult emberré.
Mert a kezdetek fontosak. „Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” – kérdezi a próféta. (Ámós. 3.3) A Szentírás könyveinek elnevezései már önmagukban is erre utalnak: Ószövetség és Újszövetség – vagyis mind a kettő „szövetség”. Tehát megegyezés, megállapodás, a legjobb szó valóban az, hogy szövetségkötés Isten és ember között. És azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy az embernek önmagával is meg kell ehhez állapodnia, önmagával is „szövetséget kell kötnie”, ha valóban eszerint akar élni.
Ezt a kezdetet, a hívő élet valódi indulását tehát nem jó elmellőzni, mert az élet olyan zsákutcákba terel bennünket, amikből úgysem tudunk kijönni másképpen, csak ha meghozzuk az elmulasztott döntéseinket. Az élet már csak ilyen – a mulasztásaink jönnek utánunk és egyszer csak utolérnek
Mai igénk azonban éppen arról beszél, hogy aki már elindult, annak jó esetben van az útján folytatás és továbblépés, mert nem kell és nem is szabad lelkiekben ugyanott maradnunk, ahol voltunk. Elég sok elakadt és lelkiekben stagnáló lelket látni. „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében!” – olvassuk az apostoli intésben (II. Pét. 3,18) Gondolkodjunk hát most együtt erről a növekedésről. Nagyon szép képeket vetít elénk az Írás ebben a tekintetben, úgyhogy érdemes bennük kényelmesen elhelyezkednünk és elmélyednünk.
Először is azt halljuk, hogy Efézusban a keresztyének még nem szervezték meg a saját gyülekezetüket, vagyis együtt tartják alkalmaikat a zsinagógában a zsidókkal. De van a közösségben egy Alexandriából származó, képzett zsidó írástudó és jogvégzett ember, vagyis ügyvéd, név szerint Apollós, aki már buzgó lélekkel tanít Jézusról a zsinagógában. Alexandria a római birodalom második legnagyobb városa volt, hatalmas szellemi központ, csodálatos könyvtárral, ami később sajnos leégett – aki innét érkezett, és hozzá magas képzettségű ember volt, annak hamar nagy tekintélye lett közöttük. De Apollós csak a János keresztségét ismerte még, vagyis a megtérés szükségességét hirdette – mai témakörünk összefüggésében azt is mondhatnánk, hogy még a kezdetnél tartott.
Akvilla és Priscilla viszont, akik akkor szintén az efézusi zsinagógába jártak, Rómából érkeztek a városba. Útközben találkoztak Pállal, csatlakoztak hozzá és munkatársai is lettek. Őket az összes többi zsidóval együtt egyébként Claudius császár utasította ki Kr. u. 49-ben a fővárosból, mert az ott élő, kb. ötvenezres zsidóság körében, akiknek tucatnyi zsinagógájuk volt, vallási nyugtalanság támadt, amikor némelyek keresztyénekké lettek közöttük, némelyek pedig nem. Akvilla és Priscilla is a kiutasítottak közé tartoztak, egyébként pedig sátorkészítők voltak, vagyis köznapi emberek. Ők keresztyénné lett zsidók voltak. Meghallgatva Apollóst az efézusi zsinagógában, magukhoz vették, és alaposabban elmagyarázták neki Isten útját. Ezek után Apollós még nagyobb lendülettel bizonyította be a zsidóknak – éspedig a saját könyvükből, az ószövetségi írásokból – hogy Jézus a Krisztus.
Ez a missziói fellendülés nem születhetett volna meg, ha a nagyobb nem képes tanulni a kisebbtől, ami valljuk meg, önmagában is csoda. Apollós magasan képzett ember volt, kitűnő szónok és eredményes térítő, Akvilla és Priscilla pedig egyszerű kézművesek. De lám, van ezekben a kézművesekben annyi szeretet és annyi tapintat, hogy magukhoz vegyék a képzett ügyvédet, a nevezetes közéleti embert, és csöndben, szeretettel el tudják magyarázni neki mélyebben Isten útját anélkül, hogy megbántanák vagy megaláznák ezzel. Apollósban pedig van annyi alázat, hogy meghallgassa és komolyan vegye őket, és valóban tanul is tőlük és általuk. Isten ügye ilyen helyeken megy előre. Ahol önhitt és hiú emberek képviselik az Úr ügyét, ott nincs előrelépés, hanem van nyílt vagy rejtett versengés és van feszültség és van hát mögötti beszéd – ahol pedig alázat és tapintat van, ott nagyszerű dolgok történnek. „És az Isten igéje növekedett, és sokasodott nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagy sokan követék a hitet”. (Ap.Csel. 6.7) Ez minden lelki fejlődés alapfeltétele, ami nélkül senki, sehol egy tapodtat előre lépni nem fog tudni. Tapintat és alázat. És akkor a megkeményedésre hajló szívek is mind ki tudnak nyílni, és észrevesszük végre saját magunkon túl az igazságot is, sőt elfogadjuk azt. Ez történt Efézusban, és ez történik mindenütt, ahol Isten ismerete növekszik. Az alázatról pedig nem kevesebbet mond egy helyen az ige, mint hogy „…semmit ne cselekedjetek versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartsátok magatoknál.” (Fil. 2,3) Ahol emberek ide eljutnak, vagyis ahol már valóban nem a dicsőség keresése mozgat bennünket, hanem tudjuk egymást magunknál különbnek tartani, ott meglendül a misszió, mint ahogyan az Efézusban is történt Pál, Akvilla és Priscilla, és Apollós idejében.
Miben is állt hát a továbblépés, a lelki fejlődés ott Efézusban ezen az emberi nagyságon túl? Azt mondhatjuk, hogy az emberi igyekezeten túl működésbe léphetett a kegyelem. Mert a megtérés valóban a belépő, ami nélkül nem lehet továbblépni. A Keresztelő János keresztségét felvenni azt jelentette, hogy valaki tudatosan szembenézett bűneivel és elfordult azoktól. Ki tudott mondani egy nemet, mégpedig radikálisan és alapvetően, ami nélkül minden maradt volna a régiben. Amikor azonban azt kérdezi az apostol ezektől a derék és jó szándékú, valóban megtért emberektől, hogy vettetek-e Szentlelket, azt felelik, hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.
Mert még a megtért embereknél is megesik, hogy valóban megjobbítják ugyan az életüket, nem maradnak benne a bűneikben, amennyire erejüktől csak telik, elhagyják azokat, de benne maradnak a saját nagy énükben. Ki tudtak mondani egy nemet, mégpedig egy igen-igen fontos nemet a saját vétkeikre, de még nem tudtak megszabadulni a nagy énüktől. Még nem tudják úgy igazán elmondani, hogy ne én legyek középen, Uram, hanem te. Még ők maradnak saját maguk a fő helyen, még róluk van szó, az ő szenvedéseikről és az ő érzéseikről és az ő álmaikról és az ő csalódásaikról reggeltől estig, pedig már nem a régi bűneikben élő emberek, valóban megjobbították útjaikat. De még van tovább számukra, és ez a „tovább” ilyen egyszerű: valóban átadni a fő helyet annak, akit az illet, Jézusnak. Nem én, Uram, hanem te! Vagy, ahogyan a zsoltáros mondja: Nem nekünk Uram, nem nekünk engedd, hanem szerezz a te nevednek dicsőséget! (Zsolt. 115,1) Ez a pillanat az, amikor valaki már nem csak a bűneire, hanem már a saját nagy énjére is nemet tud mondani, hogy a Szentlélek eljöhet. Akit még hírből sem ismerünk, pedig lehet, hogy sokat tanultunk róla hittanon és hallottunk róla az igehirdetésben. De most már ideje lenne őt magát, a jelenlévő Urat közelről megismerni, hiszen a Szentlélek nem más, mint a jelenlévő Isten. Ahogy a Szentháromságról tanultuk, az Atya Isten felettünk, a Fiú Isten értünk, és a Szentlélek Isten bennünk. Amikor eljöhet a Szentlélek, onnéttól kezdve a kegyelem munkálkodik bennünk, nem mi magunk. Az első keresztyéneknek ezért aztán nem voltak kész szövegeik és megfogalmazásaik, ma így mondanánk, ideológiájuk, mert ők alázatosan engedték, hogy atyáik Istenének Lelke szóljon belőlük még a bírósági tárgyalásokon is, ahová hitükért vonták őket, nem pedig ők maguk.
Legyen hitünk ehhez a második lépéshez is, ha már egyszer nemet mondtunk bűneinkre – átadni az első helyet az Urnak, még a saját nagy énünk helyében is.
Végül már csak egy dolog maradt: Pál rájuk tette a kezét és megáldotta őket, így vették a Szentlelket. Már az első időkben is voltak, akik ebben a kézrátételben mágikus szertartást, titokzatos praktikát sejtettek, és mint Simon mágus is, meg akarták szerezni a titkát maguknak, akár pénzért is. Pedig itt nem valamilyen titokzatos szertartásról és nem mágikus eljárásról van szó, hanem emberi közelségről és a közösségben megtapasztalható szeretetről. Amit akár így is „fordíthatnánk”, tegyétek rájuk a kezeteket, vagyis simogassátok meg őket! Legyetek közel egymáshoz, kéznyújtásnyira, ti a mártíromságig is helytálló apostolok, a legnagyobbak is, meg a keresztyénségetekben éppen csak elindult, frissen megtért emberek. Tartozzatok össze egymással, szeressétek egymást, és a nagyobb ne üsse a kisebbet, hanem tegye rá a kezét imádságos és áldó szeretettel, hogy az megtelhessen Szentlélekkel. Gyülekezetünkben, csak a most következő héten is legalább két olyan délután lesz, amikor együtt is szolgálhatunk, tehetünk valamit közös életünkért, egymást is személyesebben és jobban megismerve, hogy ne csak egymástól elszigetelt, atomizálódott nézőközönség legyünk, akik még a templomban is úgy ülünk le, nehogy valaki mellettünk üljön, hanem igazi, összetartozó, élő gyülekezet. Lesz egy bibliaóra is, ahol együtt beszélgethetünk az igéről, ami a lelki közösségünk építésére és ápolására való, és lesz három bűnbánati istentisztelet, amikkel az úrvacsorára készülhetünk. Éljünk ezekkel az alkalmakkal, mert arra kaptuk őket, hogy egymásnak jobb an testvéreivé váljunk, mint eddig voltunk. És elfogadhassák egymást a generációk, az idősebbek és a fiatalabbak, az öregek és a gyermekek, a férfiak és a nők, a régen elindultak, az évtizedek óta hűségesek, meg azok, akiknek életében egészen friss ügy az, hogy szeretnék Isten gyermeke és Krisztus követője lenni.
Hát épüljön a gyülekezet a Szentlélek jelenléte által! Segítsen minket a mi Urunk, hogy minden, ami most elhangzott, ne legyen pusztába kiáltott szó, hanem valóban tanulhasson a nagyobb a kisebbtől, és tudjon a kisebb tapintattal és szeretettel adni olyasmit, amit ő Istentől kapott, hogy azt a másik el is fogadhassa. És tudjunk úgy tovább lépni, hogy ne csak a bűneinkre mondjunk nemet, hanem végre túlságosan is nagyra nőtt, érzékeny, hiú nagy énünkre is, hogy elmondhassuk, élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus (Gal. 2,20). És így, ezek által, és a „kézrátétel” szeretetközössége által épülhessen Isten népe, az anyaszentegyház, a Krisztus teste. Így legyen! Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk Jézus, hogy te nem csak szelíd és alázatos szívű vagy, hanem minket is arra tanítasz, hogy kövessünk téged, és legyen a mi szívünkben is alázat és tapintat. Köszönjük, hogy újra megnyithatjuk a szívünket, hogy tied legyen a fő hely, az első, a középső hely. Kérünk, adj nekünk bátorságot arra, hogy saját magunkra tudjunk nemet mondani, hogy te növekedhessél. Áldunk téged azért, hogy egymásnak is testvérül adtál minket. Építsd bennünk és közöttünk is a szándékot, hogy összetartozásunk igazi és valóságos legyen. Építsd, kérünk gyülekezetünket és együttes életünket. Imádkozunk hozzád azokért, akik nem vehetnek részt, mert betegségük otthon tartja őket. Különösképpen is egy férfi-testvérünkért, aki nagy betegségében hozzád kiált, hallgasd meg a mi érte mondott imádságainkat is, és gyógyítsd meg nagy betegségéből. Ha pedig más a te szándékod, kérünk, erősítsd meg hitében, hogy bizonyos lehessen abban, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők el nem választhatnak minket a te szeretetedtől. Így imádkozunk hozzád a most következő hét napjaiért: vezess bennünket, adj lelki éberséget, hogy tudjunk rád figyelni, hogy meghalljuk igéd szavát és Szentlelked csöndes, belső útmutatásait. Imádkozunk városunkért, országunkért. Könyörülj rajtunk, és add, Urunk, hogy egyre többen legyenek, akik megismernek téged és a te feltámadásod erejét. Hallgasd meg imádságunkat, te neked dicsőségedre, nekünk pedig lelki növekedésünkre. Ámen.