Az ember sérülékenységéről

Igehirdetés 2012. július 22.

Az ember sérülékenységéről

Lekció: Ef 6,10-18/b
Textus: 1Kir 22,34-35, 38

„Egy ember pedig találomra meghúzta íját, és eltalálta Izrael királyát a szíjak és a páncél között. Akkor megparancsolta a kocsi hajtójának: Fordulj meg és vigyél el a csatatérről, mert megsebesültem. Mivel azonban az ütközet egyre hevesebb lett azon a napon, a királynak állva kellett maradnia harci kocsijában az arámokkal szemben. Estére azonban meghalt, mert a vére elfolyt sebéből a kocsi belsejébe.
A kocsit Samária tavában mosták le, ahol a kutyák nyalták a vérét és parázna nők mosakodtak ott, az Úr igéje szerint, ahogyan megmondotta.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy emberek lehetünk, és magunk is ámulva kérdezzük a zsoltárossal, kicsoda az ember, hogy megemlékezel róla. Kevéssel tettél minket kisebbé az angyaloknál, valóban dicsőséggel és tisztességgel koronáztál meg minket. De azt is tudjuk, hogy szükségünk van segítségedre abban a harcban, ami nem test és vér ellen, hanem erők és hatalmak ellen folyik minden ember életében. Rászorulunk fegyvereidre, a tőled nyert védelemre, hogy a gonosz ellen megállhassunk a döntő pillanatokban. Adj most nekünk érvényes üzenetet, tőled való igét, táplálj minket hozzánk illő eledellel, erősíts bennünket Szentlelkeddel. Ámen.

Igehirdetés

A mindennapi élet elfoglal bennünket annyira örömeivel és bánataival, hogy életünk alapkérdéseivel ritkán szoktunk foglalkozni. Pedig a nagyobb lélegzetű, mondjuk így, végső kérdések is mindig ott vannak a háttérben, és átszínezik az egyszerű döntéseinket, a hangulatunkat – észrevétlenül beleszólnak mindennapi elhatározásainkba. Ilyen alapkérdés az, hogy mi is az ember, tulajdonképpen mit jelent, hogy mi egyáltalán itt vagyunk. Amikor elmegy valaki közülünk a minden élők útján, és arra gondolunk, egyszer majd mi is elmegyünk innen, rendszerint hangosabban szólal meg bennünk ez a kérdés.
Hadd fogalmazzam most a választ erre, micsoda is az ember, mit jelent embernek lenni így: egész földi életünk a derengő homályból való lassú, bonyodalmas kibontakozás. Megszületünk tudatlan csecsemőnek, aztán megtanulunk beszélni, rácsodálkozunk a felnőttek világára, megpróbálunk abba belenőni, és sorra felvesszük az emberi szokásokat, tulajdonságokat – van belőlük éppen elég, lehet válogatni. Némelyik tulajdonságunk egészen ránk is ég, egyéniségünk meghatározó vonásává lesz, aztán mire észrevesszük, el is szalad az élet, és itt állunk kifosztva – csak ilyen és ilyen lettem, pedig „élhettem volna gyönyörűen”, ahogy a költő mondja. Egész földi életünk lényegében a tudatlanságból, a derengő homályból való lassú és bonyolult kibontakozás, „tapogatjuk, mint vakok a falat, és úgy tapogatunk, mint akiknek szemük nincs” mondja Ézsaiás (Ézs. 59,10) – és valóban ez emberi létezésünk egyik legfontosabb jellemzője. Tulajdonképpen semmi más nem is fontos, mint az, hogy a homályból mennyi látásra, mennyi fényre jutunk el, és nem véletlen, hogy az értékes emberről azt szoktuk mondani, hogy ragyogó személyiség, vagyis maga is fényt hordoz és még másoknak is jut belőle.
Van azonban emberi életünknek egy másik alapvonása is, amit ehhez a derengő homályból való tapogatózáshoz hozzátehetünk, ez pedig a sebezhetőségünk ténye. Embernek lenni azt is jelenti, hogy bármikor jöhet egy esemény, valami, amire nem számítottunk, és az beleszól az életünkbe és elkezdi azt alakítani, nem is mindig az örömünkre. Ez a sebezhetőség jelenik meg egészen radikálisan Akháb király történetében, amiről az előbb pár mondatot hallottunk. „Egy ember pedig találomra meghúzta íját, és eltalálta Izrael királyát a szíjak és a páncél között. Akkor megparancsolta a kocsi hajtójának: Fordulj meg és vigyél el a csatatérről, mert megsebesültem. Mivel azonban az ütközet egyre hevesebb lett azon a napon, a királynak állva kellett maradnia harci kocsijában az arámokkal szemben. Estére azonban meghalt, mert a vére elfolyt sebéből a kocsi belsejébe.
A szíjak és a páncél között ott volt egy keskeny rész, ahová egy nyílvessző be tudott fúródni és be is fúródott. A görög mitológiában Achilleszről, a nagyszerű hősről halljuk, hogy egész teste sebezhetetlen volt, kivéve a sarka, ahol anyja megfogta, amikor születése után megmártotta az alvilág folyójában. Teljesen sebezhetetlen volt, kivéve egyetlen pontját, amit a mai napig Achillesz-ínnak neveznek az anatómiában. Elgondolkodtató képek, amik sebezhetőségünkről szólnak. Egy sebezhető pontja egészen biztosan van mindenkinek, az én tapasztalataim szerint azonban több is akad mindnyájunk életében.
Még azt is hozzátehetjük, hogy a sebezhetőségünk rendszerint egy emberi tulajdonságunk, amiről olykor nem is tudunk, vagy ami rosszabb, nem is akarunk tudni. Az sem ritka, hogy éppen arra a tulajdonságunkra vagyunk a legbüszkébbek, amitől az emberek a legtöbbet szenvedik tőlünk. Az egyik ember hiú és szeretne mindig tetszeni, a másik anyagias, és mindene a szerzés, a harmadik titokban nagyon szeret gyűlölni, és alig várja, hogy hibát leljen valaki másban, ami után aztán fölényes mosollyal azt mondhatja, hálát adok Uram, hogy nem vagyok ilyen, mint íme, ez az ember is.
Akháb király egész történetét most nem olvastuk fel, de megtalálható a Királyok első könyve 21. és 22. fejezetében. Ebből kiderül, hogy Akháb, ahogy mondani szokták „mindent elért az életben”, hiszen király lehetett, az első ember a maga országában. Az „élet császárának” számított a többiek között, valójában azonban éretlen szívű ember volt, aki király volt ugyan, vagyis az égvilágon minden megvolt, de meglátta Nábót szőlőjét, és belebetegedett, hogy az nem lehet az övé. A felesége, aki nagyon romlott belsejű asszony volt, azt mondta neki, hát nem te vagy a király? Ölettesd meg, és vedd el a szőlőjét. Akháb erre felbátorodott és levelet is írt, hogy állítsanak két istentelen embert, aki tanúsítja, hogy Nábót a királyt gyalázta, és ez így is lett. Nábótot megkövezték, és a szőlő a királyé lehetett. A prófétai szó azonban Illés által megmondta, hogy a király vérét is a kutyák fogják majd felnyalni, amint azt ő Nábóttal tette, és hallottuk, hogy ez végül valóban így is lett.
Akháb sebezhetősége az éretlensége volt, ami telhetetlenségben jelent meg. Akinek mindene megvan, még mindig kívánhat valami többet, és ezt hívjuk telhetetlenségnek. Nem látszik veszélyesnek, de nagyon is az. A király esetében az életébe került, és jól tudjuk, hogy a Bibliai analógiás nyelvezetén ez a lelki pusztulást is jelenti, nem csak a fizikait. A lelki pedig mindig fontosabb, hiszen fizikai létezésünk múlandó, mert a testünk egyszer biztosan elmúlik, ahogyan keletkezett, de ami lelki és erkölcsi volt belőlünk, az véglegesen olyan marad, amilyenné itt a földi életünkben tettük. Azt visszük magunkkal az örökkévalóságba – ezt jelenti az, hogy feltámad a testünk – hogy ti. amit a testünkben cselekedtünk, az mind odaáll majd velünk együtt Isten elé. Akháb történetéből megtanulhatjuk, hogy nem jó dolog elbizakodni. Még egy királyt is veszélybe vihet, ha elbizakodik, és azt gondolja magáról, hogy neki már mindent szabad. Aztán a telhetetlenségünknek is tanácsos határt szabni, mert az emberi mohóság, a szerzési és a birtoklási vágy, a hatalmi ösztön meg tudja semmisíteni az erkölcsi lényünket, és egy idő után már nem is tartjuk bűnnek azt, amivel mások életébe esetleg nagyon is negatív módon avatkoztunk be.
Aki óvatlan a maga lényének, és még egyszer hangsúlyozzuk, erkölcsi lényének a sebezhetőségével kapcsolatban, vagyis elalszik, lelkileg nem éber, hanem hagyja, hogy mindenféle vágyai eluralkodjanak rajta, mint Akhábbal ez történt – az számíthat arra, hogy valahol a valóság vissza fog rúgni. „Egy ember pedig találomra meghúzta íját, és eltalálta Izrael királyát a szíjak és a páncél között.” Ez történt tehát Akhábbal, vagyis visszahullott rá mindaz, amit ő Nábóttal megtett – és végül az ő vérét is a kutyák nyalták fel, mert nem tartotta bűnnek Nábót megöletését, úgy eluralkodtak rajta a vágyai.
Van a király történetének két mellékszereplője, a hamis tanúk. Két istentelen ember, akit felbérelnek, és az ő hamis vallomásuk alapján ölik meg Nábótot, hogy a király hozzájuthasson a szőlőjéhez. Azt mondhatnánk, mellékszereplők, akik nem fontosak – valójában azonban nagyon is azok a történetben, akár azt is mondhatjuk, hogy Akháb lényének a kiterjesztései, a király lényének a meghosszabbításai. Ami a legfigyelemreméltóbb velük kapcsolatban, az a hamis hang. Amikor valaki nem a saját hangján, nem az igazság hangján szól, hanem valaki másén. Ez az apró tény nagyon fontos. Amikor nem az igazság útján járunk, akkor hamis a hangunk. Túl sok a panasz, már szinte sivalkodássá lesz, túl sok a vád, már-már elárulja a mögötte lévő gyűlölködést és sötét indulatokat – mert nem a magunk hangján szólunk. Belebújunk valaki más bőrébe, olyanok akarunk lenni, mint egy-egy irigyelt nagyság, aki többet megengedhet magának, mint mi – és az eredmény az, hogy hamis a hang.
Ezért fogalmazzuk most meg úgy a gyógyulást, a rendbejött, megigazult embert jellemezzük azzal, hogy megtalálja a maga hangját, a saját, valódi, legjobb hangján, az igazság hangján beszél, egyszóval tiszta a hangja. Ebben a „tiszta hangban” pedig mindig valami olyasmire kell gondolnunk, hogy látszólag össze nem illő dolgok is megtalálják a helyüket, akár ellentétes dolgok is szépen összeilleszkednek egy magasabb egységben. Gondoljunk a nemes muzsikára, ahol a dob ütése és a hegedű behízelgő hangja is szépen összeilleszkedhet, ha igazi mester a szerző, aki a darabot írta. Pedig egy pattanó hang, amilyen a dobütés, meg egy elhaló sóhaj, amilyen olykor a hegedű szava, magától nem szokott összeilleni, egybe kell őket dolgozni, hogy szépen együtt hangozhassanak. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy minden szépen a helyére kerül. Ez emberi életünk lelki feladatainak legfontosabbika, mindent a helyére tenni. Megtalálni mindennek a maga igazi súlyát, jelentőségét, és annak mértéke szerint bánni vele.
Hát ez hiányzott Akháb lelkében, akinél egészen önálló életet kezdett a birtoklás vágya és előbb hazugság, utóbb pedig már gyilkosság lett belőle. A középkor festői elképesztően torz lényeket is festettek, némelyiknek hatalmas volt a szája, másiknak a lába vagy a keze, esetleg valami más testrésze – ami azonban sosem a fizikai romlás kultusza volt, hanem a lelki torzulásokra való figyelmeztetés. Amikor az ember lelkében elszabadul egy funkció és túlnőve magát egészen aránytalanná válik, akkor az magát a lényünket is démonivá teheti.
Meggyógyulni, megigazulni pedig azt jelenti, hogy a helyére kerül minden, és szép összhangban együttműködnek lelkünk tartalmai. Ennek ünnepi megnyilatkozása a szép tiszta hang, az igaz és őszinte beszéd, amit semmi más nem pótol az életben. Valahogy a fülünkkel is halljuk mindig, amikor valaki hazudik. Érdekes és fontos tény, hogy a világ Megváltójának perében is ott vannak a hamis tanúk, hogy sötét háttérként annál jobban világítson előttük az igazság beszéde, maga Jézus. Amikor ő szólít meg minket, maga az igazság beszél. Amit ő mond, az gyógyít, vagyis szépen helyére tesz bennünk minden elszabadult indulatot, vágyat, megmutatja terveinkről, mennyit is érnek, bemutat minket magunknak, amikor elszálltunk volna önmagunktól, vagy éppen túlságosan nekikeseredtünk alkalmatlanságunknak és vétkeinknek. Őt mindig érdemes hallgatnunk, sőt, egyedül őt érdemes hallgatnunk.
A fegyver pedig, amivel ő képessé tesz minket a harcra, a megigazulás páncélja. Ha az igazság útján járunk, akkor valahogy még a véletlenek is segítenek, nem pedig akadályoznak vagy kioltják életünket. Az igazság véd a legjobban, a megigazulás páncélja lelki védelem. Abban a harcban, amiben nem test és vér ellen küzdünk, hanem a sötétség erőivel, nincsen jobb védelem. Élj igaz emberként, és nem hull majd vissza rád semmi vétek. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, neked megvannak azok a fegyvereid, amik nálunk hiányoznak. Köszönjük, hogy ébresztgetsz bennünket, alvó embereket, hogy félálomban ne legyünk, amikor helyt kell állni. Te tudod pontosan, hol vagyunk sebezhetőek, mik a gyenge pontjaink, és meg tudod adni azt a segítséget, ami nélkül tehetetlenek vagyunk a gonosz nyilaival szemben. Adj nekünk olyan valódi lelki növekedést, ami révén elhagyjuk az elbizakodottságot és hátat fordítunk a telhetetlenségnek. Segíts minket, hogy egybefoghassuk lényünk össze nem illő vonásait olyan szép és harmonikus egységbe, amilyennek te elgondoltad lényünket. Vegyél el tőlünk minden hamisságot, s add, hogy rátaláljunk életünk igazi hangjára s azon szóljunk az igazság beszédeivel. Ámen.