Igehirdetés 2006. március 19.
Ami a halál után következik
Lekció: Mát 22,23-33
Textus: Mát 22,30
“A feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben.”
Imádkozzunk!
Istenünk, gyermekeidnek valljuk és hívő emberként tartjuk számon magunkat, a szívünk mégis minduntalan bezárul előtted s önmagára hajlik vissza. Eltölt mindennapi életünk gondja és öröme, s alig marad időnk arra, hogy a te dolgaiddal foglalkozzunk. Pedig nem vagy távol tőlünk, ahogy igédben halljuk “jobb kezünk felől” – mégis szinte úgy élünk, mintha te egyáltalán nem is volnál. Bocsásd meg a sok hitetlenséget, ami döntéseinkben, cselekedeteinkben és még beszédünkben is megnyilvánul, s főleg bocsásd meg, hogy elfelejtkezünk mulandóságunkról, s úgy élünk, mintha mi volnánk a te helyedben. Szeretnénk megérinthetővé válni igazságod számára, segíts minket ebben. Ébressz föl hamis álmainkból, s adj nekünk erőt, szeretetet és józanságot. Ámen.
Igehirdetés
Életünknek bizonyosan legnagyobb megrázkódtatása, amikor elvesztjük valamelyik szerettünket. Úgy csendül fel a hír, ahogyan a költő mondja, mint a puskalövés: meghalt! Megmozdul a láb alatt a talaj, azt sem tudjuk, mit gondoljunk – kavargó érzések járják át az embert, a lélekben soha nem hallott hangok szólalnak meg – minden megváltozott.
A régiek azt tartották, hogy az aranykorban az emberek bizonyosságban éltek – a veszteség éppen ezt veszi el tőlünk: a bizonyosságot. Hirtelen nem tudjuk megmondani, melyik utcában lakunk, nyitva felejtjük a lakás ajtaját, összerezzenünk egy csengőszóra, s még sok más mutathatja, hogy életünk “házának” egy talpkövét vesztettük el, egy fontos részét, és ott állunk megrokkant élettel és megrokkant bizonyossággal. Nem véletlenül szokás úgy fogalmazni a gyászt, mint amit “megrendülten” veszünk tudomásul. A gyász kizökkent és nem tudjuk pontosan, milyen lesz a folytatás. Hirtelen sokkal nagyobb felületen érintkezik a lelkünk a kimondhatatlannal, mint a köznapokban, hisz olyan világ jött közel, amiről alig tudunk valamit, és azt sem biztosan. Valóság lesz a megfoghatatlan, s alázattal kell elismernünk, nagyon kicsinyek vagyunk mindahányan.
A Biblia lapjain is a legnagyobb témák közé tartozik a kérdés – mi az, ami a halálunk után következik! Az sem csoda, hogy néhol fűtött megvitatásokkal találkozni e témakörben, mint mai olvasmányunkban is. Ahhoz, hogy megértsük Jézus szavait, jó tudni, hogy két nagy vallási párt volt fontos a korabeli Izraelben. Az egyik a sadduceusok pártja, ők a papi arisztokrácia tagjai voltak. Általában kiemelkedő műveltségű és jól tájékozott emberek, akik családtagjaiktól örökölték a legfontosabb papi tisztségeket. Közülük kerültek ki az uralkodó elit tagjai, akik meghatározták az ország dolgait. A legtöbben nem hitték a feltámadást és az örök életet: Istenhívőnek vallották ugyan magukat, amit helyzetük meg is követelt – de szívükben többnyire nem voltak azok.
A másik párt a farizeusok voltak, akik elzárkóztak az olyanoktól, akik nem tartották meg a törvény rendelkezéseit: nem ültek le velük egy asztalhoz, ha zsidók voltak is. Nevük (pörusim) azt jelenti, “elkülönülők. “A törvény megtartására telhetetlenségig törekedtek – s az emberek tisztelték őket, mert “főfoglalkozásban” voltak vallásosak. Hitték a feltámadást, de naiv, népvallási módon – vagyis a földi élet és a biológiai működések meghosszabbításaként gondoltak rá. A két tábor sokszor vitázott egymással; de most egyetértenek, hogy Jézust e nehezen megfogható területen kell támadni és hitelteleníteni. Mit mond Megváltónk az elbizonytalanító kérdések közepette, ahol annyi a bizonytalanság, s ahol mindnyájan kezdők vagyunk, s örökre azok is maradunk?
Furcsa módon egyetlen szót: Isten. Mondhatna zengő idézeteket és terjedelmes magyarázatokat, mint a korabeli tanítók is tették – de ő azt mondja, az a baj, hogy nem ismeritek Istent. Őrá lenne szükségetek, ha valamikor, hát a halál közelében – de nem ismeritek őt. Nem tudjátok, mily hatalmas, milyen a hűsége – és hogy ő nem azért teremtette az életet, hogy valami üres és értelmetlen játékot űzzön velünk.
Amikor az egész vitához összesen Isten nevét teszi hozzá, leszűkíti a kérdést az egyetlen lényeges momentumra. A halál témájában lehet félni, emlékezni és lehet talán még vitatkozásokat is gyakorolni, mint ott és akkor tették – az egyetlen fontos kérdés mégis az, van-e Istene az embernek vagy nincs… Amikor a halál angyala megjelenik valakinek, s világossá válik, nemsokára meg kell válnia a testétől, akkor elkezdődik az alkudozás és néha az ígérgetés is, ha “most az egyszer” még maradhatok, mit fogok tenni… De e belső beszélgetésben egyetlen döntő mozzanat marad: van-e élő Istene a léleknek, akinél hitet és útba igazítást találhat a rá váró ismeretlen és ijesztő úthoz, vagy nincsen…
Azért beszél Jézus Istenről, éspedig egyedül róla, mert ha egész életemben nem is lett volna fontos az ő közelsége, e ponton árva kisgyermekké leszek; nincs vigaszom önmagamban, a világban és semmiben – egyedül őbenne. Amikor Jézus ezt szólaltatja meg, arra biztat, hogy vizsgáljuk fölül a sok bizonyosságot, amit viszünk magunkkal. Egészséges vagyok, rendezettek az anyagi körülményeim, vittem valamire, fiatal vagyok, nem szoktam ártani más embereknek: s lehet még sok más bizonyosságunk – és jó is, ha vannak ezek. De ott és akkor ezek mind nem számítanak már, egyedül ez marad: van-e élő Istened, akiről tudod, mindent tőle kaptál, és a maga idejében mindent az ő kezébe is fogsz visszaadni.
Egy példával hadd szemléltessük, mit jelent az “Istenre-szűkítése” e dolgoknak. Tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor egy idősebb ember a barátját kérdezte. Mostanában az foglalkoztatja, mondta, vajon ő fog meghalni előbb, vagy a hitvese. Szereti a párját, s nem tudja, melyik változat lenne jobb a hitvesének, meg magának is. Barátja mosolyogva válaszolta: Hagyjunk valamit Istenre is!
Igen, ez a valaki szeretett volna bizonyosságot – de a maga értelme szerint, Isten nélkül. Ki kellene találni, nekem, aki vágyom mindent előre látni, lehetőleg kézben is tartani, melyik is a jobb – de tegyem ezt most félre, és hagyjam egészen Istenre! Nem is oly könnyű feladni a magunk bizonyosságait. Elfogadni, hogy nem fog megmenteni a hitvesem, gyermekem, semmi és senki; és nincs is rá szükségem, mert – megmentett ember vagyok! Leszűkíteni a sokra igyekvést az “egy szükséges dolog”-ra. (Luk 10,41-42) Odafordulni a soktól az Egyhez, a világtól Istenhez, az élettől az ajándékozó Atyai szeretetéhez! Erre biztat Jézus, amikor a “nagy kérdésjel” árnyékában Isten nevét említi.
De megemlíti az Írásokat is. Egy lélegzetre mondja ki: “Nem ismeritek sem Isten hatalmát, sem az Írásokat!” Erre is szükségünk van tehát. Az örökkévaló szent Istent soha senki nem látta (Ján 1,18), ő túl van a gondolkodás erejének határain – de megnyilatkozásait megőrizte az emberi emlékezet. Ahogy olvassuk, ő “…sokszor és sokféleképpen szólott hajdan az Atyáknak a próféták által, s most szólt nekünk Fia által.” (Zsid 1,1-2) Ha az első lépés az, hogy Istenhez, az egyetlen biztos alaphoz visszataláljon a lélek, a második az, hogy mélyebben és megbízhatóbban ismerjük az Írásokat – amik mind Krisztusról szólnak! (Luk 24,26-27)
Itt tehát életünk szellemi tartalmának komolyan vételéről van szó. Lehet az ember élete a tévézés, a horgászat és a pohár sör is, de ott fog majd vádolni egyszer a lelkiismeretünk, hogy mire használtuk a földi életet, milyen nyomot hagytunk, milyen utat jártunk be az évtizedek alatt! Az archaikus tudás szerint az életét bevégző embernek legelőször is kezébe adnak egy könyvet, amibe be vannak írva a saját cselekedetei…!
Beleborzong az ember, hogy tényleg szembe kell néznie egyszer a szavakkal, amiket kimondott, a hamisságokkal, amiket megengedhetőnek tartott, a szeretetlenségekkel, amikre a gyűlölet mozdította valamikor. Ugye, néha jobb lenne elfelejteni – de nem lehet. Elénk jön minden, amit tettünk, s visszük magunkkal a halálon át abba a másik világba, ahol már minden készen van, minden elvégeztetett.
Milyen fontos, hogy ezt a szót “elvégeztetett” Jézus nem csak magáról mondta ki a kereszten, hanem értünk is! Ha roskadozunk tetteink és mulasztásaink súlya alatt, megemlékezhetünk erről: Uram, te értem is szenvedtél a kereszten…! Belekapaszkodom kegyelmedbe, számítok irgalmas bocsánatodra, mert te még a gonosz miatt is bánkódol… Hát ehhez kell “ismerni az Írásokat” – ehhez szükséges, hogy ne csak a világ szellemi termékeivel éljek, amik közt annyi salak és mérgező anyag van. Ne csak kenyérrel éljek, mint oly sok millióan a világon, hanem “minden igével is, amik Istentől származnak.” (5Móz 8,3 Mát 4,4) Akkor lesz bizonyosságom megrendült és megrendítő pillanataimban is – nem magamtól, hanem attól, aki megszólít és ismer. “Kiálts rám, Istenem!” – igen, erre van szükségem! Milyen jó, ha megállítasz, elgondolkodtatsz – s a legjobb, ha megtöltöd szívemet vigasztalással!
Akkor ugyanis nem olyan fontos többé, kié lesz az asszony odaát, ha hét testvérnek is felesége volt – mert értjük már: az “odaát” nem a biológiai élet meghosszabbítása, ahogy a farizeusok gondolták Jézus idejében. Nem is a teljes megsemmisülés, ahogyan a sadduceusok vélekedtek ugyanerről. Hanem angyali, teljesen Istenre utalt lét, hiszen az angyaloknak nincs saját szándékuk – ők egészen azt akarják, amit Isten akar. Így kellene élni már itt is, erről szól ez az ige.”Erkölcsi létünket” magunkkal hozva élünk majd a számunkra most még láthatatlan, szellemi világban. Ki mennyire volt éber, mennyi fényt pillantott meg életében, hogy megvalósítsa azt családjában, gyülekezetében, városában, saját szívében is – azt viszi majd oda magával. Lesznek, akik sötétséget, vagy alig derengő fényt visznek magukkal – és akadnak, akik “…világítanak, mint a fénylő nap, az ő Atyjuk országában!” (Mát 13,43)
Így tanít minket Jézus Urunk arról, mi lesz a halálunk után. Éljünk ennek jegyében szeretve az életet, és szeretve életünknek azt a felét is, ami majd utána következik. Ez utóbbi is nagyon fontos. Hadd “szóljon” ez a két életfél egymáshoz – táplálják egymást földi élet és örökkévalóság. Így gondoljunk azokra is, akik elmentek már közülünk a minden élők útján, és így imádkozzuk a szép éneket, valahányszor ott a kérdés, mi az, ami a halál után következik:
“Jézus, benned bízva-bízom, elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem, készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram – mindörökké boldogan!”
(295. dics. 2. vers)
Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, ismeretlen az út, ami előttünk áll, de tudjuk, tehozzád érkezünk. Ez a mi nagy vigasztalásunk. Hiszen te itt vagy, erőt adsz földi utunkon is a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítod. Köszönjük, hogy van szavad hozzánk akkor is, mikor egészen betölt az élet a maga dolgaival. Imádkozunk hozzád gyászoló testvéreinkért, hogy megbékélést és lelki megnyugvást találhassanak. Töröld le könnyeiket, gyógyítsd lelkük nagy szomorúságát és cselekedd, hogy értsék felséges hatalmadat – mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Tőled kérünk erőt a munkához, békességet a feladatok alatt, és élő hitet úgy életünkben, mint földi utunk utolsó óráiban! Ámen.