Igehirdetés 2012. július 22.
Az ember sérülékenységéről
Lekció: Ef 6,10-18
Textus: 1Kir 22,34-35 1Kir22,38
„Egy ember pedig találomra meghúzta íját, és eltalálta Izrael királyát a szíjak és a páncél között. Akkor megparancsolta a kocsi hajtójának: Fordulj meg és vigyél el a csatatérről, mert megsebesültem. Mivel azonban az ütközet egyre hevesebb lett azon a napon, a királynak állva kellett maradnia harci kocsijában az arámokkal szemben. Estére azonban meghalt, mert a vére elfolyt sebéből a kocsi belsejébe…. A kocsit Samária tavában mosták le, ahol a kutyák nyalták a vérét és parázna nők mosakodtak, az Úr igéje szerint, ahogyan megmondotta.”
Igehirdetés
A mindennapi élet elfoglal bennünket annyira örömeivel és bánataival, hogy életünk alapkérdéseivel ritkán foglalkozunk. Pedig a nagyobb lélegzetű, mondjuk így, végső kérdések is mindig ott vannak a háttérben, s átszínezik egyszerű döntéseinket, a hangulatainkat – észrevétlenül beleszólnak mindennapi elhatározásainkba. Ilyen alapkérdés, hogy mi is maga az ember: tulajdonképpen mit jelent az, hogy egyáltalán itt vagyunk! Amikor elmegy valaki közülünk a minden élők útján, s arra gondolunk, egyszer mi is elmegyünk, rendszerint hangosabban szólal meg bennünk e kérdés.
Fogalmazzuk most a választ erre, mit jelent embernek lenni így: egész földi utunk a derengő homályból való lassú, bonyodalmas kibontakozás. Megszületünk tudatlan csecsemőnek, aztán megtanulunk beszélni, rácsodálkozunk a felnőttek világára, megpróbálunk abba belenőni, és sorra felvesszük az emberi szokásokat, tulajdonságokat – van belőlük éppen elég, lehet válogatni…
Némelyik tulajdonság azonban egészen ránk is ég, úgyhogy egyéniségünk meghatározó vonásává lesz. Mire észrevesszük, elszalad az élet, és itt állunk kifosztva – csak ilyen és ilyen lettem – pedig „élhettem volna gyönyörűen” – ahogy a költő mondja. (Ladányi Mihály) Egész földi életünk a tudatlanságból, derengő homályból való lassú és bonyolult kibontakozás. „Tapogatjuk, mint vakok a falat, és úgy tapogatunk, mint akiknek szemük nincs…” mondja a próféta (Ézs 59,10) – s valóban ez emberi létünk egyik legfontosabb vonása. Semmi más nem is fontos, mint az, hogy a homályból mennyi látásra, mennyi fényre jut el valaki: nem véletlen, hogy az értékes emberről azt szokás mondani, ragyogó személyiség – vagyis fényt hordoz, amiből még másoknak is jut…
Van azonban életünknek egy másik alapvonása is, amit a derengő homályból való tapogatózás mellett említhetünk, ez pedig a sebezhetőségünk ténye. Embernek lenni azt jelenti, hogy bármikor jöhet egy esemény, amire nem számítottunk, s az beleszól az életünkbe és elkezdi alakítani, nem is mindig az örömünkre. Ez jelenik meg egészen radikálisan Akháb király történetében, amiről az előbb pár mondatot hallottunk. „Egy ember pedig találomra meghúzta íját, és eltalálta Izrael királyát a szíjak és a páncél között. Akkor megparancsolta a kocsi hajtójának: Fordulj meg és vigyél el a csatatérről, mert megsebesültem. Mivel azonban az ütközet egyre hevesebb lett azon a napon, a királynak állva kellett maradnia harci kocsijában az arámokkal szemben. Estére azonban meghalt, mert a vére elfolyt sebéből a kocsi belsejébe.”
A szíjak és a páncél között volt egy keskeny rész, ahová egy nyílvessző be tudott fúródni és – be is fúródott… A görög mitológiában Achillészről, a hősről halljuk, hogy teste sebezhetetlen volt, kivéve a sarkát, ahol anyja megfogta, amikor születése után megmártotta az alvilág folyójában. Teljesen védett volt, kivéve egyetlen pontját, amit a mai napig Achillész-ínnak neveznek az anatómiában. Elgondolkodtató kép, ami emberi mivoltunkról szól. Legalább egy sebezhető pontja akad legtöbbünknek – de személyes tapasztalataim szerint több ilyen is van mindenki életében…
Azt is hozzátehetjük, hogy sebezhetőségünk rendszerint egy olyan emberi tulajdonság, amiről nem is tudunk, sőt, ami rosszabb, nem is akarunk tudni. Némelykor éppen erre vagyunk a legbüszkébbek – amitől pedig mások esetleg szenvednek…! Az egyik hiú és szeretne mindig tetszeni, a másik anyagias, mindene a szerzés, a harmadik titokban nagyon szeret gyűlölni, s alig várja, hogy hibát leljen valakiben, ami után fölényes mosollyal mondhatja: “Hálát adok Uram, hogy nem vagyok olyan, mint íme, ez az ember is..”. (Luk 18,11)
A király egész történetét most nem olvastuk fel, de megtalálható a 1Kir. 21. és 22. fejezetében. Ebből kiderül, hogy Akháb, ahogy mondani szokták „mindent elért az életben”, hiszen király lehetett, első ember a maga országában. Az „élet császárának” számított a többiek között, valójában azonban éretlen szívű ember volt. Az égvilágon mindennel rendelkezett, de meglátta Nábót szőlőjét és belebetegedett, hogy az nem lehet az övé. Felesége, aki nagyon romlott belsejű asszony volt, azt mondta: hát nem te vagy a király? Ölettesd meg, és vedd el a szőlőjét. Akháb erre felbátorodott, s levelet is írt, hogy állítsanak két istentelen embert, aki tanúsítja, hogy Nábót a királyt gyalázta – ez így is lett. Nábótot megkövezték, s a szőlő a királyé lett. A prófétai szó azonban Illés által megszólalt: a király vérét is a kutyák fogják majd felnyalni, amint azt ő Nábóttal tette – s hallottuk, ez valóban így is lett.
Akháb támadható pontja éretlensége volt, ami telhetetlenségben jelent meg. Akinek mindene megvan, még mindig kívánhat valami többet, – ezt hívjuk telhetetlenségnek. Nem látszik veszélyesnek, de nagyon is az. A királynak életébe került, s jól tudjuk, hogy a Biblia analógiás nyelvezetében ez a lelki pusztulást is jelenti, nem csupán a fizikait. A lelki ráadásul mindig fontosabb, hiszen fizikai létezésünk mulandó, testünk egyszer biztosan elmúlik, ahogyan keletkezett: de ami lelki és erkölcsi volt belőlünk, az véglegesen olyan marad, amilyenné itt a földi életünkben tettük. Visszük magunkkal az örökkévalóságba – ezt jelenti az, hogy feltámad a test: amit abban cselekedtünk, mind odaáll majd velünk Isten elé! Akháb történetéből megtanulható, hogy nem jó elbizakodni. Még egy királyt is veszélybe visz, ha azt gondolja, neki mindent szabad. Telhetetlenségünknek is tanácsos határt szabni: a mohóság, a szerzési és birtoklási vágy, a hatalmi ösztön meg tudja semmisíteni erkölcsi lényünket, s egy idő után már nem tartjuk bűnnek azt, amivel mások életébe nagyon is negatívan avatkoztunk be…
Aki óvatlan a maga lényének, s még egyszer hangsúlyozzuk, erkölcsi lényének sebezhetőségével, vagyis elalszik, lelkileg nem éber, hanem hagyja, hogy mindenféle vágyai eluralkodjanak rajta, mint az Akhábbal történt – az számíthat arra, hogy valahol a valóság vissza fog rúgni. „Egy ember pedig találomra meghúzta íját, és eltalálta Izrael királyát a szíjak és a páncél között.” Ez történt tehát a királlyal: visszahullott rá mindaz, amit ő Nábóttal megtett – s végül az ő vérét is kutyák nyalták fel, mert nem tartotta bűnnek Nábót megöletését, eluralkodtak rajta vágyai…
Van a király történetének két mellékszereplője, a hamis tanúk. Két istentelen ember, akit felbérelnek, s az ő hamis vallomásuk alapján ölik meg Nábótot, hogy a király hozzájuthasson szőlőjéhez. Azt mondhatnánk, epizódszereplők, nem fontosak – valójában azonban nagyon is azok, még azt is mondhatjuk, Akháb lényének a kiterjesztései, a király személyének meghosszabbításai. Ami figyelemreméltó velük kapcsolatban, az a hamis hang. Amikor valaki nem a saját hangján, nem az igazság hangján szól, hanem valaki másén. Ez az apró tény nagyon fontos. Ha nem az igazság útján járunk, hamis a hangunk. Túl sok a panasz, már szinte sivalkodás lesz; túl sok a vád, már-már gyűlölködés és sötét indulat – mert nem a magunk hangján szólunk. Belebújtunk valaki más bőrébe, olyanok akarunk lenni, mint egy-egy irigyelt nagyság, aki többet megengedhet magának, mint mi – s az eredmény a hamis hang.
Ezért fogalmazzuk most úgy a gyógyulást, a megigazult embert jellemezzük azzal, hogy megtalálja a hangját: a saját, valódi, legjobb hangján, az igazság hangján beszél – tiszta a hangja. A „tiszta hangban” pedig mindig olyasmire kell gondolnunk, hogy látszólag össze nem illő dolgok megtalálják a helyüket, ellentétes dolgok is összeilleszkednek egy magasabb egységben. Gondoljunk a nemes muzsikára, ahol a dob ütése és a hegedű behízelgő hangja szépen összeilleszkedhet, ha igazi mester a szerző. Pedig egy pattanó hang, amilyen a dobütés, meg egy elhaló sóhaj, amilyen a hegedű szava, magától nem szokott összeilleni – egybe kell őket dolgozni, hogy szépen együtt hangozhassanak. Úgy fogalmazhatjuk, hogy minden szépen a helyére kerül. Ez életünk feladatainak legfontosabbja: mindent a helyére tenni. Megtalálni a maga igazi súlyát, jelentőségét – s annak mértéke szerint bánni vele.
Ez hiányzott Akháb lelkében. Benne önálló életet kezdett a birtoklás, és előbb hazugságként jelent meg az istentelen emberek ajkán, majd gyilkosság lett belőle. A középkor bizonyos festői elképesztően torz lényeket festettek: némelyiknek hatalmas volt a szája, másiknak a lába vagy a keze, esetleg más testrésze – ami azonban nem a fizikai romlás kultusza volt, hanem a lelki torzulásokra figyelmeztetés. Ha az ember lelkében elszabadul egy funkció, s túlnőve magát aránytalanná válik, akkor az a lényünk egészét démonivá teheti!
Meggyógyulni, megigazulni pedig azt jelenti, hogy a helyére kerül minden, szép összhangban működnek lelkünk tartalmai. Ennek ünnepi megnyilatkozása a tiszta hang, az igaz és őszinte beszéd – amit semmi más nem pótol az életben. Már a fülünkkel is halljuk, amikor valaki hazudik. Fontos tény, hogy a világ Megváltójának perében is ott találjuk a hamis tanúkat, hogy sötét hátterükön annál jobban világítson előttük az igazság beszéde, Jézus! (Mát 26,60) Amikor ő szólít, akkor az igazság beszél. Amit ő mond, az gyógyít, vagyis szépen helyére tesz bennünk vágyat, s elszabadult indulatot. Megmutatja terveinkről mennyit érnek, bemutat magunknak, amikor elszálltunk volna önmagunktól, vagy éppen nekikeseredtünk alkalmatlanságunk és vétkeink miatt. Őt érdemes hallgatnunk – sőt, egyedül őt érdemes hallgatnunk…
A fegyver pedig, amivel ő képessé tesz minket a harcra, a megigazulás páncélja. Ha az igazság útján járunk, akkor még a véletlenek is segítenek, nem pedig akadályoznak vagy kioltják életünket. Az igazság véd a legjobban: a megigazulás páncélja lelki védelem. Abban a harcban, amiben nem test és vér ellen küzdünk, hanem a sötétség erőivel (Ef 6,12-14) – nincsen jobb védelem. Élj igaz emberként, s nem hull vissza rád semmi vétek. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, neked megvannak fegyvereid, amik nekünk hiányoznak. Köszönjük, hogy ébresztgetsz minket, alvó embereket, hogy félálomban ne legyünk, amikor helyt kellene állni. Tudod pontosan, mik a gyenge pontjaink, és meg tudod adni a segítséget, ami nélkül tehetetlenek vagyunk a gonosz nyilaival szemben. Adj olyan lelki növekedést, ami révén elhagyjuk az elbizakodottságot s hátat fordítunk a telhetetlenségnek. Segíts, hogy egybefoghassuk lényünk össze nem illő vonásait szép és harmonikus egységbe, amilyennek te elgondoltad lényünket. Vegyél el tőlünk minden hamisságot, s add, hogy rátalálva életünk igazi hangjára, azon szóljuk az igazság beszédeit! Ámen.
