Uncategorized

Harcolni tanulni

Igehirdetés 2015. november 15.

Harcolni tanulni

Lekció: 1Tim 6,1-21
Textus: 1Tim 6,12

„Harcold meg a hitnek szép harcát, s nyerd el az örök életet, melyre hívattál, s melyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.”

Imádkozzunk!

Urunk, mi hamar elesnénk, ha egyedül kellene megvívni minden lelki harcunkat. Nyisd meg szemünket és szívünket látni azt, hogy küzd velünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk. Ámen.

Igehirdetés

Egy régi görög filozófus, Herakleitosz szerint „Minden dolgok atyja a háború.” Meghökkentő gondolat, hiszen hogyan lehet „atya” az, aki öl és pusztít? A háború a világon az utolsó dolog, amit egy normális ember kívánhat magának s a többieknek. Mégis azt látjuk, hogy az életben összegyűlnek feszültségek, amik sehogy másként meg nem oldódhatnak, ki nem egyenlítődhetnek, mint sokszor „háborúnak” beillő, fájdalmas kommunikációban – ahogyan egy tályog felszakad, s aztán kitisztul. Történhet ez olykor egy vita hevében, de lehet a szóbelinél komolyabb, stratégiai összecsapás, megvívás is, amint az erdőben a szarvasok összeakasztják agancsaikat, hogy eldőljön, kié a terep. Emberek közt is nagyon gyakori az alacsonyabb szintről ismert territórium-védő harc – itt én diszponálok, ehhez én értek, te itt csak hallgathatsz – valamint a csoport-hierarchiában elfoglalt helyezésért való küzdelem. Sajnálatos módon a világ népei közt is rengeteg háború akadt már, a történészek szerint az írott történelmünk hatezer évének mindegyikére jut legalább egy. A hatalom emberei rendre akkor indítanak háborúkat, amikor „ki akarják szélesíteni határaikat” (Ám 1,13), mert megittasultak hatalmuktól és erősnek érzik magukat, vagy pedig akkor, amikor éppenséggel gyengeségüket, ingatag pozíciójukat leplezendő, valamely külső ellenség elleni „védelmezésben” kívánják hatalmukat országuk népe előtt megerősíteni. A Jelenések könyve tud a háború démonáról is (Jel 6,3-4), mely öncélúvá, borzalmas gyönyörűséggé teszi magát az öldöklést úgy, hogy az ember immár nem parancsra, hanem „önként, kéjjel öl”. (Radnóti M.) Szerencsére, vannak ennél sokkal szelídebb s ártatlanabb háborúk is: Európa népei két véres, öldöklő világháború után immár hetven éve a sportpályákon hadakoznak egymással. Hogy azonban milyen nagy és egyetemes emberi témáról van szó, azt megérthetjük egy zseniális Tolsztoj életművéből, melynek egyik legfontosabb darabja éppen a „Háború és béke” címet viseli. A mi magyar fővárosunk Milleniumi emlékművének elmélyültebb szemléléséből is kitetszik a dolog fontossága, ahol a királyok és hősök szobrainak sora felett, a „magasabb szinten” éppen a háborús és a békeidők allegóriáit látjuk bronzba öntve, míg a legmagasabb, középső oszlopon a nemzet géniusza került kiábrázolásra. Arany János is írt verset „Gondolatok a béke-kongresszus felől” címmel, melyben ezt mondja:

„A múlt időnek bölcsei
Századokon keresztül
Örök-mozgót követeltek
A véges emberésztül:
Az új kor bölcsessége, mely
Amazokat neveti,
Az örök béke, nyugalom –
Vessző-lovát kergeti.

Nagy gondolat! képzelni is
Dicső, fenséges eszme!
Az embernem, mint egy család,
Szeretettől övezve,
Testvériségben, mint talán
Kain előtt élhetett;
– Az Irás, hol jegyezni kezd,
Jegyez csak gyűlöletet.”

Vagyis, amint abszurdum az örökmozgó, úgy az „örök béke és nyugalom” gondolata is az – ezért Arany így zárja eszmefuttatását:

„Hagyjátok a meddő vitát!
Bölcs Isten az, ki rendel;
Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása Istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.”

Az ember maradjon békében-harcban ember, s válassza magának a bibliai „jobbik részt” (Lk 10,42), mert a háborúk és békék folyamatos, történelmi időszak-változásait úgysem képes „egy-évszakos” történelemre változtatni. Háborúság mindig volt, legalábbis Káin után, s mindig lesz is, hiszen az élet mozog, változik, s harcokon át halad előre – az „örök béke” itt nem adatik meg nekünk.

A lélektan is hasonló tanulsággal szolgál: az ember kríziseken és azok megharcolásán át jut magasabb szintekre lelki fejlődésében (Erik H. Erikson), úgyhogy valamennyien „hazai terepen” járunk, amikor megharcolandó csatáinkról gondolkodunk, legyen az másokkal vagy magunkkal vívott küzdelem. Pál is így látja ezt, s ezért bátran biztatja az ifjú Timóteust, aki akkoriban tizenéves korát éppen elhagyó ifjú lehetett, hogy „…Harcold meg a hitnek szép harcát, s nyerd el az örök életet, melyre hívattál, s melyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.”

Érdemes elolvasni ennek az igének megértéséhez a levél egész 6. fejezetét, mert abból látjuk, hogy e harc az apostol szerint elsősorban a mindnyájunkhoz kötött anyagiasság ellen zajlik. Amint csak valóban Isten országa lett életünk fókuszpontjává, skarlát-pirosan világítani kezdenek bűneink. Az ember elindul a hit útján, de jön vele az anyagiassága, amely szívósan tapad a lelkéhez, és nagyon nehéz megválni tőle. Egyenesen azt mondja az apostol, hogy minden rossznak gyökere a pénznek szerelme, amivel ráadásul magunknak ártunk a leginkább. (1Tim 6,10) Igen, azt Jézus is nyilvánvalóvá tette tanítványainak, hogy senki nem szolgálhat két úrnak, nem lehet egyszerre Istent és a Mammont is szolgálni. (Mt 6,24) Ami azonban ebben az apostoli intelemben a legfontosabb, hogy megszabja a jogos, evangéliumi mércén is megálló anyagi igényeink mértékét: ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. (1Tim 6,8-9) Ez azt jelenti, hogy akkor elégedetlenkedhetünk, akkor emelhetjük fel joggal szavunkat, ha nincs eleségünk és nincs ruházatunk (a mi éghajlatunkon az utóbbihoz a fűtött szoba is hozzátartozik), de már az autó – kivált az egy családban több autó is, a plazmatévé, a mikrosütő, az automata mosógép és mind a többi, ma természetesnek tekintett technikai eszköz túl van ezen. A rettegett éghajlat változás, ami minden bizonnyal az élet radikális beszűkülésével jár majd – ha egyáltalán megmarad az élet – egyértelműen ezekkel függ össze, hiszen ezen cikkek megtermelése és használata az, ami a keletkező üvegház-hatás révén folyamatosan rongálja a levegőnk, s azzal együtt vizeink és földünk állapotát. Ezt mindnyájan pontosan tudjuk, de nagyon kevesen jutottak még el életformájuk és fogyasztási szokásaik valódi megváltoztatásig – annak belátásáig, hogy „ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele”. A világ hangos a klímaváltozás rémhangjaitól, s közben gőzerővel folyik a termelése és eszeveszett fogyasztása kényelmi cikkeinknek, amik nélkül évezredekig teljesen jól megvolt az ember. A nyugati hatalmak áttették a termelés nagy részét Kínába, úgyhogy a köznapokban most elsősorban a pekingiek fulladoznak a szmogtól, de a világszintű hatások eloszlanak és az egész Földet egyszerre és egyetemlegesen veszélyeztetik. Ezt meggondolva, nem kis tétje van annak, hogy lesznek-e olyanok és hányan, akik a hit harcát akár ilyen összefüggésekben is készek megharcolni, vagy sem.

Fontos azonban leszögezni, hogy ha megvan egyáltalán az elhatározás, akkor kezdetét veszi egy nehéz és fáradtságos tanulási folyamat. Senki sem tudja ugyanis, hogy tartalmában mit is jelent pontosan ez a hit-harc. Valószínűleg nagyon sok mindent jelenthet, kinek-kinek élethelyzete és adottságai szerint – amit nem lehet uniformizálni és az embereknek egyszerűen kiosztani. Egyénileg kell rátanulni és ráhangolódni, hogy miben is áll a személyes feladat, amint a szeretet gyakorlását sem lehet egzakt, külső parancsokba foglalni, hanem minden élethelyzetben „fel kell találni” a szeretet konkrét tennivalóját és viszonyulási módjait. S ahogyan nem lehet mondjuk a hegedülést vagy a kardvívást egy pillanat alatt elsajátítani, hanem csak évek hosszú során, rengeteg gyakorlással és próbálkozással, úgy a hit harcát is tanulni kell. Balassi Bálint szép imádsága négy és fél százada erősít minket ebben:

„Siess keresztyén, lelki jót hallani,
Régi törvényből harcolni tanulni,
Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni,
Krisztusban bízni.” (161.dics. 1. vers)

A tanulás pedig első fokon azt jelenti, hogy ma nem követem el ugyanazokat a hibákat, amiket tegnap, mert okultam az eredményből. Senki sem születik közülünk úgy, hogy tud harcolni, pontosabban – jól tud harcolni. Mindenkinek tökéletesíteni kell a módszereit, idejében fölfedezni a csapdákat, megtanulni az erőgyűjtés és a hatékony küzdelem fortélyait, vagyis folyamatosan kell „harcolni tanulni”. Ebben a tanulási folyamatban lehet rossz és elégtelen osztályzatokat szerezni, sőt osztályismétlésre is bukni, de lehet szépen csendben előre haladni, fokozatosan erősödni és emelkedni is. Tanácsos a dologhoz sietni „lelki jót hallani”, meg „régi törvényből harcolni tanulni”, vagyis Isten igéjével folyamatosan és rendszeresen élni, de nem haszontalan azt sem elsajátítani, hogy „az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni”.

Igen, ez utóbbi valami nagyon fontos, talán mindennél fontosabb része annak, hogy a „hit szép harcát” győztesen harcolhassuk meg. Lutherról tudjuk, hogy vívódó személyiség volt, aki hatalmas életerőket kapott, s így az önmagával, s bűneivel való küzdelmében iszonyú lelki csaták után jutott csak megbékélésre. Pedig kereste az önsanyargatásban, órákig feküdt a hideg márványpadlón, szöges övet hordott – de nem találta a lelki békét. Kereste a vallásosságban, elzarándokolt Rómába a teljes bűnbocsánatért, amit a hét legfontosabb kegytemplom hűséges végiglátogatása ígért – azonban a templomok pompája, meg némely reneszánsz festők életörömöt is messze meghaladó frivolsága inkább felkavarta, mintsem elhozta számára a lelki békét. Azt csak odahaza, belső szobájában (Mt 6,6), Istennel beszélgetve, s a hit szép harcát megharcolva magában Krisztusban, kegyelemből hit által (Ef 2,8) találta meg, s aztán már boldogan szárnyalt az éneke:

„Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk.
De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia, az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.” (390. dics. 2. v.)

Amint ez kimondásra kerül, nem én Uram, hanem te (Zsolt 115,1), még csak nem is az én nagy gondjaim vagy bűneim a fontosak, hanem a te még nagyobb kegyelmed – ott már diadalmasan zenghet az ének. Ugyan ki segít rajtunk egy apokaliptikus, önhitt és teljes sebességgel saját vesztébe rohanó korban? Jézus Krisztus az, akit Isten rendelt mellénk – hogy küzdjön értünk hős vezérként. Igen, Isten szent Fia, ő a mi diadalmunk! Vele együtt már nem reménytelen a harc, lesznek megoldások, amiket most még nem is ismerünk. Lesz áldott győzelem, valódi öröm, a szeretet megtalált útjai, és lesz lelki béke is. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus, olyan jó veled lennünk. Adj ebből az örömből sokat, minden napra eleget, hogy ne fogcsikorgatva, hanem mosolyogva lehessünk emberek. Ámen.