Előttetek megy!

Igehirdetés 2012. április 22.

Előttetek megy!

Lekció: Mk. 16,1-8
Textus: Mk. 16,5-7

„És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványoknak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.”

Imádkozzunk!

Urunk, azt szeretnénk, ha a húsvét öröme és üzenete mindig velünk maradhatna, a saját testi múlandóságunk pedig nem sötét árnyékként lebegne felettünk, hanem úgy várhatna ránk, mint a hazaérkezés boldog előszobája. Tudjuk, hogy ez egyedül azon múlik, milyen az életünk és hitben hová növekedtünk, segíts hát bennünket olyan belső változáshoz, hogy felnőhessünk a megváltottak boldog bizonyosságáig: a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Megvalljuk Urunk, amit te jól tudsz is, hogy sokszor és sokféleképpen változnak bennünk az emberi érzések, amíg csak el nem küldöd hozzánk is a dicsőséges Feltámadottat, aki előttünk megy, csak vak szemeinkkel mi nem látjuk őt. Nyisd most meg a mi szemeinket is, és adj hitet elindulni a magunk Galileájába, ahol megláthatjuk őt, megváltó Jézusunkat és találkozhatunk is vele. Áldd meg ezt a mostani órát és töltsd meg kegyelmedből élő és életet adó tartalommal, tőled való üzenettel az emberi beszédet, hogy mindnyájan megtisztuljunk, megvigasztalódjunk és erőre kapjunk a te igéd által. Ámen.

Igehirdetés

Van a mi emberi életünknek egy olyan állapota, amikor mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet, nem vagyunk betegek, nincs okunk különösebben panaszra, mégsem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Nem számít az ilyesmi még boldogtalanságnak, nem is tekintik lelki betegségnek sem, amit valahogy kezeltetni kellene, legfeljebb egy bizonyos kényelmetlenség-érzésről van szó, ahogyan egy tudós elnevezte ezt (S. Freud: Das Unbehagen in der Kultur) – de azért azt mondják róla, akik sokat foglalkoznak vele és értenek az ilyesmihez, hogy hosszabb távon nagyon is kihat az életünkre, miként érezzük magunkat, sőt, még fizikai értelemben is elkezdheti rongálni a testünket, ha túl sok rossz érzést hordozunk a lelkünkben.
Itt most nem az a dolgunk, hogy azon gondolkodjunk, hogyan és miképpen kapcsolódnak át lelki dolgok testi állapotokká, esetleg tünetekké, mert ezzel a kérdéssel komoly tudományok küszködnek, éspedig váltakozó sikerrel – hanem induljunk ki onnan, amit az evangéliumok meglehetősen pontosan leírnak, hogy az első tanítványok sem érezték magukat túlságosan jól a saját bőrükben. Volt ott félelem, nem is kevés, aztán, ma így mondanánk ezt a dolgot, valahogy összekeveredtek, zavar támadt bennünk, nem találták magukat. És ebben az önmaguk nem találásában, igazából előző önmaguk elvesztésében, mert hát ott azért nem kevesebbről volt szó, már nem is állnak olyan messzi a modern életérzéstől. Amíg az ember külső dolgokban, szeretett személyekben, számára fontos ügyekben, sőt, akár tárgyakban is, de valamennyire meghatározva érzi önmagát, addig nincsen baj. De néha megrendül a föld a lábunk alatt, mert elveszítünk valakit, aki fontos volt, vagy megváltozik az életünk valami más miatt. Megszűnik a munkahelyünk, újra kell mindent kezdeni valahol máshol, ha lehet egyáltalán. Esetleg csalódunk ügyekben, amik addig nagyon is sokat jelentetek, fontosak voltak, talán átlátunk a saját birtoklásunk talmi és üres voltán, vagy egyenesen megpillantjuk sok dolog értelmetlenségét, ahogyan a költő, T.S. Eliot mondja az öregedő emberről, aki átéli a „…Borongást, mely mást nem ígér, csak / Árnyékgyümölcsök keserű semmiízét” (Négy kvartett, Little Gidding, II.) – és ilyenkor aztán nem csoda, hogy nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Ugyanez a költő mondja ezeket a nagyon pontos szavakat is:
„….ami a tiéd, éppen az nem a tiéd, / És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” (Négy kvartett, East Coker, III.)
Az első tanítványok nagyjából éppen ezt érezhették, mert amijük volt, az elveszett, és ahol voltak, ők ott nem voltak otthon, ott nem voltak a helyükön. Diagnózisnak ez elég pontos, hiszen a történeti ember, akik mi mind magunk is vagyunk, leggyakrabban éppen abban határozza meg magát, hogy mije van, jobb esetben pedig abban, hogy kije van. Az pedig, hogy az ember tényleg ott van-e, ahol éppen van, vagyis harmonikusan kapcsolódik-e a saját helyéhez és állapotához, az nagyon is gyakran nyitott kérdés. Ami azt jelenti, hogy nem ritkán tekintenek emberek idegenül arra a helyre, ahol vannak, mert azon a helyen lélekben nincsenek otthon. Milyen szépen beszél erről a zsoltáros a Károli szövege szerint, amikor ezt mondja: „Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az emberek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé.” (Zsolt 103,15-16) Ebben a gyönyörű mondatban arról van szó, hogy az ember és a maga helye normális állapotban bensőségesen összetartoznak, amit a földi boldogság egyik legfontosabb fokmérőjének is tekinthetünk, és ezt az összetartozást csak a halál zilálja szét. Igen, ez lenne az idilli állapot, a valóság ezzel szemben elég sokszor az, hogy „….ami a tiéd, éppen az nem a tiéd, / És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” Hát ilyen érzések között és ilyen lelkiállapotban szólította meg a tanítványokat az üzenet: Menjetek vissza Galileába, ott majd találkoztok Jézussal, aki előttetek megy.
Jelenti ez a mondat mindenekelőtt azt, hogy semmiképpen ne keseredjetek, és főleg ne keményedjetek bele a jelen boldogtalanságotokba. Ne ragadjatok bele, ne váljon az életetek állandó kísérőjévé egy negatívum. Ha az angyali szóra hallgatok, az biztosan és pontosan megmondja nektek, merre tovább. Ha pedig eddig nem hittétek volna, kiút mindig van, éspedig még a halálon át is – erről szól az egész húsvéti evangélium. Leginkább a betokosodott, már egészen megrögzült boldogtalanságokhoz szól ez az üzenet – nem kell úgy maradjon az emberi élet, ahogyan valamelyik szegmensében elromlott. Menjetek Galileába, ott meglátjátok azt, akit elvesztettetek, mert ő előttetek megy. Megfeneklett, elakadt emberi életek legfontosabb evangéliuma. Kiút mindig van, csak legyen, aki meghallja az angyali útmutatást. Nem az a baj, hogy rossz a világ, nem is az a baj, hogy sok baj ér minket, embereket, hanem az a baj, hogy sok az angyali útmutatásra süket ember. Ez az igazán nagy baj, ezen kell segíteni. Hányan keserednek bele abba, amiből pedig volna tovább. Menjetek Galileába – ez azt jelenti, hogy tegyétek meg, ami rajtatok áll. Többet senki nem kér számon rajtatok, csak annyit, amennyi telik tőletek. Azt tegyétek. Az a százhúsz kilométeres út legalább egy heti gyaloglást jelentett, de ezt az utat ők már egyszer idefelé megtették. Most azt hallják, induljatok szépen haza, menjetek vissza a saját helyetekre. Néha összesen ennyi az isteni tanács, visszamenni a helyünkre, és ha ezt az egyszerű üzenetet meghalljuk, magával Jézussal találkozhatunk majd. A Feltámadott ügye első fokon ezt a bíztatást adja minden küzdő embernek: állj szépen a helyedre, töltsd be azt egészen, mert valaki előtted megy azon az úton, és te a magad Galileájában magával a Feltámadottal találkozhatsz.
Miért olyan nagy evangélium ez az egyszerű üzenet? Mert sokan hatalmas csodákat várnak, vagy legalább valami kis hátborzongást. Egy kicsit azért nyíljon meg az ég, vagy hasadjon meg a föld, történjenek rendkívüli dolgok, mutatkozzon meg az ég hatalma – ő meg azt mondja, térjél haza a helyedre. Előtted megy Galileába, a saját hazádba, a saját otthonodba, ott megláthatod őt a mindenapjaidban.
És ebben az a fontos üzenet is rejlik, hogy ezek szerint mi előttünk nem csak elvek vannak, amik vezérelhetnek minket, nem is csupán ragyogó szép ideálok, követendő eszmék, hanem maga a fénybe öltözött, feltámadott és élő Krisztus, akivel beszélgetni lehet, aki helyreállítja a tagadásba csúszott, megtévedt Pétereket – és ez az a Jézus, aki téged is és engem is meg tud gyógyítani. Ő nem csak egy szép gondolat, nem csak egy nagy igazság, hanem valóságos és élő személy, aki egyenként számon tartja övéit. Ő maga is szeretne velünk találkozni, hiszen érted és értem jött ide a menyei magasságból erre a földi világra. Neki nem mindegy, hogy mivé lesz az életünk, annyira nem mindegy, hogy amikor valóságos emberként itt volt köztünk, akkor a vérét ontotta a megigazulásunkért. Neki halálosan volt fontos a mi életünk megjobbítása, hát legyen nekünk is fontos az, hogy ő mit is mond nekünk. Induljon tehát a szív vele találkozni, személy a személlyel – ezt jelenti az, hogy előttetek megy Galileába. Ti is tartsatok hát oda!
És a legfőbb vigasztalások ebben a mondatban, hogy ő előttünk megy, ezek: ő előttünk ment a halál sötétjében. Nem járatlan úton indul a lélek, aki az örök útra kél, mert valaki már végigment azon az úton. Amikor eljönnek a félelem és a rettegés percei, akkor eszünkbe juthat, hogy mi ugyan még nem jártunk azon az úton, de ő ott is előttünk ment. Éspedig úgy ment előttünk, hogy ő ott a halált meghódoltatta, és elhozza majd nekünk is azt az időt, amikor halál egyáltalán nem lesz többé. Eltöröl majd a szemünkről minden könnyet, és sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az első elmúltak. (Jel. 21,4)
És ő előttünk ment nem csak a halál, hanem a szenvedés útjain is. Minden gyötrelmünkben erre kell gondolnunk, hogy az ő szenvedései mellett eltörpülnek és törpüljenek is el a mi szenvedéseink. Mérjük csak oda mindig testi-lelki szenvedéseinket az övéhez, és akkor megbékél majd a szív, mert mi legtöbbször méltán szenvedünk, mint a golgotai jobb és bal lator, de ő semmi rosszat nem cselekedett, hanem mint tiszta és ártatlan Bárány szenvedett. Nagyon jó lenne, ha erről sosem felejtkeznénk el, hogy ő előttünk ment a legnagyobb szenvedések útján, mert ebben hatalmas erő és vigasztalás rejlik.
És előttünk ment a kicsúfoltatás, a megköpdösés és a teljes magányosság útján is. Ezek szoktak nekünk, embereknek a leginkább fájni, amikor kinevetnek, amikor kudarcot vallunk, amikor csúfolódhatnak felettünk. És ő ezekben is előttünk ment. Ezek az utak sem ismeretlenek számára, mert ő legyőzte a szégyen és a magányosság démonait is, hiszen őt aztán igazán megcsúfolták és egyedül hagyták. De ő szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.(I. Pét. 2,23) Meztelenül szögezték a szégyenfára, és egyáltalán nem volt senki, aki utolsó perceiben mellette állott volna. Akik ott voltak, anyja és tanítványai közül egy vagy kettő, azok is csak nagyon távolról merték követni az eseményeket.
Így hát az, aki előttünk megy Galileába, nagyon is ismeri a szégyent és a magányosságot, mert ezeket értünk magára vette. Adjunk hát alább a fájdalmunkból, főleg pedig önmagunk sajnálgatásából, valahányszor kigúnyolnak vagy magunkra hagynak bennünket. Az élet éveinek előre haladásával minden ember egyre inkább kristályosan önmagává válik, egyre kevésbé van szüksége másokra, és ez óhatatlanul elszigetelődéshez vezet. Aztán ki is ábrándulunk a többiekből, meg erő és energia is egyre kevesebb jut az emberi kapcsolatok ápolására, úgyhogy mindenki egyre inkább magára hagyja a többieket és közben saját maga is – talán bizonyos fokig akarata ellenére is – egyre inkább magára marad. Jézust az állítólagos bűne miatt hagyták magára, amikor azzal vádolták, hogy Istennel egyenlővé tette magát. És így csúfolták, másokat megmentett, mentse meg most magát is. Szálljon le a keresztről, és hiszünk benne. Ezek a szavak a hitetlenségnek és kemény, pogány szívnek olyan gyalázatos megnyilvánulásai, amiket neki mind végig kellett hallgatnia élete utolsó, legfájdalmasabb perceiben, a kínhalál óráján. Úgyhogy ha valaki, hát ő ismeri, mi az, hogy szégyen és magányosság. Ne sajnálgassuk tehát magunkat felette, amikor ilyesmit szenvedünk, mert ő mindnyájunknál inkább elszenvedte ezeket.
Előttetek megy – igen, erről ismerjük fel őt. Előttünk megy a számunkra legismertebb, leginkább otthonos utakon, a saját Galileánkban, a saját világunkban. Ott őt minden nap megtalálhatjuk. Hol is? A saját otthonunkban, a munkánk végzése közben, a saját feladataink között. Őbenne nem csak szép gondolatok, hanem a feltámadott személy, az élő Krisztus keres minket, hogy beszélhessünk vele, ő pedig megtisztíthasson és meggyógyíthasson minket ezáltal, amint Péterrel, a megtévedt tanítvánnyal is megtette. És őrá mindig úgy tekinthetünk, mint aki a szenvedés, a szégyen, a magányosság és a halál útjain is előttünk megy, mint győztes Úr, ezért mi azokon az utakon sem vagyunk magunkban. Hát így járjunk ezeken a nehéz utakon. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy nem hagyod magukra azokat, akik szeretnek téged. Légy áldott az első megjelenések csodájáért és kérünk, részeltess minket is abban az ajándékban, hogy lelki szemeinkkel megláthatjuk fénybe öltözött testedet, rajta az értünk szenvedett sebeiddel, és megpillanthatjuk ragyogó tekintetedet és hallhatjuk nekünk szóló, éltető szavaidat. Köszönjük, hogy előttünk mész az úton örömben és szenvedésben egyaránt, és győztes utat nyitottál nekünk még a halálon át is az életre. Segíts bennünket, hogy helyünkre állhassunk, ahol te megkeresel bennünket és ígéreted szerint velünk vagy a világ végezetéig. Áldd meg igyekezeteinket, gyógyítsad betegeinket, adj nekünk derűs és örvendező lelket, egymás iránt pedig méltányosságot és tőled való, szelíd szeretetet. Imádkozunk a kicsinyekért, hogy szépen növekedhessenek, az ifjakért, hogy megismerhessenek téged, az élet derekán járókért, hogy munkájukban örömet leljenek, és a hazafelé tartókért, hogy békés szívvel lehessenek a tieid minden időkben. Ámen.