Élet, amely azelőtt az Atyánál volt

Igehirdetés 2010. szeptember 5.

Élet, amely azelőtt az Atyánál volt

Lekció: Zsolt 139,1-18

Textus: 1Ján 1,2

„Megjelent az élet, mi pedig láttuk és tanúskodunk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.”

Imádkozzunk!

Örökkévaló Urunk, köszönjük a tapasztalást, hogy ott vagy mindenhol. Ismered járásunkat-kelésünket, és tudod a szót is, mielőtt mi kimondanánk azt. Ha a tenger túlsó végére futnánk, te ott vagy, és megtalálhat téged az ember a nappalban éppen úgy, mint az éjszakában. Meg voltak írva könyvedben a napok, amiket nekünk szántál, pedig még egy sem volt meg közülük. Csodálatos nekünk ez a tudás. Megrendül a szívünk, amikor elébed állunk, és azt kérjük, tölts meg minket mennyei élettel. Változtasd köznapiságunkat áhítattá, ébressz fel minket a kábaságból és támassz fel a lelki halálból, hogy éljünk. Szeretnénk közel lenni hozzád, amíg itt vagyunk, hogy a tieid maradhassunk, amikor majd elmegyünk. Jézusért kérünk, emelj fel most minket magadhoz. Ámen.

Igehirdetés

Az elmúlt héten pár órára meglátogattam gimnáziumunk gólyatáborát, ahol azok a fiatalok voltak együtt jövendő tanáraikkal és iskolánk volt diákjaival, akik az idén kezdik tanulmányaikat az iskolánkban. A szervezők és szolgálattévő munkatársak ezt a címet adták a pár napnak: „Új kezdet – Istennel.” Nagyon örültem a címnek, mert ez akkor is aktuális, ha valaki éppen tizenéves, meg akkor is, amikor már sok évtized van mögötte. Valaki egyenesen úgy fogalmazott, egy nagy gondolkodó, hogy minden létező emberrel kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, ki mennyire van odakozmálva. Aki így szól, az elég jól ismeri az életet, mert való igaz, hogy sokkal többször volna szükségünk új kezdetre, mintsem egyáltalán elismernénk azt. Lehet, hogy a külső látszat talán szép és tetszetős, talán siker és egészség is övez minket, de az már egyáltalán nem biztos, hogy odabent is ugyanez van.

Ez most itt szeptember első vasárnapja. A nyár után ilyenkor nem csak a diákoknak kezdődik el az iskolaév teli tervekkel és reményekkel, hanem a felnőtteknek is megvan a módja arra, hogy újra gondolják és akár újra is fogalmazzák az életüket. Éljünk most ezzel a lehetőséggel, függetlenül attól, ki hány éves közülünk, hiszen a mérföldköveket mindig maga Isten adja, éspedig pontosan azért, hogy megálljunk, elgondolkozzunk, és aztán másként menjünk tovább.

Az előbb felolvasott zsoltárrészlet arról szólt, hogy ő mindenütt ott van, és mi, emberek el sem tudunk bújni előle. Akár hová megyünk, mindenhol ő vesz minket körül. Ő ott van a kezdeteknél, amikor alaktalan testünk és a csontjaink formálódnak, „mintegy a föld mélyében”, de ott van a mennyben éppen úgy, mint az alvilágban, a holtak hazájában is. Elég sokszor elfelejtkezünk erről, és úgy élünk, mintha mi emberek magunkban lennénk, és legfeljebb egymásra lennénk utalva. Ezért van aztán a világban annyi önzés, annyi hűtlenség, és ezért olyan ritka portéka az energiaigényes szeretet. Hát nézzük, mit mond ehhez a mi „Istent felejtő” (Zsolt. 50,22) életmódunkhoz az ige.

Először is azt, hogy az még nem élet, hogy dobog a szívünk, lélegzünk és működik az emésztésünk. Még az sem az, hogy dolgozunk, kenyeret keresünk, korán kelünk és későn fekszünk, sőt még az sem élet önmagában, hogy lesznek leszármazottaink, akik folytatják az életünket. Ilyen élete a növényeknek és az állatoknak is van, és egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hogy mi, emberek ezektől a lényektől csak mennyiségi tekintetben különbözünk. Az ember arra hivatott, hogy maga rendezze be az életét, és maga döntse el, milyen erkölcsiség szerint él. Az ember pontosan attól ember, hogy önálló döntéseket hoz, nem pedig az ösztönei parancsa szerint él, és a döntései körébe tartozik az is, hogy akarja-e keresni Istent, minden létezés forrását, vagy pedig nem.

Így van értelme annak a jánosi mondatnak, amit az előbb hallottunk, hogy „megjelent az élet” – mert a Biblia azt még nem nevezi életnek, hogy vannak biológiai működéseink. Az élet nekünk Krisztusban jelent meg, és ezért azt mondhatjuk, hogy bibliai értelemben élet csak ott van, ahol ő is ott lehet. Benne maga az Örökkévaló nyilatkozott meg, ezt jelenti az a szó, hogy „megjelent”. Az emberélet legtisztább pillanataihoz tartozik, amikor kinyílik a szemünk azt látni, miként nyilatkozik meg számunkra a Feljebbvaló. Van a Bibliában egy képekkel és látomásokkal teli könyv, amit Jelenések könyvének hívunk. Nagyon szép a magyar neve ennek a könyvnek, mert tökéletesen utal arra, amiről szó van: amikor Isten megnyilatkozik, kijelentést ad, az számunkra „megjelenik”. Nem ködös víziók sorjáznak ilyenkor, mint ahogy a Jelenések könyvében sem erről van szó, hanem az igazi valóságot tárja elénk az önmagát kijelentő Úr. Mert még a valóság sem az, aminek mi gondoljuk, és megromlott értelmünk szerint tartjuk – ahogyan az élet sem az, amit mi annak gondolunk. Az ember sorsa nagyon reménytelen mindaddig, amíg „meg nem jelenik” előtte a valóság. Hát ezért örül János, a levél szerzője, hogy nekünk Krisztusban megjelent az élet.

Így értjük jól azt is, amit az apostol mond magáról: „Nékem az élet Krisztus”. Aki idáig eljutott, aki már őt megpillantotta, az a valóságot látta. A többi dolog, még a legigézőbbek is, hozzá képest mind másodlagos, mivel keletkezett és elmúlik – ő azonban maga az élet, amiben nincs keletkezés és nincs elmúlás, mert örök.

Nem hiszem, hogy volna ember a föld kerekségén, aki elől ez a dolog el volna zárva. Isten szeretete mindenkinek megjelenik, úgy annyira, hogy aki nem akarja azt látni, annak úgy kell becsuknia a szemét és befognia a fülét. Elég sokan teszik ezt, amikor engedik, hogy a szemüket a fogyasztói társadalom reklámfényei, a fülüket meg a szokásos, zenének csúfolt zaj töltse be. De nem csak ezek méltatlan tartalmak hozzánk, emberekhez, hanem a rosszkedv, a mások megítélése, a szívünkben elsokasodó negatív érzések is. Így szeptember elején, amikor esős és borongós az idő, sokan esnek abba a csapdába, hogy saját magukat teszik meg a világ közepének, és aztán szenvednek a saját érzéseiktől. Akinek azonban már „megjelent az élet”, ahogy erről János levelében hallottunk az előbb, az nem csak az esős utcákat és a borongós kerteket látja, nem csak a zsémbelő embereket hallja, hanem a Jézusban megjelent világosságot is látja, és őt magát hallgatja. Milyen más így élni! Szívből kívánom, senki be ne csukja lelki szemeit, el ne zárja lelki füleit az elől, akiről ma ezt halljuk, ő már megjelent, és nem kevesebbet hozott nekünk, mint magát az életet.

János azonban folytatja, és azt mondja erről a megjelent Jézusról, hogy mi láttuk őt, és tanúskodunk róla. Ez egy nagyon fontos, következő lépés. Ő nem azért jelent meg, hogy mi lássunk egy nagy fényfoltot, aztán minden folytatódjon úgy, mintha semmi nem történt volna, ahogyan a tűzijátékok után szokott történni az emberekkel. Ő azért jelent meg, hogy akik megpillantják benne az életet, azok ne hallgassanak erről az életről, hanem mondják el másoknak. Milyen sok keresztyénből hiányzik ez a bizonyságtévő bátorság. Hívő emberek mélyen hallgatnak, amikor egy embertársuknak nagy szüksége lenne pár útbaigazító szóra, és ők adhatnának is ilyet, mert ott van a szívükben – de valami hiányzik, a hit bátorsága. Nem a hitünk mutogatásáról van szó, hanem olyan segítségadásról, ami nélkül emberek lelkileg elvéreznek, vagy soha fel nem ébrednek a halálból, amiben élnek. A hallgató keresztyén valójában nem keresztyén. „Mi láttuk őt, és tanúskodunk róla” – ez nem kínos kötelesség, hanem magától értetődő öröm. Aki megpillantotta azt az életet, amit a Fiú hozott nekünk, az örömmel adja ezt tovább. Sőt, nem csak örömmel, hanem őszinte segítségnyújtásként. Mert akiben ez az élet ott van már, az egyszerűen tartozik, mint erősebb, a gyengébbeknek való segítéssel. Az igazi élet természetes velejárója, hogy az erősebb védelmet és támogatást nyújt a gyengébbnek. Az igazi élethez hozzátartozik, hogy akinek van két ruhája, az egyiket odaadja annak, akinek nincs. A Krisztusban való élet is így jut embertől emberig immár kétezer év óta. Azt olvassuk, ez a dolog a kezdetektől fogva így zajlott: András találkozott ővele, felismerte benne a Megváltót, és elmondta a testvérének, Simonnak, hogy megtalálta a Messiást, aztán pedig odavitte őt Jézushoz. Ilyen egyszerű.

Mit látunk e helyett? Azt, hogy keresztyén, templomos emberek panaszkodással, mások vádolásával rontják a levegőt maguk körül. Mindig más a hibás, mindig másnak kellene már valahogy másként viselkednie. És emberek lehúzzák ezzel a lelkülettel egymást, úgy, hogy észre sem veszik, mert nekik az fontos, hogy könnyítsenek a lelkükön egy pár súsárló szóval. Pedig lehetne ez másként is. „Mi láttuk őt, és tanúskodunk róla” – ez a keresztyén ember alap kötelessége. Az erősebb támogatja a gyengébbet. Aki még nem is meri őt, hadd halljon róla. És ha csak a szószéken beszélnek róla, sehol máshol, ott nagyon kihűlt a lélek. Ott hallatszanak panaszáradatok, ott vádolják egymást az emberek, ott romlik meg a légkör – mert ha mi nem róla beszélünk, akkor marad az, ami a saját kútfőnktől telik. Azt pedig tudjuk, hogy mit szokott előhozni önmagától. A sértett, az elégedetlen, a frusztrált embert, akinek semmi nem elég jó, mindig a kifogás és mindig a negatívum kell, abban érzi jól magát. „Mi láttuk őt, és tanúskodunk róla”.

Végül még egy nagyon lényeges többlet, amit észrevehetünk. Ő azt az életet hozta, amikor megjelent, hogy mi tanúskodhassunk majd róla, amely élet „azelőtt az Atyánál volt”. Itt tehát nem egy kicsiny életjavítgatásról van szó, nem is egy kis lelki megbékélésről, hanem a végleges és hiteles életről, aminek mindnyájan híjával vagyunk, amíg meg nem kapjuk. Ezt az életet mi eredetileg mindnyájan megkaptuk, és aztán mindnyájan el is vesztettük. Nem véletlenül kezdődik a Biblia a második lapján már azzal, hogy valami alapjában elromlott, elveszett, mert pontosan ez a valóság. Nem azt az életet éljük, ami eredetileg az Atyánál volt, hanem azt, amihez nekünk kedvünk van. Aztán azt, amit a szüleinktől meg a többi embertől ellestünk. Aztán azt, amihez a tulajdonságaink a legjobban illenek. Mostanában leginkább a gátlástalan anyagi és hatalmi ambíciók életét éljük, és ezt mindenki még természetesnek is tekinti. De ez nem az az élet, ami „azelőtt az Atyánál volt”! Ez egy őrült versengés, hiúság vására, aminek a kavalkádjából borzaszóan nehezen tud kiszabadulni az ember.

Egyetlen fontos segítséget kapunk, ami ráadásul belénk is van építve, csak éppen elnyomjuk, vagy rosszul értelmezzük ezt a dolgot – ki, mit tesz vele. Ez pedig az öröklétre hangoltságunk, amit a Teremtő mindnyájunkban elrejtett. A lélek kutatói felhívják a figyelmet arra, hogy mélyebb énünk nem ismeri a halált – álmunkban úgy beszélgetünk régen elhalt szeretteinkkel, mintha itt volnának. Lelkünk ugyanis az örökkévalóságra van kalibrálva, más szóval az ember nem is tud másként, csak örökké élni. Az idő és az egész történelem másodlagos ahhoz az élethez képest, ami „azelőtt az Atyánál volt”. És nekünk nem kevesebb adatik, ha szemünket nem hunyjuk be, és a fülünket nem zárjuk be, mint ez a fajta élet.

Ennek az életnek pedig a lényegéhez tartozik, hogy az ember önmagánál magasabb szinten valósítja meg önmagát. Erre vágyunk mindnyájan, és ez ad értelmet és fényt annak a pár évtizednek, amit itt tölthetünk. Az ember önmagánál magasabb szinten valósítsa meg önmagát – ezért már érdemes élni!

Azt hallottuk ma, hogy az élet – minden látszat ellenére – nincs a mi tulajdonunkban. Úgy „jelenik meg”, elénk rajzolódik Krisztusban, Isten kijelentéseként. Boldog, aki látja már! Az ilyen ember dolga, hogy tanúskodjon is felőle, mert hiszen az erősebb tartozik mindig segíteni a gyengébbet. Hagyjuk hát el a panaszt, hagyjuk a vádakat, hagyjuk a sok negatívumot, tanúskodjanak a szavaink is, az életünk is őróla! Mert itt nem kevesebbről van szó, mint arról az életről, ami „azelőtt az Atyánál volt”. Ha pedig az a fajta élet az Atyánál volt, akkor ez csakis a legjobb élet lehet, semmi más. Olyan élet, amit sem a hatalom, sem a pénz, sem a siker élete nem tud fölülmúlni – ezt az életet egyedül ő maga adhatja nekünk. Legyen hát miénk! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy jóságodat, mert minket, embereket arra becsültél, hogy Krisztusban megjelenj közöttünk. Áldunk téged kijelentésedért, hogy megmutatkozott számunkra az élet, amely azelőtt csak nálad volt, sehol máshol, de most már mi is szemlélhetjük, sőt tanúskodhatunk is róla mások megerősödésére. Tudjuk, hogy te a kevélyeknek ellene állsz, de az alázatosaknak kegyelmet adsz. Így kérünk, újíts meg minket az alázatban, adj erőt a feladatokhoz, amiket ránk bíztál kicsinyeknek és nagyoknak egyaránt. Imádkozunk óvodánkért és iskolánkért az új tanév elején, az ott dolgozókért és azért az ötszáz ifjú lélekért, akiket ránk bíztál ezekben az intézményeinkben. Adj erőt mindnyájunknak a szakadatlan megújuláshoz, hogy mi is megújíthassunk másokat. Vigasztald gyászolóinkat, gyógyítsd betegeinket és őrizz meg minket a hűségben és szereteteben. Ámen.