Igehirdetés 2012. május 13.
Ami értelmet ad a dolgoknak
Lekció: Zsolt 98,1-9
Textus: Róm 12,1-2
„Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, egyedül tiéd a bölcsesség és az értelem, mégis sokféleképpen beszélsz az emberekkel, mert meg akarod magadat értetni a földi halandókkal. Engedd, hogy értsük szavadat, s még azt az üzenetet is, ami hallgatásodban rejlik. Hiszen hallgat a mester, hogy tanítványát kikérdezze, és hallgat a kedves, hogy párját próbára tegye. Az is beszél, aki hallgat, hogy a megértés annál bensőségesebb legyen, ha elérkezik. Amikor magányosan, elhagyatva állunk s nem halljuk hangodat, úgy tűnik, örökre elszakadtunk tőled. Taníts minket hallgatásod csendjeivel, hogyha megértjük értelmét, egész szívünkből zenghessük rá a választ. Adj megtisztulást és majd új éneket, mikor eljön szívünkbe a hit és az igazság. Hadd dicsérjen méltó ének, mikor fölfogjuk, te szeretetedből hallgattál, mert kegyelmes Úr vagy, és örökre az is maradsz! Ámen.
Igehirdetés
Aki kicsit is ismeri a Bibliát tudja, hogy az „okos istentisztelet” szókapcsolat egyetlen helyen található a Szentírásban: a Római levélben, ahonnan az előbb felolvastuk. Hiába keressük más könyvekben, végiglapozhatjuk az ezerötszáz oldalát, párhuzamos vagy egy kicsit hasonló mondatot sem találunk. Nem értjük pontosan, hogyan lehet “okos” egy istentisztelet, de a reformáció első bibliafordításai óta ez szerepel mind a Luther-féle német, aztán sorra az angol és francia fordításokban s a mi Károli Bibliánkban is, éppen ezek nyomán – mind a mai napig.
Ezen a helyen a bibliai szövegben egy közismert, egyetlen szóval nehezen fordítható kifejezést találunk, ami görögül így hangzik: logosz. Az antik filozófiai szakkifejezés jelentése gondolat, szó, értelem – és mindjárt jobban értjük, miről is van szó, ha kimondunk egy származék-szavát, amit naponta használunk, így hangzik: logikus. Valami, aminek van értelme, ezt a régi görögök így mondták: van benne logosz, logosszal telt.
Így már közel jön az egész témakör, hiszen ki ne kereste volna, talán kamaszkorában utoljára, az “élete értelmét”; ki ne vizsgálná mondjuk egy-egy reklámban az őt megszólító igényt, van-e értelme annak, hogy éljen azzal az árucikkel. Egyáltalán, minden dologban mindig az értelmet keressük. Ér bennünket egy csapás, ránk tör egy szorongás, valami nagyon aggaszt – s egészen addig szenvedünk tőle, amíg meg nem leljük – az értelmét. Egy modern, mai angol Bibliafordításban ezen a helyen már ezt olvassuk, hogy az istentisztelet „szívvel és értelemmel való” legyen, ami jelzi, hogy küzdenek a fordítók a logosz szó teljesebb lefordításáért – de azt hiszem, egy kis bölcselet-történet nélkül nem lehet mélyére hatolni e nehezen érthető bibliai helynek.
Két nevet is érdemes megtanulnunk, hogy amennyire lehet, utána olvassunk a kérdésnek magunk is, ami az internet világában már nem is olyan nehéz. Az egyik a görög filozófus, Herakleitosz neve, aki Kr. előtt 500 évvel élt – az ő írásában szólal meg először a logosz szó. Nála a világegyetem rendjét megformáló erőt jelenti. Azt tartja, hogy a világon a legnagyobb bölcsesség fölismerni az életben a logoszt, a dolgoknak értelmet adó örök törvényt. Hadd említsük meg, hogy ő a hatalmas formáló erőt, ami ott rejlik az Univerzumban mindenütt tűznek, valójában léleknek gondolta! Egy másik név pedig, amit szintén érdemes megjegyezni Philo, aki Kr. előtt 20 – Kr. u. 5o-ig élt abban a városban, ahol az akkori világ legnagyobb és legértékesebb könyvtára volt – az egyiptomi Alexandriában.
E közkönyvtárban a hellenista uralkodók parancsára tudatosan gyűjtötték a kéziratokat, amiket addig templomokban őriztek. Itt került másolásra a legtöbb görög tragédia, ahogy nagy valószínűséggel itt fordították le az Ószövetséget is görög nyelvre. (Septuaginta) Minden hajót át kellett kutatni, ami a város kikötőjébe érkezett, s valamennyi talált tekercsről másolatot készítettek a könyvtár számára. A csodálatos gyűjtemény azonban, 500.000 tekerccsel és 200.000 pergamennel – éppen Philo életének utolsó éveiben háborús pusztítás során – leégett.
Ő maga viszont, aki hívő zsidó emberként kitűnően ismerte a Bibliát, életművét annak szentelte, hogy kimutassa, a görög filozófia logosz szava és a Bibliában sokszor felhangzó ige kifejezés, ami Isten szavát, beszédét és cselekvését jelenti, tartalmára nézve tökéletesen megfelel egymásnak! E nagyszerű összegzés tette lehetővé később János evangéliumának megírását, melyben Krisztust a kezdetek előtt meglévő, örök Igének nevezi az evangélista: s így lehetett a parányi zsidó szektából, ami a keresztyén gyülekezet eredetileg volt, a görög műveltségű világban jól érthető, minden megtérőt befogadó, egyetemes üzenetű Egyház.
Ha így fogjuk fel a “logoszt”, hogy értelmet tud adni életnek és halálnak, múltnak és jövőnek, akkor Isten jelenlétét érthetjük alatta, ami Lélek és gondolat, szó, tett és értelem egyszerre. Így már meg lehet fejteni az apostoli kérést is: „Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet.” Az “okos istentisztelet” azt jelenti, hogy logosszal, értelmet adó isteni gondolattal teli, s égi tűzzel, az ő Lelkével teljes istentisztelet!
Ebben az értelemben mondhatjuk, nem csak az istentiszteletnek, de a világon minden egyéb dolognak is egyedül az ad “értelmet”, ha nem hiányzik belőle az Örökkévaló logosza, vagyis Lelke és jelenléte! Azért fontos ezt így mondanunk, mert van a logosznak mainapság egy silányító, degradáló használata is, amikor ti. a világ dolgait racionalizáljuk, vagyis egyszerűen beleállítjuk valamiféle értelmezési keretbe, magánál egy kicsit nagyobb összefüggésbe – és azt hisszük, hogy ezzel a dolog meg van magyarázva. Ez a „csodátlanítás” művelete, amikor pl. a természettől, s általában a valóságtól elvitatjuk, hogy csoda: mihelyt kimutatni vélünk benne valami rendszert vagy mechanikát, azonnal megnyugszunk. Pedig sem a természet, sem a valóság nem mechanika, hanem egyértelműen csoda, és semmi túlzás nincs a költő igényében:
„Úgy néztem magamra mindig,
Ahogy csodára nézni illik,
Csodára, az ember fiára,
Kezeire, nyírott hajára.”
(Szécsi Margit)
Hát nyíljon fel szemünk meglátni a világban, magunkban és egymásban is, sőt áhítattal keresni a dolgokban ott rejlő logoszt, az isteni rendet! Bátran tovább mehetünk s úgy is mondhatjuk, hogy a megrendülés nélkül még csak néven sem nevezhető, egyetemes Krisztust! Mert ő van jelen minden emberi lény testi születésében, ő rejtőzik egész életünk minden küzdelmében, és ő vár minket végtelen szelíd jóságával még halálunkban is.
Hogyan lesz mármost ezek tudatában “logosszal teljes” istentiszteletünk? Az apostol azt mondja, odaszánás révén. „Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul.” Ez nem kevesebbet jelent, mint nemet mondani minden Isten nélküli gondolatra, döntésre és cselekedetre – akkor is, ha az olyan közel lenne hozzánk, mint a saját testünk. Mindenkihez a saját gondolatai és érzései, végső soron pedig a saját fizikuma van a legközelebb – egészen addig, amíg tényleg föl nem fedezi magában Isten „logoszát”, az ő tüzét, az ő Szentlelkét. Ahhoz azonban, hogy ez történjen, ki kell mondanunk, hogy „nem én Uram, hanem te” – vagy ahogyan a zsoltárban olvassuk: „Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget!” (Zsolt 115,1) Ugyanezt halljuk Keresztelő Jánostól, amikor Jézusra mutat: „Annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállnom.” (Ján 3,30)
Amíg ezt nem akaródzik kimondani, hiába várunk a csodára. Míg el vagyunk telve magunktól, gondolatainktól és érzéseinktől, addig ne csodálkozzunk, hogy nincs „logosszal teljes istentiszteletünk” – de még értelmes életünk s értelmes halálunk sem. Mert ezekhez ki kell mondani a nemet Isten nélküli egzisztenciánkra, önmagunk bálványozására, s csak azután telik majd meg égi tartalommal életünk és halálunk. Akkor viszont igen! Megöldökölve az ó-embert, megszülethet az új – halálba adva a tőle elidegenedett, lényege szerint „Isten-telen” mivoltunkat eljöhet a mennyből való énünk, Krisztus. „Öldököljétek meg azért földi tagjaitokat, a paráznaságot, tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás” (Kol 3,5) – és ide bárki behelyettesítheti azt, amit neki személyesen kell megöldökölnie. Hitetlenséget, irigységet, bosszúállást, hamisságot vagy haszonlesést. Eljön majd a csoda az ő életében is!
Aztán, hogy jobban értsük a dolgot, egy másik módon is elmondja az ige a teendőt: „Ne szabjátok magatokat e világhoz…!” Az eredeti bibliai görög szövegben azt olvassuk itt, hogy „ne sátorozzatok össze” a világgal. Ez egészen képszerű, amit nem is nehéz érteni – mert „összesátorozni” annyit tesz, egy fedél alá venni, sajátomnak elfogadni, magamévá tenni. Itt pedig éppen arra hallunk biztatást, maradjunk csak „utasok” a világban (409. dics. 1-7. v.), ne gyökerezzünk bele túlságosan, mert igazi és örök hazánk nem ebben a világban van. Igaz, keveset tudunk arról a másik világról, de halljuk csak róla a költő szavai:
„Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád: ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.”
(Berzsenyi: Fohászkodás)
Maradjon tehát az ember várakozó lélek, „utas” a világban – nem pedig kőoszlop, sóbálvány, amit csak ledönteni lehet. Olyan valaki legyen, aki tudja, végül hová érkezik: Az elmúlás valóban zordon – de óh, nem, nem lehet az gonosz – ha az embert ott is az ő kezei takarják!
Végül az igazán nagy „logosz”, ami értelmet ad a dolgoknak míg itt vagyunk: azért érdemes a testünk Istennek kedves áldozatul odaszánni, a vándorló, lélekben mindig idegen utas útját járni, mert csak így tudjuk megvizsgálni, valójában megítélni, hogy micsoda “…Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Erre pedig mindig újra szükségünk van, hisz az élet messze gazdagabb és bonyolultabb annál, mintsem könnyedén működnének benne kész receptek. Az életet mindig tanulni kell! Jó lenne, ha volnának univerzális megoldások, amiket bármikor alkalmazni lehet – de úgy áll a helyzet, csak tapogatjuk a valóságot, mint vakok a falat, s mindvégig próbáljuk kiismerni – ám mindig meghökkentő dolgokra lelünk. Az életet nem azért kell szeretni, amiért a disznó a vályút szereti, hanem azért, mert mindig tanulhatunk benne!
Ezért, valójában egyedül ezért van értelme az önmegtagadásnak és az odaszánásnak. Ezért van értelme, hogy “utasok” maradjunk a végső pillanatig, akik készek továbbmenni, nem pedig berendezkedett polgárok – ezért van értelme az utolsó napig való tanulásnak, az élet és a mögötte rejlő logosz, Isten akarata mélyebb és mélyebb megismerésének. „Kérlek azért titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Így is legyen. Ámen.
Fohász
Úr Jézus Krisztus légy áldott, hogy aki rád figyel, az még a szenvedés értelmét is megtalálja. Szeretnénk eljutni odáig, hogy magunk is meg tudjuk ítélni, micsoda a te jó, kedves és tökéletes akaratod. Add ehhez értelmet adó igédet. Imádkozunk a betegágyon fekvőkért és azokért, akik életük utolsó időit élik, hogy megtalálják minden dolog értelmét. Vezess a következő hét napjaiban mindnyájunkat, hogy örömöt és értelmet találjunk minden hajnalban és alkonyatban, míg utunkat végigjárva, egyszer elérkezünk egészen tehozzád. Ámen.
