Igehirdetés 2016. január 24.
Démontalanítsunk!
Lekció: Mát 5,17-26
Textus: Mát 5,21-22
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.”
Fohászkodjunk!
Urunk, adjál lelkünk számára jókat és hasznosakat, hogy a hetedik napot valóban megszentelve lehessünk gyermekeid, egymásnak pedig harag és fenntartások nélkül testvérei! Ámen.
Igehirdetés
Ennek a mai igehirdetésnek is lesz szerkezete, pedig már Jókai is tréfálkozott az antik retorika követelte világos „felosztáson”, mikor egy helyen így szól: „Miután a szónok bejelenté, hogy három dologról kíván beszélni, azonnal így kezdette: „Harmadszor…” A szerkezeti felosztás, a pontokba szedés, tűnjék bár iskolásnak, sokat segít a mondanivaló megértésében – egyáltalán miről van szó – de annak megjegyzésében is. Ravasz László szerint (Homiletika) az igehirdetőnek egyetlen gondolattal kell többnek lennie hallgatóságánál, ami a címben is megjelölhető központi főtémát, az igehirdetés mondanivalóját jelenti; Goethe pedig még azzal sem fukarkodott, hogy a maga részéről a hármas felosztást nevezze minden alkotás esetében a legtökéletesebbnek. Ha tehát valaki ismétlődőnek ítéli az itt megjelenő igehirdetések szerkezetét, olykor akár igaza is lehet – éspedig ezen szerzők figyelembe vétele miatt.
De vegyük mindjárt észre, hogy a Hegyi beszéd is hármas tagoltságú: az előszóként szolgáló makarizmákat, boldog-mondásokat (Mát 5,3-10) a Tízparancsolat értelmezése követi, s mindezt egy markáns kép gyakorlati alkalmazással, applikációval zárja le. (Mát 7,24-29) Ebből a hallatlanul koncentrált bibliai részből most a középső hányad egyetlen témáját érintjük: a „Ne ölj!” jézusi magyarázatát. Tudjuk, hogy az első kőtáblán lévő, ember és Isten kapcsolatát érintő törvényeket külön nem magyarázta Jézus – erről élete és cselekedetei beszéltek. A második kőtáblán található, ember-ember kapcsolatot szabályozó törvények legelején álló ötödik parancsolatot egy másik evangéliumban látjuk értelmezve (Márk 7,9-13), Máténál azonban a „Ne ölj!” magyarázatával indul az értelmezés.
A legtöbb ember könnyen hárítja el magától ezt a témát – mi nem vagyunk gyilkosok – s ez láthatólag Jézus idejében is így volt. Akkoriban még nem tudtak géppuskáról és atombombáról, s valószínűleg hitetlenkedve csóválták volna fejüket, hogy az emberiségnek akadhat olyan „fejlett” korszaka, mikor közel százmillió ember hal majd meg emberkéztől egyetlen évszázad alatt. Ezt a borzalmat kizárólag a tudomány és technika világában találjuk meg, mert egyébként példátlan az emberiség történetében. De tegyük mindjárt hozzá, a mai „szórakoztató ipar” számára gyártott filmek elképesztő része is gyilkossággal foglalkozik (sőt jeleníti azt meg látványként), nézzük csak meg a heti tévés kínálatot bármelyik programfüzetben – mert a nemiség és a hozzá kapcsolódó szentimentalizmus mellett láthatólag ez a legfontosabb téma. Mintha belekóstolva az ölés aljas, sátáni örömébe, az emberiség immár megszállottjává vált volna az élet kioltásának. Az emberi természet persze önmagában sem jobb, sem rosszabb Jézus kora óta, csupán az ölés rendelkezésére álló eszközök „fejlődtek”. Az ember ma pontosan ugyanaz, mint akkoriban volt, ahogyan Jézus ismert bennünket – mely szerint azonban nagyon is hajlandók vagyunk a legsötétebb érzésekre. Nem a dárda vagy a kard a bűnös, mint tárgy – hanem az ember, aki gyilkos indulatokat megtűr magában, mondja ő.
És itt érkezünk a témához, ami fölött a modern, „felvilágosult” idők legyintéssel térnek napirendre: az ember szívét minden technikai fejlettség ellenére igenis hatalmába kerítheti, „megszállhatja” a sötét erő, például a gyűlölködés – és abból lesz a gyilkosság. A mai lélektan autonóm komplexusoknak hívja (C.G.Jung), amit régi évszázadok még démonoknak neveztek: valami turbolencia, örvénylő erőközpont támad a lélekben, aminek az illető idő múltával teljesen hatása alá kerül, s még csak észre sem veszi, vagy pedig éppenséggel örömmel is üdvözli. A vallási, politikai fanatizmusok ezeket szervezik meg saját céljaikra, de ide tartoznak a hiúságra és sértettségre alapuló gyűlölködések, az elmérgesedett családi perpatvarok, sőt, tulajdonképpen az egyszerű haragok is. „Örvény örvényt hív elő” – olvassuk a Bibliában (Zsolt 42,8), és ismerjük a jelenséget, mikor odahaza, egymagában ülve belelovalja magát valaki egy sérelem elviselhetetlen voltába, és persze a megtorlás gondolatába – amitől aztán egy idő után már nehéz szabadulni, még ha nem is vezet a dolog konkrét gyilkossághoz.
Az evangélium nagyon egyszerű, legfontosabb üzenete éppen a „démontalanítás”: Jézus erősebb valamennyi sötét, kártékony erőnél, ami csak behatolhat az ember szívébe! (Márk 5,15 Luk 8,35) Ahol ő uralkodik, ott meghódolnak a szelek és viharok, a megdönthetetlennek vélt „természeti” erők is. (Mát 8,27) Sokan elhiszik, hogy ez vagy az a tulajdonságuk örök, ilyen vagy olyan gyűlölködésük, vagy egyáltalán az elrontott életük holtig kitart – s ez valóban így is van, amennyiben nem rendelik magukat alá Krisztus főhatalmának. Hogy pontosan mit jelent a közlés, Mária Magdalénából Jézus „hét ördögöt űzött ki” (Luk 8,1-3), azt az evangélium ránk bízza, de Kodolányi János „Én vagyok” című regényéből fogalmat alkothatunk róla: egy összeférhetetlen, mindig hangosan gyalázkodó, kártékony jelenségből szelíd és jó lélek lett. Ez csak egyetlen példa persze a többi közül, mikor is az evangéliumok egyetemes igazságként hirdetik meg: Jézus erősebb a legsötétebb erőknél. „Mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, megmenekül” – olvassuk úgy az Ó, mint az Újtestamentumban (Jóel 2,32 Róm 10,13), és nem véletlenül találjuk a Biblia záró soraiban is ezt a fohászt: „Bizony, jövel Uram, Jézus!” (Jel 22,20)
Itt tulajdonképpen meg is állhatnánk, hiszen a Szentírás központi üzenete ezzel kimondásra került, ám a döntő mindig a gyakorlati megvalósítás, a „kompetencia” – mi azonban ahhoz is kapunk bőségesen segítséget ebben az igében. Jézus azt mondja, nem a törvény eltörlésére jött, hanem annak betöltésére. Ezt szó szerint kell értenünk: a törvény a korabeli zsidó gyakorlat szerint annyira kiüresedett és örömtelenné vált, hogy mint egy üres edénybe, újra lelki tartalmat kellett tölteni. Ez ma is pontosan így áll minden vallásossággal, ami egy darabig működött, aztán elvesztette lényegét: újra égi tartalmat kell bele tölteni! Ám mielőtt erre törekednénk, ne feledjük, hogy a törvény jó, és a próféták üzenete is jó – s ezek itt vannak, számunkra vannak itt, és a mi dolgunk, hogy megtöltsük a legjobb tartalommal – mert ezek nem lettek érvénytelenné.
Most is a helyes emberi alapállásról szólnak, éspedig hol krónikába, hol himnuszba vagy éppen kultuszi törvénybe burkolva, ahonnan nekünk kell azt a magunk számára kibontani. Jézus is így tett, és magasztos dolog ezt nekünk is így tenni. A legkisebb részletet sem szabad „eltörölni”, azaz semmibe venni – még ha a feladat cseppet sem könnyű, s egyedül az Újszövetség felől érkezve oldható meg sikerrel. Jézust és az ő ügyét kell ismernünk, és igazán szeretnünk, s akkor sorra nyílnak ki a legnehezebbnek tűnő ószövetségi helyek és szövegrészek. Induljunk tehát innen, hogy kaptunk egy könyvet, benne egy csodálatos hagyományt, ami az élet titkaira és igazi mivoltára tanít – ezt nagyon meg kell becsülni! A „kultusz” szó (amiből a kultúra is származik) azt jelenti, hogy művelni, fejleszteni és gyakorolni – hát vizsgáljuk meg életünket, „mit művelünk”, mit teszünk és mit gyakorolunk a helyes emberi alapállás ügyében, és annak magunkban való kifejlesztéséért és erősítéséért!
Jézus a figyelmünket ebben a dologban is belső életünkre irányítja. Annak kiművelése, egyoldalúságainak és betegségeinek gyógyítása elsőrendű kötelesség – így kell azt érteni, hogy aki megveti embertársát, az méltó a legfőbb ítéletre. Manapság már nem azt mondják, hogy bolond (s főleg nem azt: ráka), hanem a pszichiátriai szaknyelvét kölcsönözve nemes egyszerűséggel azt, hogy „bipoláris”. Persze, aki ezt állítja, ő maga mindig intakt, tökéletesen tiszta és egészséges – hát ilyenkor érdemes az embernek a lelkét a hegyi beszédben foglaltakkal szembesítenie. Hány ember is maradt ott életünk országútján elhagyva, messze mögöttünk, akikre immár legyintünk? Árulkodó szám lehet – mirólunk. „Gyilkolni” nem csak fegyverekkel, hanem indulatokkal, sőt akár szótlansággal is lehet, ha az a megvetés és a semmibevétel jele, mondja Jézus. Az ilyen visszatekintő leltár készítése egyáltalán nem könnyű dolog. Kevesen akadnak, akik, ha egy úri lócsiszárral találkoztak, s beverte őket sárral, nem pöröltek, félreálltak, letörölték… (Arany J.) Ilyen erkölcsi magaslatra és önmérsékletre csak nagy lelki tartalékokkal képes az ember – de talán ma sem egészen lehetetlen. Nekünk ugyanis még Aranynál is sokkal nagyobb mesterünk van, annak személyében, aki „…szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pét 2,23) Honnét merítsünk hát erőt, ha nem tőle? Kinek a lelki közelségét és támogatását keressük, ha nem a Jézusét? Ő maga ígérte: “Tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig” (Mát 28,20), és azt is tőle hallottuk, hogy “…ahol ketten vagy hárman egybejövünk a nevében, ott lesz közöttünk!” (Mát 18,20)
Ő a tanítványaitól nagyobb igazságot kért, mint amit a farizeusoknál és írástudóknál tapasztalt. Pedig akadtak azok között is derék, jóravaló emberek, a korabeli leírások alapján a nép igen tisztelte őket nagy igyekezetükért. Fő szavuk azonban a „törvény” volt, ami egyszerre jelentette számukra őseik hagyományát, vagyis nemzeti büszkeségüket, és a szilárd, végleges világrendet – de a szívükben csak pszichés erőkből fakadó, halálos buzgóság lakott, nem pedig igazság, békesség és Szentlélek által való öröm. (Róm 14,17) Ezért mondta azt Jézus a követőinek, hogy ha igazságotok messze felül nem múlja az övékét, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába. (Mát 5,20) Egyetlen fontos dolog van, az élet minősége, de nem a fogyasztás mennyiségének értelmében, ahogy azt ma legtöbben értik. Jézus a mértéket ott húzta meg, hogy ki “ment be” a mennyek országába, vagyis Isten királyi uralma, Lelkének főhatalma alá – egyedül ez fontos számára. És valóban – mert ahol Isten uralma érvényesül, ott ugyan mire lehet még szükség? Ahol szív szerint imádkozzák, hogy „jöjjön el a te országod” – ott kell-e még egyéb, mint a bocsánat, meg a mai napi kenyér? Jézus ezt így látta, s ezért javasolta, hogy ne hordozzunk magunkban egekig nőtt ügyeket, fenntartásokat, haragot – főleg pedig ne a vallásosság látszatát közben őrizgetve. Hagyjuk ott áldozatunkat az oltár előtt, ha eszünkbe jut, hogy egy embertársunknak panasza van ellenünk, menjünk el, béküljünk meg vele, s csak azután vigyük áldozatunkat az Úr elé – a megbékélt szívnél nincs fontosabb jelzője a mennyek országának.
Szabad-e a szívünk – mert Jézus ezt szeretné a legjobban! Kaptunk hozzá elegendő indítást a szent hagyományban, a törvényben és a prófétákban – értjük-e már ezeket helyesen, őfelőle látva? Istennek minden ott megszólaló ígérete benne lett „igenné és ámenné” (2Kor 1,20) – ezért amint őt magát jól értjük, a régi írások is sorra-rendre feltárulnak szívünk előtt. Csak mondjuk mi is, ahogy ő tette, a gonosz hatalmaknak, ha erőt vennének rajtunk: “Távozz tőlem!” – s elfutnak majd. Őt pedig szüntelen hívjuk, kérleljük és várjuk, hogy jöjjön el hozzánk – ennyire egyszerű a démontalanítás. S nem fog visszautasítani bennünket. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Irgalmazz nekünk üdvözítő, jóságos és emberszerető Istenünk, aki Krisztust adtad ennek a világnak. Ragyogjon az ő megbocsátó Lelke mindnyájunkban éltető, tiszta fénnyel! Ámen.
