Mi a baj a magántulajdonnal?

Igehirdetés 2012. április 29.

Mi a baj a magántulajdonnal?

 

Lekció: 5Móz 15,1-15
Textus: Mát 6,24

„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, minden keményszívűség és önzés saját magunkra hull vissza, akik meg akarjuk nyerni az életünket és éppen így veszítjük el. Te pedig elveszítetted mennyei magasságodat, hogy gazdag lévén, szegénnyé légy értünk, és mi a te szegénységed által meggazdagodhassunk. Áldunk téged azért, amit Krisztusban ma is adsz minden nyitott szívű és gyermeki lelkű embernek. Segíts minket, hogy a mostani óra is ezt a csodát hozhassa közel. Nyisd meg előttünk az élet igaz titkát, hogy ne maradjunk koldusok, amikor gazdagok lehetnénk a te igéd által, és ments meg minket a silány élettől, ami csak látszik gazdagnak, valójában bálványozás és a Mammon szolgálata. Áldd meg ezeket a perceket lelki előmenetellel, szívbéli tisztulással – és emelj fel bennünket lélekben egészen kegyelmes jóságod megértésééig! Ámen.

 

Igehirdetés

Csodálkozva olvassuk Mózes 5. könyvében azt a különös parancsolatot, hogy minden hetedik évben el kell engedni a hiteleket, és ha valaki úgy eladósodott volna, hogy már rabszolgává lett, azt is szabadon kell bocsátani. Milyen embertelen világ lehetett, gondoljuk, amelyikben akkora adósságokat lehetett nyakába varrni egy nehéz helyzetben lévő embernek, hogy egész életére rabszolgává legyen. Aztán eszünkbe jut, amit néhány hete magam is hallottam valakitől, hogy hat éve vettek fel házukra kilenc millió forint hitelt, amit azóta minden hónapban törlesztettek, és ma tizenkét millió forint az adósságuk – és erre azt kell mondjuk, semmit nem változott a világ. Legfeljebb annyit, hogy ma kevés hitelező gondol arra magától, hogy a hetedik évben egyáltalán valamit elengedjen az adósai a tartozásából, és nagyon is sokan élnek – főleg itt, a mi országunkban, közvetlen “adósrabszolgaságban.” Amikor pedig ennek a tarthatatlanságát valaki kimondja, akkor az egész világ a magántulajdon szentségére hivatkozik, mint olyan sérthetetlen alapelvre, ami mindent helyesen megalapoz.

A könyv azonban, amiből mi évezredek óta Isten igéjének szólongatásait halljuk ezt mondja: igazad volna, ha adósod tartozását könyörtelenül behajtanád, ő tényleg felvette tőled azt, mégsem ezt tedd – a hetedik évben engedd el mindenestől, s ha már rabszolgáddá is lett volna, akkor is bocsásd szabadon.

Ilyet csak az mondhat, aki a saját vagyona fölött egy sokkal-sokkal nagyobb kincsről tud, s aki nem a “magántulajdon szentségét” tekinti a világ végső alapjának – hanem az élő Istent. Kövessük az ismeretlen igehirdető gondolatmenetét, aki Mózes 5. könyvéből Mózes nevében és tekintélyével beszél. Maga Jézus jól ismerte a könyvet, különben nem idézte volna szó szerint az előbb hallott mondatot, hogy “…szegények mindenkor lesznek veletek.” (5Móz 15,11  Mát 26,11)

Mi a baj a magántulajdonnal, kérdezheti valaki – és egyáltalán mi a baj azzal a világrenddel, ami a magántulajdon “szentségére” épül? A Biblia szerint az, hogy igazából minden Isten tulajdona ezen a világon, és mindig abból kell kiindulnunk, hogy mi emberek kizárólag csak másodlagos birtokosok lehetünk. “Az Úré a föld és annak teljessége” – ahogyan a 24. Zsoltárban énekeltük is az előbb – ez az alap. Azt kell elismernünk, hogy mi akkor sem az igazi tulajdonosok vagyunk, ha törvényesen örököltünk a szüleinktől egy ingatlant, akkor sem az igazi tulajdonosok vagyunk, ha a két kezünkkel és orcánk verítékével becsületesen megdolgoztunk valamiért: mert az Úré a föld és annak teljessége. Mi tőle, az igazi tulajdonostól csak megbízatásként, mintegy haszonbérletbe kapjuk, vagy ahogyan a régiek mondták “sáfárságra” – tehát úgy, hogy el kell számolnunk vele, mire használtuk, és mivé lett az a kezünkön.

A tulajdonos akkor is az élő Isten, ha a Földhivatalban a mi nevünkre van 1/1 arányban bejegyezve valami – s ez ugyanígy vonatkozik a kocsinkra, a bankbetétünkre, a nyaralónkra, kinek mije van… De érvényes még a saját testünkre, végtagjainkra, az értelmes elménkre és a földi életben eltöltött minden napunkra és óránkra is! Sáfárságra kaptuk, vagyis gazdálkodásra – de a tulajdonosok nem magunk vagyunk.

Addig nehéz e gondolatkörbe belehelyezkedni, amíg az ember bálványként tiszteli az anyagiakat s a vagyont, vagyis bennük legfőbb értéket lát. Jézus azonban így beszél: “Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Mát 6,24)

Mai jó hírünk azonban éppen ehhez kapcsolódik: nagy terheket vesz le magáról, félelmeket és szorongásokat, aki a “birtokolható” dolgok helyett  Istennek adja át a fő helyet. Amíg az a birtoklásé, általában életünk külső szféráié, addig van okunk aggódni, mert a pénz elértéktelenedhet, a bank tönkremehet, a vállalkozást csődbe lehet vinni – és akkor mi lesz velünk! Aki azonban már nem a birtokolható dolgokat, vagyis a “Mammont” szolgálja, hanem valóban az Örökkévalót, annak egyszerűen nem marad félnivalója. “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem…?” (Zsolt 56,12)

Ezt a hitet, s ennek valóságát életünk külső szféráiban egyáltalán nem találjuk, ott csak a birtokolható dolgok és azok féltése tanyáznak. Beljebb kell hatolnunk, a lelkünk belsőbb és mélyebb rétegeihez, sőt egészen legbenső magvához, ahol már ő maga, az Örökkévaló lakik bennünk! Ha ezt az utat járjuk, magunk mögött hagyva azt, amink van, “birtokolható” – akkor érkezünk őhozzá, akit nem lehet birtokolni, mert ő maga a tulajdonos. Jó szívvel ajánlom ezt az „utazást befelé” – mert ezen el lehet érkezni őhozzá – ahogyan Jézus is elérte őt!

Sokat segít ebben, ha valóban emlékezünk Isten szabadító tetteire, amint a zsidók emlékeztek az egyiptomi szabadulásra! Nekünk is vannak élményeink, amikor bűnből, betegségből, életveszélyből vagy egyszerűen gonosz és rosszindulatú emberektől szabadultunk – merítsünk erőt ezekből, s induljunk el befelé – a saját szívünkben!

Amikor valaki megkockáztatja ezt az Istent kereső elmélyedést, csodálkozva tapasztalja, hogy maga mögött hagyja félelmeit, hogy éhen fog halni, ki fog semmiződni, mi lesz ővele – s képessé válik a nagylelkűségre…! Ettől kezdve már nem abszurd felszólítás, hogy “ne legyen köztetek szegény”: hiszen Isten gondoskodik rólatok, nektek pedig mindig van miből adni. (5Móz 15,4) Ha viszont fukarok vagytok, akkor az Úrhoz kiáltanak miattatok a szegények, és áldás helyett átokká válik gazdagságotok. Az egészséges közösség nem engedi, hogy valaki kihulljon a soraiból. Csak a modern világ büszkeségei, a világvárosok termelik a számtalan hajléktalant: az élő és valóságos közösségek, el egészen a legprimitívebb törzsekig, mindig gondoskodnak a maguk szerencsétleneiről, akik lelki betegek, ezért nehezen tudnak alkalmazkodni s magukért szorgalmasan megdolgozni. Az első keresztyénekről is pontosan azt halljuk, hogy “mindenük közös volt” – mert nem uralkodott fölöttük az anyagiak imádata!

Fontos azonban itt megjegyezni, hogy ez a dolog nem azonos a jótékonykodással – az mindig látványos és elvárja a tapsokat. Jézus szomorúan mondta a nyilvánosságnak szólóan adakozókról, hogy “…bizony mondom néktek, elvették jutalmukat.” (Mát 6,2) Sokkal többet ér, ha nem tudja még a jobb kezed sem, mit cselekszik a bal – vagyis nem demonstratív akcióról és tapsok learatásáról van szó. Tegyél jót, de ne úgy, hogy dicséretet kapj érte.

Ma gigacégek komoly pénzeket fordítanak különböző dolgok támogatására: egészségügyi kutatásra, művészeti szponzorálásra, sportversenyek rendezésére – de cserébe elvárják, hogy  mindenhol elhangozzék a nevük, ki legyen írva még a versenyzők trikójára vagy bukósisakjára, hogy ők adtak valamit: tőlük hangos a média. Legtöbbször csak imázsukat akarják javítani, olyan arcátlanul sok pénzt tesznek zsebre profit formájában, hogy az nagyon is rájuk fér… Az “adok valamit, de cserébe reklámfelületet kérek” manapság természetes, egy beteg és rosszul megalapozott gazdasági világrendben, ahol állandóan kurblizni kell a gazdaságot, hogy “fogyasszatok már, fogyasszatok már” – de ez a dolog fényévekre van az eredeti életrendtől, és nem is valószínű, hogy sokáig fennmarad. Nem várhatjuk a tisztán gazdasági alapokon álló emberektől, hogy másként gondolkozzanak. Az ő logikájuk szerint befektetés van, meg befektetői környezet, az egyetlen igazi valóság pedig az elérhető profit. Legyen nekik az ő hitük szerint. (Mát 8,13)

Mi pedig irigykedés nélkül hagyjuk meg nekik ezt a gondolkodásmódot, és vegyük komolyan, amit a Mózes könyveiben olvasható igehirdetések pontosan úgy egyértelművé tesznek számunkra, mint az evangéliumok: hogy az élő Isten az egyetlen igazi valóság. Ő az, “…aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható.”  (Zsolt 50,3 Jel 1,8) Benne nincs keletkezés és elmúlás, és ő nem változik: az lesz, aki volt… (167. dics. 3.v.)

Az embernek pedig igenis el kell döntenie, hogy mit tart az életében elsődleges valóságnak, mert az meg fog látszani minden, de minden lépésén! Aki valóban vallja, hogy “az Úré a föld, és annak teljessége” – az még a modern életünktől legtávolabbinak tűnő ószövetségi felsorolásból is épülni fog, amikor mondjuk a tiszta és a tisztátalan állatok kerülnek felsorolásra – mert eszébe jut, hogy Isten előtt bizonyos tettei esetleg éppen olyan tisztátalanok lehetnek, mint valamikor bizonyos “hasadt körmű, de nem kérődző” állatok voltak a zsidók számára…! Egy ilyen felismerés valóban azon múlik, kit és mit tart a maga életében valóságnak, igazán létezőnek. Mert ha az Urat tekinti annak, akkor megnyílik az ige, és megszólal a háromezer éves betű is. Ha pedig nem, akkor “…látván nem lát, hallván nem hall, mert megkövéredik a szíve” – és vakon járja végig egész földi életét. (Mát 13,15)

Az adósságtól indultunk, s a hétévenként esedékes elengedésen gondolkodtunk ezen a vasárnapon. Isten örök rendje szerint így volna helyes. Mérjük oda magunkat ehhez s szégyenkezzünk, ha magunk is régen a Mammont tartjuk igaz istenünknek. Ezt a tévhitünket ma a bibliai igazság vonta kétségbe, hogy egyáltalán miénk volna, amit annak gondolunk – mert az igazi tulajdonos, igei mérce szerint, maga Isten! “Az Úré a föld és annak teljessége.”

Így tekintsünk mindenre, amink csak van – s kezd majd átrendeződni gondolkodásunk többi része is. Kedvet kapunk befelé mozogni, saját létünk belső szférái felé, s talán elérkezünk egészen az örökkévaló énünkig. Jézusnak sikerült: ő elmondhatta, “…én és az Atya egy vagyunk.” (Ján 10,30) Ne adjuk alább mi sem, mert ez a lehetőség minden asszonytól született számára egyenlőképpen nyitva áll!

Szorongásaink, a birtokoltak elvesztésétől való félelem így fog megszűnni: a helyén pedig megjelenik a nagylelkűség. Nem lesznek közöttünk többé szegények, mert egymásnak sokkal inkább testvérei leszünk. Fogunk tudni jók lenni anélkül, hogy kürtöltetnénk magunk előtt… Örömmel és bőkezűen tudunk majd segíteni s megértjük, valóban “jobb adni, mint kapni.” (Csel 20,35) Elérkezünk hitünk legérettebb szintjéhez, amikor már azt is tudjuk, hogy Isten az egyetlen igazi valóság, és minden, ami látható csak másodlagos, mulandó. Ez a tiszta hit vigasztaljon, adjon erőt és mutasson utat mindnyájunknak – mert ez a hit a Jézus hite, a megmentő hit! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk Jézus, hogy te nem csak tanítottál a szegénységről, hanem mindenedet odaadtad a kereszten a bűnös világért és értünk. Szabadíts meg a nyerészkedés és önzés minden fajtájától, hogy képessé váljunk a nagylelkűségre, akár anyagiakról, akár vétkek megbocsátásáról van szó. Nehezen megy ez nélküled. Jöjj el, ahogy megígérted és tégy Lelkeddel segíts el arra a nemes és tiszta életre, amire nincs erőnk magunktól. Adj jó elhatározást, aztán pedig szilárdságot a véghezvitelben, ezt kérjük tőled. Ámen.