Aki elváltoztatja degradált testünket

Aki elváltoztatja degradált testünket

Igehirdetés 2010.  augusztus 29.

Aki elváltoztatja degradált testünket

 

Lekció: Zsolt 112,1-10

Textus: Fil 3,20-21

„A mi hazánk a mennyekben van, ahonnét az üdvözítő Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez, azzal a hatalmas erejével, amellyel maga alá vethet mindeneket.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, ma is adósaid vagyunk a köszönet szavával, hiszen élünk és egészségesek vagyunk, eljöhettünk szent házadba és lélekben most a te színed előtt állunk. Köszönjük jóságodat, türelmedet, és a sok ajándékot, amivel elhalmoztál bennünket. Köszönjük, hogy a te néped tagjai közé számolhatjuk magunkat megkeresztelésünk óta, és add meg nekünk, hogy hadd teljen meg a szívünk most a te Szentlelkeddel. Szólj hozzánk igédben, ébressz fel minket, és áldd meg a te szent napodat ünneplő gyülekezetet Krisztus urunk ismeretével és lelki növekedéssel! Ámen.

 

Igehirdetés

Az ember tragédiája paradicsomon kívülre került emberét Madách úgy ábrázolja, mint aki megpróbál elviselhető környezetet teremteni magának. Ádám elhatározza, hogy ha már a föld, amit művel, magától csak gyomot terem s neki arca verítékével kell ennie a kenyerét élete minden napján, akkor legalább házat épít védelemül, ahol lehajthatja a fejét – Éva meg hozzáteszi, hogy ő pedig lugast ültet, hogy megpróbálja árnyassá és idillivé tenni az élet köznapjait. A legnagyobb bölcselők sem tudnak többet mondani az emberről. Ő az, aki nem csak az életben maradásához szükséges eledelt gyűjti egybe, az állat is tudja azt – hanem megpróbál saját világot kialakítani magának. Szó sincs arról persze, amit a 20. század önhittsége mondott, hogy „az ember átalakítja a természetet”, mert az ember egyáltalán nem tudja átalakítani a természetet. Az ember legfeljebb saját közvetlen környezetét tudja berendezni, némileg alakítgatni – azon viszont mindig rajta is hagyja a keze nyomát.

Eszembe jut édesanyám: túl a kilencvenedik évén, amikor már egyetlen szoba volt az élettere, s lassan az ágyból is alig tudott felkelni, szinte az utolsó napokig gondoskodott néhány cserép virágról, amik ott voltak szobájában. Locsolgatta, gondozta őket, és boldog volt, amikor egyik-másik szépen kivirított. Szebb lett így szobája, s aki belépett, rögtön látta, hogy a már alig pislákoló életláng az utolsó lobbanásáig is szeretettel viszonyul valamihez, ami nem ő maga, túl van rajta. Gondoskodik az élet egy darabjáról, formálja parányi környezetét, s ezzel hozzátesz az élethez valamit!

Érdemes itt megállnunk és elgondolkodnunk azon, hányan vannak, akik szenvednek a környezetüktől, éppen csak elviselik passzívan vagy hősiesen. Hányan vannak, akik harcban állnak világukkal, úgy mennek előre, mint a tank, és aki útjukat állja, azon átgázolnak – mindenképp akkor boldogok, ha sikerült konfliktust gerjeszteniük, amiből hősként emelkedhetnek ki.  Kevesen vannak, akik nem szenvednek környezetüktől, sem át nem gázolnak rajta, hanem fölemelik: barátság, derű van körülöttük, és a kezük munkája is arra vall, hogy olyan emberek, akik még a hullott gyümölcsöt is meg tudják becsülni. Ők inkább átalakítják a környezetüket, mint a szenvedők, akik persze általában panaszkodók is – vagy a tank típusú emberek, akiket más nem érdekel, csak a siker, amit valahol fel tudnak mutatni, ők érték el…

Azért kellett mindezt előre bocsátani, mert mai igénk az ember átalakításáról szól, amit minden becsületes és őszinte ember szívből óhajt, elsősorban saját magával kapcsolatban. Akinek erre nincs szüksége, meg van elégedve önmagával, az általában be sem teszi a lábát a templomba, mert ez a hely ember emelkedésének és a lélek gyógyulásának van szentelve. Aki önmagával meg van elégedve, az a Bibliát sem nyitja ki, mert az a könyv mindig megítél, s olyasmiket mond, hogy megtérés meg újjászületés. Akinek az nem kell, nem számíthat rá, hogy valaha is az ég irányába fog emelkedni: földi lény marad, vízszintes síkon éli életét anélkül, hogy valaha is kiemelkedne abból – született és halad elporlása irányába.

Pedig hallottuk az előbb: „A mi hazánk a mennyekben van, ahonnét az üdvözítő Jézus Krisztust is várjuk, aki   elváltoztatja halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez nagy erejével, mellyel maga alá vet mindent.” Hatalmas ige, kár lenne egyetlen szavát is a földre hullatni. Kimondásra kerül benne, hogy az ember hazája a mennyben van – helyünk tehát nem a tévészirupos illúziókban, nem is a fogcsikorgató, dacos téglahordásban van – még csak nem is a a fürge huncutok ügyeskedéseinek világában – ezért az ember igazi énje sem a tulajdonságainak összessége. Az az átnemesített, felmagasztosult krisztusi lélek, aki képes a szeretetre! Jézus sosem felejtkezett el arról, hogy hazája a mennyben van. Mi is oda tartozunk, onnan jöttünk és oda várnak bennünket. Földi életünk minden öröme akkor ér valamit, ha a fényességes égi világból tud tükrözni akár csak egy apró fénysugarat is – akkor nem volt értelmetlen az életünk.

De itt még ennél is többről van szó. Krisztust, akit mi így ismerünk, várjuk a mennyből, hogy eljöjjön és átalakítsa a mi egyéni életünket. A magunk világát csak úgy tudjuk méltó módon alakítani, ha előbb ő átalakít minket. Magyarország északkeleti határainál történt, hogy egy odaszánt életű hívő ember elment valamelyik kisegyházból a legelesettebbek, a sokszor morálisan is legmélyebbre jutott emberekhez a kertek aljához, ahogy mondani szokták „világvége kettőbe.” Az utcák végére, a sövényekhez, ahogyan az evangélium fogalmaz. És voltak, akik meghallották megtérésre hívó szavát, és megfordultak, és attól kezdve nem itták el többé a segélyt, amiből addig éltek, hanem letették a poharat, dolgozni kezdtek, kertet is műveltek – egy idő múlva már arra is tellett, hogy megcsinálják a házuk elé a kerítést, amit az előtt elképzelni sem tudtak volna magukról nagy elesettségükben. Senki nem hitte, hogy az omladozó ház kitatarozódik, lesz kerítése, kapuja is – és, szentendreiek figyelem – lesz még csöngő is a kapun, hogy az érkezőnek ne kelljen ordibálnia és a kaput rugdosnia, hátha meghallják a bentiek. …Arról beszélni sem merek, hogy a házszámot is kiteszik némelyek a falra, esetleg városunk gondoskodik egyszer arról, hogy az utcák sarkán olvasható magasságban legyenek az utcatáblák, amikről autóból is megtudható, melyik utca hányas számú házainál tartózkodunk… Szóval ezek a megváltozott életű emberek megcsinálták a kerítést a házuk elé. Valaki szerette őket, fölrázta őket, hogy egyszer élünk, emberek, és pontosan azt visszük magunkkal az örökkévalóságba, amit itt végigjártunk. Ezek az emberek pedig engedték, hogy Jézus, akit nem a szemünkkel látunk, eljöjjön hozzájuk és átalakítsa életüket!

Lehet, hogy mi nem segélyből élünk, sőt az is elég valószínű, hogy legtöbben nem isszuk el, ami bevételünk havonta adódik. Ám az ige itt egy olyan elváltozásról beszél, amit úgy lehet magyarra fordítani, hogy valakinek átalakulnak a sémái. „Metaszkématidzó”, mondja a görög szöveg, vagyis a mi földszintes  sémáinkat, bevett viszonyulásainkat fölemelni egy másik szintre, magasabbra – ahonnan egész másként látjuk már az embereket, ügyeket – de még a saját életünket is.

És ha valaki nem értené ezt a dolgot, mert egy görög szót mondtam, annak hadd hozzuk ide segítségül ennek a bibliai szövegnek a latin fordítását, amit Kr. u. 325-ben Hieronymus egyházatya ültetett át görögből latinra, éspedig éppen Betlehemben, ahol Jézus született. Az ő latin fordításában a Filippi levélnek ezen a helyén azt olvassuk, hogy Jézus „átkonfigurálja a mi tönkretett testünket”, a mi degradált, megrontott testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez! Itt aztán tényleg elképedünk, mert testünk, és ebbe beleértendő a pszichénk is, mert „kis-énünket”, vagyis a pszichénket a Biblia a test körébe sorolja valóban „degradált test” – mindnyájan messze alatta vagyunk igazi önmagunknak, a dicsőséges, fénylő testű Krisztusnak! Hol vagyunk mi őtőle, amikor azonnal fölemeljük a hangunkat, ha valaki a sorállásnál elénk tolakodik! Amikor érdekeinkből egy jottányit sem akarunk engedni a kiélezett helyzetekben, és Magyarország iparosainak kilencvenöt százaléka ma is megkérdezi, lesz-e szükség számlára, és ha lehet, készpénzben kérjük, mert akkor nem fut át a bankszámlánkon. Kilencvenöt százaléka iparos rétegünknek adócsaló, fizessék az ország terheit az alkalmazottak, a bérből és fizetésből élők – a többiek pedig ott hazudják el a jövedelmüket, ahol csak tudják. És közülük elég sokan be-beteszik a lábukat a templomba, sőt gyermekeiket is mindenképpen szeretnék a lehető legjobb iskolába, ha éppen arról van szó, egyházi iskolába adni. Ugye, hol vagyunk mi őtőle, a dicsőséges Krisztustól, amikor a világ összedőlhet, vagy elmoshat a sárlavina Kínában egész nagyvárosokat, de mi a magunk javából egy garast sem engedünk, ha nekünk egyszer „hasznunk” lehet… Ha ezen az úton járunk, soha nem fog elváltozni „degradált testünk”, és a mi szomorú sorsú lelkünk is marad az, ami volt. Nem változunk el arra a fényességes alakzatra, aki a tanítványoknak megjelent a feltámadása után, s aki minket is szólongat, ebben a mai igehirdetésben is!

Azt mondja, kár lenne megmaradnod önmagad alatti énedben, a magad „degradált testében”, tönkretett lelkében. Van neked igazi hazád, oda tartozol – hangolódj csak rá a mennyei világra! Ennek nagyszerű következményei támadnak majd – egyet hadd említsek. Az üzleti életben jogi útra szokták terelni a kérdést, amikor valakinek „elmaradt haszna” támad. Nem okoztak neki éppenséggel kárt, de nem lett annyi bevétele, mint lehetett volna – ezért ezt kártérítési követelés, sőt, nem ritkán még bíróság szokta követni. „Elmaradt haszonnal kapcsolatos kár”, biztosan hallottuk már ezt a szakkifejezést. A napokban eszembe jutott azonban a dolog fordítottja: „elmaradt kárból származó haszon” – milyen érdekes, hogy erről szinte sosem esik szó! A dolog úgy esett, hogy a kertben dolgoztam, és az egyik bokornál nem vettem észre egy éles és hosszú száraz ágat, ami aztán a szememtől néhány centire érte el az arcomat. Apró, de nagyon éles fájdalmat okozott, és ha a szememhez talál, nagy bajt okozott volna. Megköszöntem lélekben, hogy nem a szememet érte – és azóta sokszor gondolkodom az „elmaradt kárból eredő haszon” dolgán. Hát nem egy hatalmas „köszönöm” kellene előtörjön az ember szívéből, napjában néha többször is – csak éppen annyira félálomban járjuk az életünket, hogy észre sem vesszük ezeket a pillanatokat! Meg amikor reggel egyáltalán felébredünk. „Ó föld, nem ingatott meg ez az éj sem, üdén pihegsz a lábamhoz simulva” – mondja Goethe. Szoktunk-e legalább egy hálasóhaj erejéig köszönetet mondani megmaradásunkért, amikor fölébredünk – valaki megtartott minket azon az éjszakán! Az alap a hála – s aki ezt nem tudja, valóban semmit nem tud még. Az első imádság, minden vallások kezdete, mondják a vallástörténészek, bizonnyal hálaima volt. Az ember szívéből kitört a „köszönöm!” – vagy ahogyan a költő mondja: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm…!”

Van azonban a sok jó megköszönésén, a méltó hálán túl további folytatás is. Aki engedi, hogy az Úr ne csak ajándékokkal halmozza el, hanem még az életét, gondolkodását, a „sémáit” is átalakítsa, vagy, ha úgy tetszik, megajándékozza a lényének egy új „konfigurációjával”, újrafogalmazásával, az ilyen maga is kezdi majd átalakítani a környezetét. A fölfelé nyitott embernek világa is szép. Akinek élete fölfelé zárt, az általában csikorgatja a fogát, sokat haragszik másokra, még magával is konfliktusban van, mert nem találja az utat a föloldódáshoz. Sokszor látom, hogy embereket hálás szívű jó barátok vagy munkatársak vesznek körül. Milyen nagy dolog, amikor jó bemenni egy munkahelyre, mert van ott valaki, akiből szeretet sugárzik. Sőt, eljutnak oda, hogy már áldozni is tudnak azért, hogy legyen egy élő közösség, ahol az emberek megtalálhatják az élő Istent, és újra megtalálhatják önmagukat is. Amint kilépünk önzésünkből, az mindig biztos jele, hogy aki mindeneket le tud győzni hatalmas erejével, már elkezdte átalakítani „degradált testünket” s tönkretett lelkünket!

Ha össze akarjuk foglalni: először is válasszuk igazi hazánknak újra a mennyet. Vegyük észre, milyen sok bálványtól kell még megválnunk, hány színes illúzió tart fogva, s milyen sokat érlelődhet még a lélek. Aki ezt a dolgot magában letisztázta, vagyis aki a földi élet egyetlen dolgát sem teszi már istenévé, az nem fog ragaszkodni eddigi „sémáihoz” oly kétségbeesetten. Még saját tulajdonságain is megtanul mosolyogni (pedig azok igazán közel vannak az emberhez), ami a humor legnemesebb formája. A másik emberben pedig a legkisebb jót is észreveszi és értékelni tudja. S mivel elkezdett lénye átalakulni, egészen „új konfigurációk” jelennek meg személyiségében, amik eddig nem voltak ott. Akarja vagy sem, kezdi átnemesíteni a világot maga körül. Engedte eljönni a dicsőséges testű Jézust, akinek fényből van a lénye – ezért elkezd az ő élete is világítani. Egyszerre jó lesz vele beszélgetni, s az ő közelében mindig megért valamit az ember, napokig a hatása alatt vagyunk egy szép gesztusának – mert hozzá eljöhetett az égből az, aki hatalmas erejével mindeneket maga alá vet. Fogadjuk őt mi is a szívünkbe, a dicsőséges Krisztust – és a mi életünk is világítani kezd majd. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük, megváltó Jézusunk, hogy az örök hazából eljöttél a földi terekre, ahol vagyunk – hogy megszólíts, fölrázz, és emlékeztess, honnét estünk ki, s milyen az Atya, akit elhagytunk. Hűségesen jártad végig az utat, és meghoztad az áldozatot, aminek erejéből jut, hogy átalakítsa mindennapjainkat. Adj gyermeki hitet, hogy be tudjuk fogadni a szót, ami tőled való, s a Lelket, amiben erő rejlik. Add, hogy egészen alávethessük magunkat gondolataidnak, a tőled való Léleknek, ami nélkül mind eltévedünk. Hadd legyenek odaszánásaink javára a városnak, ahol élünk, az országnak, amelynek gyermekei vagyunk. Imádkozunk a most kezdődő új tanévért, a gyermekekért és a tanítókért. Áldd meg életünket tőled való növekedéssel, hogy elváltozzék megromlott testünk, és hasonló legyen a te dicsőséges testedhez! Ámen.