Ami a halál után következik

Igehirdetés 2006. március 19.

Ami a halál után következik

Lekció: Mát 22,23-33
Textus: Mát 22,30

“A feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, elmondjuk előtted, hogy bár gyermekeidnek valljuk magunkat és hívő emberként tartjuk számon magunkat, a szívünk mégis minduntalan bezárul előtted és önmagára hajlik vissza. Eltölt a saját életünk, annak minden gondja és baja, öröme és szorongása, és alig marad időnk arra, hogy a te dolgaiddal foglalkozzunk. Pedig nem vagy távol tőlünk, ahogy magad mondod igédben, itt vagy a jobb kezünk felől, mi mégis szinte mindig úgy élünk, mintha te egyáltalán nem is volnál. Bocsásd meg a sok hitetlenséget, ami döntéseinkben, cselekedeteinkben és még beszédünkben is megnyilvánul, és főleg bocsásd meg, hogy elfelejtkezünk emberi életünk mulandóságunkról, és úgy élünk, mintha mi volnánk a te helyedben. Szeretnénk felnyílni előtted, megérinthetővé válni számodra, segíts minket ebben. Valljuk jóságodat és várunk eljöttödre. Szólíts meg, kiálts ránk, ha süketekké lettünk már és arra van szükségünk! Ébressz fel hamis álmainkból, és adj nekünk erőt, szeretetet és józanságot. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Földi életünknek bizonyosan legnagyobb megrázkódtatása, amikor elvesztjük valamelyik szerettünket. Úgy csendül fel a hír, ahogyan a költő mondja, mint a puskalövés: meghalt! Megmozdul az ember lába alatt a talaj, hirtelen azt sem tudjuk, mit gondoljunk és kavargó érzések járják át az embert, a lélekben soha nem hallott hangok szólalnak meg – mert minden megváltozott.

A régiek azt tartották, hogy az aranykorban az emberek bizonyosságban éltek – a veszteség és gyász azonban éppen ezt veszi el tőlünk: a bizonyosságot. Hirtelen nem tudjuk megmondani, milyen utcában lakunk, nyitva felejtjük a lakás ajtaját, összerezzenünk egy csengőszóra, s még sok más jel mutathatja, hogy az életünk házának talán egy talpkövét vesztettük el, egy darabját, egy fontos részét és most ott állunk üresen és bizonytalanul, megrokkant élettel és megrokkant bizonyossággal. Nem véletlenül szoktuk úgy fogalmazni a gyászt, mint amit “megrendülten” veszünk tudomásul. Valóban megrendül az élet, mert a gyász a mindennapokból kizökkent és nem tudjuk pontosan, milyen lesz a folytatás. Hirtelen sokkal nagyobb felületen érintkezik a lelkünk a kimondhatatlannal, mint a köznapokban, hisz egy olyan világ jött közel, amiről alig tudunk valamit, és az sem biztos. Valóság lesz a megfoghatatlan, az érthetetlen, s alázattal kell elismernünk, nagyon kicsinyek vagyunk a kérdéshez mindahányan.

 

A Biblia lapjain is a legnagyobb témák közé tartozik a kérdés – mi az, ami a halálunk után következik! Az sem csoda, hogy néhol fűtött megvitatásokkal találkozni e témakörben, mint mai olvasmányunkban is. Ahhoz, hogy megértsük Jézus szavait, amit e dologban mondott, jó tudni, hogy két vallási párt volt igazán fontos a korabeli Izraelben. Az egyik a sadduceusok pártja, ők a papi arisztokrácia tagjai voltak. Általában kiemelkedő műveltségű és jól tájékozott emberek, akik családtagjaiktól örökölték a legfontosabb papi tisztségeket. Közülük kerültek ki az uralkodó elit tagjai, akik meghatározták az ország dolgait. A legtöbben nem hitték a feltámadást és az örök életet. Istenhívőnek vallották ugyan magukat, amit helyzetük meg is követelt, de szívükben többnyire nem voltak azok.

A másik párt a farizeusok voltak, aki elzárkóztak az olyanoktól, akik nem tartották meg a törvény rendelkezéseit: nem ültek le velük egy asztalhoz, ha zsidók voltak is. Nevük azt jelenti, elkülönülők. A törvény megtartására a telhetetlenségig törekedtek, s az emberek tisztelték őket, mert “főfoglalkozásban” voltak vallásosak. Hitték a feltámadást, de naiv, népvallási módon, vagyis a földi élet és a biológiai működések meghosszabbításaként gondoltak rá. Ez a két tábor sokszor vitázott egymással; de most egyetértenek, hogy Jézust e nehezen megfogható területen kell támadni és hitelteleníteni. Mit mond Megváltó Jézusunk az elbizonytalanító kérdések közepette? Ott, ahol annyi, de annyi a bizonytalanság, s ahol mindnyájan kezdők vagyunk és örökre azok is maradunk?

Furcsa módon egyetlen szót mond: Isten. Pedig mondhatna zengő idézeteket és fejtegetéseket, terjedelmes magyarázatokat, amint a korabeli tanítók is tették. De ő azt mondja, az a baj, hogy nem ismeritek Istent! Örá lenne szükségetek, ha valamikor, hát akkor a halál közelében – de nem ismeritek őt. Nem tudjátok, mily hatalmas, milyen végtelen a hűsége és hogy ő nem azért teremtette az életet, hogy valami üres és értelmetlen játékot űzzön velünk.

Amikor Jézus az egész nagy vitához összesen Isten nevét teszi hozzá, akkor leszűkíti a kérdést az egyetlen lényeges momentumra. A halál témájában lehet félni, emlékezni és lehet talán még vitatkozásokat is gyakorolni, mint ott és akkor tették – az egyetlen fontos kérdés mégis az, hogy van-e Istene az embernek vagy nincs. Amikor a halál angyala megjelenik valakinek, s világossá válik, hogy nemsokára meg kell válnia a testétől, akkor elkezdődik az alkudozás és néha az ígérgetés is, ha most az egyszer még maradhatok, mit fogok tenni. De e belső beszélgetésben egyetlen döntő mozzanat marad: van-e élő Istene a léleknek, akinél hitet és útbaigazítást találhat a rá váró ismeretlen és ijesztő úthoz, vagy nincsen.

Azért beszél Jézus itt Istenről, éspedig egyedül róla, mert ha egész életemben nem lett volna fontos az ő közelsége, itt, e ponton tehetetlenné, árva kisgyermekké leszek; nincs vigaszom önmagamban és a világban és semmiben, de semmiben – egyedül őbenne! Amikor Jézus ezt szólaltatja meg, arra biztat, hogy nyugodtan vizsgáljuk fölül a sok bizonyosságot, amit viszünk magunkkal. Egészséges vagyok, rendezettek az anyagi körülményeim, vittem valamire, fiatal vagyok, nem szoktam ártani más embereknek: és lehet még sok más bizonyosságunk – és jó is, ha vannak ezek. De ott és akkor ezek mind nem számítanak már, egyedül ez marad: van-e élő Istened, akiről tudod, mindent tőle kaptál, és a maga idejében mindent az ő kezébe is fogsz visszaadni!

Egy példával hadd szemléltessük, mit jelent az “Istenre-szűkítése” e dolgoknak. Tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor egy idősebb ember a barátját kérdezte. Mostanában az foglalkoztatja, mondta, vajon ő fog meghalni előbb, vagy a hitvese. Szereti a párját, s nem tudja, melyik változat lenne jobb a hitvesének, meg magának is. Barátja mosolyogva válaszolta: Hagyjunk valamit Istenre is!

Igen, ez a valaki szeretett volna bizonyosságot, de a maga értelme szerint, Isten nélkül. Ki kellene találni, nekem, aki vágyom mindent előre látni, lehetőleg kézben is tartani, melyik is a jobb – de tegyem ezt most félre, és hagyjam egészen Istenre! Nem is oly könnyű feladni a magunk bizonyosságait. Elfogadni, hogy nem fog megmenteni a hitvesem, gyermekem, de semmi és senki; és nincs is rá szükségem, mert – megmentett ember vagyok! Leszűkíteni a “sokra igyekvést” az “egy szükséges dolog”-ra (Luk 10,41-42), odafordulni a soktól az Egyhez, a világtól Istenhez, az élettől az ajándékozó Atyai szeretethez! Hát erre biztat Jézus, amikor a nagy kérdőjel árnyékában Isten nevét említi.

De megemlíti az Írásokat is. Egy lélegzetre mondja ki: “Nem ismeritek sem Isten hatalmát, sem az Írásokat!”  Erre is szükségünk van. Az örökkévaló szent Istent soha senki nem látta (Ján 1,18), ő túl van a gondolkodás erejének határain, de megnyilatkozásait, önkijelentését megőrizte az emberi emlékezet. Ahogy olvassuk, “Sokszor és sokféleképpen szólott hajdan az Atyáknak a próféták által, s most szólt nekünk Fia által is.” (Zsid 1,1-2) Ha az első lépés az, hogy Istenhez visszataláljon a lélek, a második Megváltó Jézusunk szerint az, hogy jobban, mélyebben és megbízhatóbban ismerjük az Írásokat, amik mind – őróla szólnak! (Luk 24,26-27)

Itt tehát életünk szellemi tartalmának komolyan vételéről van szó. Lehet az ember életének tartalma a tévézés, a horgászat és a pohár sör is, de ott fog majd vádolni egyszer a lelkiismeretünk, hogy mire használtuk e földi életet, milyen nyomot hagytunk magunk után, milyen utat jártunk be az évtizedek alatt! Az archaikus tudás szerint az életét bevégző embernek legelőször is kezébe adnak egy könyvet, amibe be vannak írva a saját cselekedetei.

Beleborzong az ember, ha tényleg szembe kell néznie egyszer a szavakkal, amiket kimondott, a hamisságokkal, amiket megengedhetőnek tartott, a szeretetlenségekkel, amikre a benne lakó gyűlölet mozdította valamikor. Ugye, néha jobb lenne elfelejteni; de nem lehet. Elénk jön minden, amit tettünk, és visszük magunkkal a halálunkon át is abba a másik világba, ahol már nem tudunk dönteni, minden készen van, és minden elvégeztetett.

Milyen nagy dolog, hogy ezt a szót, elvégeztetett, Jézus nem csak magáról mondta ki a kereszten, hanem értünk is! Amikor roskadozunk tetteink vagy mulasztásaink súlya alatt, megemlékezhetünk erről: Uram, értem is szenvedtél a kereszten! Belekapaszkodom kegyelmedbe, számítok irgalmas bocsánatodra, mert tudom, hogy te még a gonosz miatt is bánkódol. Hát ehhez kell “ismerni az Írásokat”, ehhez kell az, hogy nem csak e világ szellemi termékeivel éljek, amik közt annyi salak és mérgező anyag van! És ne csak kenyérrel éljek, mint olyan sok millióan a világon, hanem minden igével is, amik Istentől származnak. Akkor lesz majd bizonyosságom megrendült és megrendítő pillanataimban: nem magamtól, hanem attól, aki megszólít és néha nap rám is kiált. “Kiálts rám, Istenem!” – igen, pontosan erre van szükségem! Milyen jó, ha megállítasz, ha elgondolkodtatsz, és a legjobb, ha megtöltöd szívemet vigasztalással!

Akkor nem olyan fontos már többé, hogy kié lesz az asszony odaát, ha hét testvérnek is felesége volt – mert értjük már, hogy az odaát való nem a biológiai élet meghosszabbítása, ahogy a farizeusok gondolták Jézus idejében. Nem is a teljes megsemmisülés, ahogyan a sadduceusok gondolkodtak ugyanerről. Hanem angyali, immár teljesen Istenre utalt lét, hiszen az angyalok azok, akiknek nincs saját szándékuk – ők azt akarják, amit Isten akar. Így kellene élni már itt is, erről szól ez az ige. De “erkölcsi létünket” magunkkal hozva így élünk majd a számunkra még láthatatlan, szellemi világban is. Ki mennyire volt lelki értelemben éber, ki mennyi fényt pillantott meg életében, hogy azt megvalósítsa családjában, gyülekezetében, városában, saját szívében is – azt viszi majd magával. Lesznek, akik sötétséget, vagy alig derengő fényt visznek magukkal, és lesznek, akik világítanak, mint a fénylő nap, az ő Atyjuk országában! (Mát 13,43)

Így tanít minket Jézus úr arról, hogy mi lesz velünk a halálunk után. Éljünk ennek jegyében nyitott szívvel, szeretve az életet és szeretve életünknek azt a részét is, ami majd utána következik. Ez utóbbi is nagyon fontos. Hadd “szóljon” ez a két életfél egymáshoz, hadd táplálják egymást földi élet és örökkévalóság; és így gondoljunk azokra is, akik  elmentek már közülünk a minden élők útján. És így imádkozzuk a szép éneket, valahányszor ott a kérdés, mi az, ami a halál után következik:

 

“Jézus, benned bízva-bízom, Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan!” (295. dics. 2. vers)

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, ismeretlen az út, ami előttünk áll és hív bennünket is, de tudjuk, hozzád érkezünk. Ez a mi vigasztalásunk és erőnk. Hiszen te itt vagy a földi vándorúton is, erőt adsz a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítod. Köszönjük, hogy van szavad hozzánk akkor is, mikor egészen betölt az élet vagy a halál, a bizonyosság vagy a megrendülés. Imádkozunk hozzád gyászoló testvéreinkért, hogy megbékélést és lelki megnyugvást találhassana. Töröld le könnyeiket, gyógyítsd lelkük szomorúságát és add értenük felséges hatalmadat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Tőled kérünk áldást betegeink gyógyulására, az aggódók megbizonyosodására és mindnyájunk szívbéli épülésére. Adj olyan elöljárót városunknak, aki a legjobban szolgálja majd közösségünk előmenetelét. Tőled kérjük a vezetést és útmutatást minden dolgunkban. Maradj velünk és angyalaid oltalmazó szárnyait terjeszd ki városunk, hazánk és az egész embervilág fölött. Adj erőt a munkához, békességet a feladatok alatt és élő hitet úgy életünkben, mint földi utunk utolsó óráiban! Ámen.