Amikor mindkét oldal hibázik

Igehirdetés 2016. július 24. (Dömös-Pilismarót)

Amikor mindkét oldal hibázik

Lekció: 2Krón 1,6-12 2Krón 2,1-6 2Krón 2,17-18

Textus: Lk 6,37
„Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.”

Közúti balesetek sokszor nem egy, hanem több autóvezető együttes hibájából történnek. Valaki gyorsan hajt az autópályán, a másik meg éppen akkor figyelmetlen, talán rágyújtott a kocsijában és hirtelen sávot is váltott – s már jönnie is kell a mentőhelikopternek. Nem egy, hanem két ember vétett egyszerre, és összeadódnak a hibák. Hasonlóan zajlik sok családi és emberi konfliktus, ahol nem csupán az egyik, hanem a másik fél is átlép egy határt, talán túlzásba esik, mindenesetre ott és akkor talán másként hibázik – s aztán nem értik, hogyan állt elő köztük a téboly. Egyre keserűbben támadják egymást – pedig belül mind a ketten tudják, hogy vétettek, legfeljebb másban és másként. Túlságosan ismerjük ezt a menetrendet ahhoz, hogy hosszú bemutatására lenne szükség.

Mert valóban összeadódnak a hibák, amiket más-más ember ejtett, az élet már csak ilyen – és mivel a magunk részét mindig nehéz elismerni, hát marad a másik hibáztatása, vagyis a helyzet további rongálása. Interneten terjedt a múltkorában egy neves amerikai sztár esete: egy útkereszteződésnél összeütközött egy másik autóval, aztán a két vezető még össze is verekedett. Így nem csak az autójuk tört össze, hanem egymást is alaposan helybenhagyták – s az ottani törvények szerint ezért külön még mind a ketten bizonyos időre börtönbe is kellett menjenek. Jellegzetesen rossz megoldás, amikor adódik egy elrontott helyzet, az ütközés – amit még különböző okokból, leginkább haragból és hiúságból, tovább is rongálnak.

Ne tegyünk így! Vegyük észre a kísértést idejében, hogy nehéz, frusztráló helyzetben mi is mindig a magunk igazát szeretnénk mindenekfölött igazolni – készüljünk fel inkább lelkiekben a megterhelő, nehéz helyzetekre. Azok úgyis eljönnek maguktól. De az már nem mindegy, mennyire vagyunk rájuk fölkészülve!

A Biblia egyebek közt azért is nagyszerű könyv, mert kifejezetten segít bennünket az ilyen felkészülésben. A sok érdekes, felhasználható példa közül, amit a Szentírásban találunk, most éppen a Salamon templomépítését hozza elénk az ige. A történetből sokat tanulhatunk. Az építkezés, jól tudjuk, embert próbáló idő. Aki vett már részt egy családi ház megépítésében vagy akár egy régi ház felújításában, az tudja, hogy igen fáradságos, olykor kifejezetten keserves dolog – ami vagy összehozza, vagy pedig tönkreteszi a családot. Sajnos, bőven akad példa az utóbbira is, amikor a nagy erőfeszítés során emberek eltávolodnak egymástól, akár abban a formában is, hogy mire végül elkészül a nagy munka, készen van a szép ház, akkor értetlenül néznek körül – megvan, amit annyira akartunk, de most mit kezdjünk magunkkal, és mit kezdjünk egymással? És kezdődnek a szokásos dolgok, amivel rongálják egymás lelkét és önbecsülését – holott azzal az erővel folyhatna az élet szépen, sőt egymás javára is.

A templomépítés minden házépítésnél nehezebb, mert ilyesmiben egy családnál sokkal nagyobb közösségnek kell szót értenie, mindent előteremteni, jól megszervezni, az erőket egymással békességesen egyeztetni. Salamon templomépítésénél ez szépen sikerült is. Olvassuk ki belőle a legfontosabb üzeneteket, mert nagyon jó minta ez minden nehéz vállalkozás, minden erőnket meghaladó feladat véghezvitelében, az igazán ember próbáló helyzetek méltó kezelésében.

Kezdődik a dolog azzal, hogy Salamon ezer égőáldozatot mutat be az Úrnak. Nem tudjuk, hogy ez galamb, bárány vagy éppenséggel bikaáldozat volt-e, de még elképzelni is hatalmas mennyiség. Egy királyhoz így illik, legyen is bőséges az áldozata, vélekednénk – mégis elgondolkodtató, mi mozgatta, mi indokolta ezt a hatalmas mennyiséget. Sorra vesszük a lehetőségeket, végül a legvalószínűbb marad – ez pedig a hála. „Igen, annyi jót kaptam tőled, Istenem, hogy méltó módon szeretném kifejezni köszönetemet!” – ez a lelki alapállás az, amire fontos és nagy dolgok épülhetnek. Ahol csak az emberi hiúság, az önmagunk megmutatása működik, ahol valaki nagyon szeretne kitűnni, másokat lepipálni – ott épülhetnek ugyan időlegesen dolgok – de nem lesz rajtuk áldás, valahogy nem lesznek maradandók. „Megtanultam, hogy azokban, amikben vagyok, megelégedett legyek” (Fil 4,11), mondja magáról az apostol. Már ez is milyen nagyszerű dolog – elégedettnek lenni! Hányan vannak, akiket mások irigyelnek, ők pedig mégis elégedetlenek.

De itt többről van szó, nem csak az elégedettségről. Hálásnak lenni igazán csak Isten iránt tanul meg az ember, amikor rájön, hogy tulajdonképpen minden perc, minden óra és minden nap felülről való ajándék, a kegyelem ajándéka – és mi nem csak elégedettek, de hálásak is lehetünk – sőt kell is legyünk, éspedig teljesen függetlenül attól, hogy mink van, és mink nincsen. Salamon a háláját ezer égőáldozattal fejezte ki, és mi ugyan nem vagyunk királyok, mint ő – de nekünk is egyfajta nemes magaslatra, királyi rangra emelkedik a szívünk, mihelyt képesek vagyunk az áldozatra. Lehet az a „nemes magaslat” összesen pár megbocsátó, jó szó, lehet az egy rászoruló, idős emberre pazarolt idő, kaphat kifejezést az áldozat anyagiakban is, kivált, amikor egy közösségben meg is kell oldani valami feladatot, de nyugodtan adhatjuk adományunkat Isten dicsőségére is – a lényeg mindig a lelkület. Az a kérdés, milyen lélek lakik bennünk. Salamonban Isten iránt nagy-nagy hála és köszönet lelke lakott – ezért kezdett hozzá a templomépítéshez azzal, hogy ezer égőáldozatot mutatott be.

Így szabad, így érdemes – mert ahol valakinek tele van a szíve hálával, Isten iránti köszönettel, ott mindig jó dolgok történnek. Még azokban a helyzetekben is, ahol mindketten vétettek volna a maguk módján, és ebből, tudjuk, nagyon is sok adódik az életben – még ott is ezt kell kérdezni: Milyen lélek lakik bennem? Vajon csak a magam megkarcolt hiúsága – vagy annál valami nagyobb és nemesebb lélek? És ha csak a magam sértett lelkét találom a saját szívemben, hát hívjam bátran az ég segítségét: Jövel, Szentlélek Isten, töltsd be szívemet – csordultig!

Aztán folytatódik a dolog – mert a hálán túl, amivel Istennek tartozunk, egy nagyon is e földi dolog következik a történetben – és ez a barátság. Nevezhetnénk értelmes összefogásnak, okos diplomáciának, sőt társadalmi integrációnak is, szinte mindegyik ritka portéka – a lényege az, hogy elfogadom a másikat olyannak, amilyen. Ez a békés légkör alapvető feltétele, mindig és mindenhol. Elfogadni a másikat úgy, ahogy van. Ha messzebb megyünk, a feltétel nélküli szeretet. Minden pozitív emberi kapcsolatot ez tesz lehetővé.

Salamon körül pedig virul az élet: épül a palotája, és épül a régen áhított templom is – mert először is jóban van Hírámmal, apja régi barátjával, aki Tirusz királya. Háborúzhatnának is, ahogy a királyok szoktak – de köztük értelmes gazdasági kapcsolatok vannak. Ettől a Hírámtól hatalmas mennyiségű libanoni cédrusfát vásárol Salamon jó áron, sőt még egy kitűnő szakembert is kap tőle ráadásként, az árú mellé. Dán törzséből származó mestert, aki jól ért az arany, ezüst, réz, vas, kő, fa és a textilek megmunkálásához is, amik mind szükségesek a templomépítéshez. De Salamon, ezt olvassuk, jóban van az apja, Dávid idejében működő idős mesteremberekkel is, nekik is ad munkát bőven – vagyis a generációs hiúságot is félreteszi, hogy „most aztán mi, a fiatalok következünk, ez a mi időnk”.

Mindezeken túl pedig azt halljuk, hogy az ő idejében még a jövevények is megtalálják helyüket, vagyis nekik sem kell elszigetelten, külön városnegyedben lakniuk, ahova a helyiek nem is szívesen mennek be, mint az mainapság szokásos Nyugat-Európában. Megkaphatják nem csak az alantasabb munkákat, egyharmad bérért – hanem lehetnek munkavezetők és felügyelők is – tehát nem másodosztályú állampolgárok, hanem valóban befogadják őket. Igaz, a jelek szerint ők sem nézik le a befogadó nemzet vallását, s nem igyekeznek tőlük elkülönülni, mint úgynevezett „hitetlenektől – ez is hozzátartozik a pozitív képhez, amit erről a dologról a háromezer évvel ezelőtti időkből olvashatunk!

Utoljára maradt a hála, valamint a barátságra való készség után az, ami a legfontosabb: az alázat. „Ki vagyok én, hogy templomot akarok építeni?” (2Krón 2,5) Nem azt mondja tehát Salamon, hogy elég gazdag és elég hatalmas vagyok már a templomépítéshez, fogjunk csak bele nyugodtan! Nem azt mondja, hogy ezt is, amazt is megengedhetem immár magamnak, miért ne építenék akkor még templomot is! Egy görög szigeten, ahol ma az idegenforgalomból kitűnően megélnek, majdnem minden jobb módú lakos kertjében van egy kicsi templom is, úgy nagyjából két négyzetméter alapterületű. Az emberek nem járnak közösségbe, pedig van a szigetnek saját, szép temploma, ami nincs is messze, hiszen összesen tíz kilométeres maga a sziget – helyette évente egyszer meghívják a helyi ortodox papot, aki tart nekik egy alkalmat az elhalt felmenők emlékére, meg a ház védőszentjének tiszteletére ott, a saját kerti magánszentélyükben. Már olyan gazdagok vagyunk, hogy van saját templomunk is, mint régen a királyoknak és a főnemeseknek volt…

Hányan csúsznak el, amikor szalad a szekér, amikor anyagilag maguk mögött hagynak másokat, akik irigykedhetnek rájuk – olyankor szoktak az emberek elbizakodottságukban és hozzá nem értésükben túlvállalkozni, luxus és túlzás-beruházásokba fogni – amik aztán a megfelelő időben zátonyra is viszik őket. A felfújt ego, amely el van telve magától, ritkán jó tanácsadó. „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mt 23,12) Salamon azonban alázatos maradt, pedig soha akkora királya nem volt az országnak, mint ő volt.

Még éjjel, álmában sem gazdagságot vagy hatalmat kért magának Istentől, hanem bölcsességet. Ezt aztán igazán eltanulhatjuk tőle. „Földi ember kevéssel beéri / Vágyait, ha kevesebbre méri” – ahogy Arany versében áll. (Arany János: Vágy) A bölcsesség ilyen „kevesebbnek” tűnik, legalábbis a látványos sikerekhez és a világraszóló győzelmekhez képest – mégis fontosabb azoknál.

A bibliai „bölcsesség” bizonyos fajta szakértelem, az élethez való szükséges hozzáértés, ami azonban mindig az alázatban gyökerezik. „Ki vagyok én?” – kérdezi Salamon. Ha valahol az igéből, hát itt megtanulhatjuk ezt a fajta, fontos bölcsességet: „Ugyan, ki vagyok én?” – mert ez a kérdés maga a bölcsességek bölcsessége. Aki ezt fölteszi, már nem lehet egészen balga.

Ma abból indultunk ki, hogy a dolgok nagyon is bonyolultak. Egyszerűsítő módon ugyan, mi emberek, mindig fehérben és feketében gondolkodunk: vagy nekem van igazam, vagy neked – vagy én vagyok makulátlan, vagy pedig te. A valóság azonban ennél sokkal összetettebb: ahol baj van, ahol zökken az élet, főleg, ahol baleset keletkezik – ott gyakran legalább ketten vétettek, egyszerre – csak éppen a maguk módján, másban és másként. Ritka dolog, hogy ezt elismerjük. Inkább védekezünk és egymást okoljuk – ezért hát nagyon is jó odamérni magunkat újra és újra az ige mércéjéhez!

Salamon templomépítésének története ma ezeket erősítette bennünk: először is hálásnak lenni a sok-sok kapott jóért. Csöndben teszem hozzá, hogy a hálátlanságból sokszor még telhetetlenség is terem, ami aztán közvetlenül rongálja az életet, főleg pedig az emberi kapcsolatokat. A hálás lélekben viszont mindig jó dolgok teremnek – és pontosan így veszi kezdetét ezer égőáldozattal a templom építése is. Amikor takarékoskodni kellene, élére rakni a pénzt – akkor hozni ekkora áldozat…!

Aztán barátság az emberekkel, ez volt a folytatás. A szívünket és életünket inkább kinyitni tanácsos, mintsem bezárni. Salamont segítette a tiruszi király, aztán segítettek az öreg szakik, akik még Dávid idejéből maradtak az udvarban – sőt segítették a jövevények is, mert azokra sem másodosztályú emberekként tekintett, harmadosztályú fizetéssel – hanem valóban és igazán befogadta őket. Jó szándék és barátság, mások megbecsülése: az ilyen pozitív légkörben, hogy úgy mondjuk, valódi és tiszta szeretetben mindenki igyekszik aztán a legjavát adni.

Végül a legfontosabb: Ki vagyok én, hogy templomot építsek? Énünk körülbástyázása és hangsúlyozása helyett alázat Isten előtt. Ez teszi lehetővé, hogy ő felemeljen! Ki vagyok én? – ezt minden este megkérdezni imádságban Istentől – és akkor nem lesz nehéz a jézusi parancs valóra váltása sem: „Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.” (Lk 6,37) Sőt, ilyen légkörben még a templom, azaz Isten anyaszentegyháza is épül – arra pedig igen nagy szükség van ebben a mai, borzasztó világban. Ámen.

Imádság

Urunk, köszönjük, hogy a te igéd nekünk a sötétben szövétnekünk. Segíts abban, hogy szívünkben hálásak, egymással barátságosak, irántad pedig alázatosak maradhassunk. Gyógyítsd a betegeket, vigasztald a szomorúakat, adj felüdülést a pihenőknek. Legyen áldásod a gyülekezeten, távol lévő pásztorán, és mindazokon, akik szívük szerint keresnek téged. Adj megbékélést a haragvó és ellenséges világnak, amiben élünk, és adj bölcsességet elöljáróinknak is, hogy jól vezethessék országainkat. Irányítsd lépteink a most következő hét napjaiban, hogy valami módon el ne tévelyedjünk! Ámen.