Igehirdetés 2015. június 7.

Jövevénynek lenni

 

Lekció: Csel 7,1-7

Textus: 3Móz 25,23   1Krón 29,15

„A földet senki ne adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam.”

„Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok, mint az árnyék, amelyben állandóság nincsen.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked életünket, ezt a megfoghatatlan csodát. Éljük napjainkat, suhannak az esztendők, s megvan minden lehetőségünk, hogy mind közelebb kerüljünk hozzád. Annyi jelt adtál e világban, amik mind terád mutatnak, s annyi érintést készítettél el életünk eseményei által, hogy önmagukban is hozzád vezethetnének. Te azonban a világ és az élet csodáján túl adtad még igédet is, melyben emberi szavak által keresel minket – ó, add, hogy megrezdüljön a szívünk, amíg beszédedre hallgatunk! Vigyázz ránk, hogy pocsékba ne menjenek a szent percek, inkább megteljenek mennyei tartalommal, üdvözítő jóságoddal! Beszélj a szívünkre, aki örök szeretet és Lélek vagy, s jól tudod azt is, nem szomjazunk mi másra, mint te magadra. Krisztusért kérünk, jöjj közel most hozzánk! Ámen.

 

Igehirdetés

Sokan ismerik Thomas Mann “Tonio Kröger” című novelláját: a szerző egy korai, mindössze huszonöt éves korában publikált műve. Két fiúról szól, akik később felnőtt férfiak lesznek – a novella kezdetén még tizennégy évesek, s jó barátok. Az író azzal fogalmazza meg barátságuk lényegét, hogy „én és enyém érzéseik közel voltak egymáséhoz”, így nem csoda, hogy rokonszenvesek voltak egymásnak. Később eltávolodnak, sok év múlva már egészen más a világuk, de fiatal fiúként az köti őket össze, hogy „én és enyém érzéseik” szinte azonosak. Érdekes és szép megfogalmazás, kifejezi sok barátság lényegét – hiszen a hasonló gondolkodásban támogatást kapunk, ami megerősít és jó érzéssel tölt el.

Mondhatjuk azt is, hogy épp az „én” és „enyém” érzések adják életünk állandóságát, tartását: férfi vagy nő vagyok, mi az érdeklődésem, milyen lélek jellemezte a családot, ahol felnőttem, mit tartottak ott jónak és rossznak, s aztán milyen tapasztalatokat szereztem a világról. Nagyjából ezek teszik az ember „én érzéseit”. De az „enyém érzések” is fontosak: az én ízlésem, kedvenc színem, szeretett és nem szeretett ételeim, a társak, akikkel szívesen vagyok együtt – kivált a kamaszoknál, de aztán az egész élet során mindig – fontosak. Hozzátehetjük az “én felekezetemet”, az “én pártomat”, a nekem kedves “helyeket” e világban. Ha pedig az „enyém” már olyasmire vonatkozik, ami a földhivatalban is be van jegyezve, mert tulajdonunk – akkor vérre megy a dolog, ha hozzá akarnak nyúlni vagy valamelyik részét elvitatják. Az „enyém” vagyis a tulajdonlás dolgát a világ törvényei is erősen védik, amit ma a “magántulajdon szentsége” címszóval szokás emlegetni, és már-már a legfontosabb alapelvnek számít.

Isten igéje túlmutat ezen, s alapjaiban megkérdőjelezi a tulajdonlást, mint emberi egzisztenciánk legfőbb alapját. Nem biztat arra, hogy sértsük mások tulajdonjogát bármilyen tekintetben, ahogyan születtek ilyes ideológiák és társadalmi programok az igazság bajnokai részéről – vegyük el a gazdagoktól, adjuk a szegényeknek és minden rendben lesz – de kijelenti, hogy hiába örökölt valaki a szüleitől, nagyszüleitől, dédszüleitől bármit is, az igazi tulajdonos mégsem ő. „Az Úré a föld, és annak teljessége” –  mondja az ige (Zsolt 24,1) – s ez teljesen új aspektust ad minden lehetséges tulajdonlásnak. Relativizálja, megfosztja szentségi jellegétől; kiveszi az első helyről s azt mondja, bármilyen fontos is valamely „enyém érzés” az életünkben – akkor is “az Úré a föld és annak teljessége, a föld kereksége és annak minden lakosa!”

Ez a bibliai igazság végtelen szabadságra nyit ajtót, mert ezzel azt mondja, ne legyen az ember semminek a rabjává, még ha legfontosabb tulajdonainkról lenne is szó. S itt már ne csak anyagiakra és ingatlanokra gondoljunk, hanem vélekedéseinkre, nagy igazságainkra és hangoztatott alapelveinkre is – főleg, ha azokat mások ellenében, harci eszközként használjuk – tehát minden megrögzöttségünkről beszél. Miért evangélium ez? Azért, mert szabaddá és megszólíthatóvá tesz minket, embereket, akik kizárólag saját igazságainkat akarjuk hallani – egymásét már nem. Felszabadít az illúziótól, hogy a világban bármi is állandó lenne: s rövid úton visszavezet ahhoz az igazsághoz, hogy az élő Isten az egyetlen biztos pont a létezésben. Aki őt megtalálja, s bálványait képes elengedni – az szabad ember lesz. Így kell érteni azt, hogy „az Úr pedig Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17)

Aki járt már Shakespeare szülővárosában, az láthatta a nagy drámaíró szobrát, aminek talapzatára négy idézet van vésve a költő műveiből. Mindegyik csodálatosan szép mondat. Ezek egyike a Macbeth drámájából való, az a pár szó, amit a szörnyű hős a veresége pillanatában mond: „Life is but a walking shadow…” – Az élet olyan, mint a futó árnyék…” (V. szín)

Kevesen tudják, hogy Shakespeare műveiben ezerkétszáz bibliai idézet és utalás található, s ez is egy azok közül. A szerző mai igénkből idéz: „Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok, mint az árnyék, amelyben állandóság nincsen.” (1Krón 29,15) Mindenki csalódik, aki állandónak véli a világ dolgait, s nincs tisztában annak átmenetiségével! Emlékezzünk az igei szónak erre a nagyszerű költészetére: mint futó árny a mezőn, olyan az élet! Aki lenéz a Kőhegy magasából Szentendre és Pomáz között, s látja a felhők árnyékát, amint haladnak a tájon – az megérti, miről van itt szó. Egyetlen egy a világban, akiben  “nincsen változás vagy változásnak árnyéka” (Jak 1,17) – az Örökkévaló.

Róla viszont azt tudjuk, hogy számot tart ránk, éspedig egyen-egyenként! Miránk, akik jövevények és zsellérek vagyunk – mint minden ősünk az volt, bárhogy befészkelte is magát a világában. Jól példázza a lelki berendezkedettséget az átlagember, a polgár viszonya a művészetekhez. Ha egyáltalán szüksége van rá, legfeljebb a táncdalig jut, s még a templomban is legszívesebben azt hallgatná. Értékesebb, klasszikus muzsikának csak a hiányt látó, szenvedő ember teszi ki magát – az olyan zene nem kiszolgálja, hanem továbbviszi az embert.

A berendezkedettséggel a Biblia szembeállítja az úton járás, a jövevénység fogalmát. Ez a motívum végigvonul az egész Szentíráson. Jézus keresztre feszítői is berendezkedett életű emberek voltak, akik elfeledték, hogy csak jövevények és zsellérek. Nekik “igazuk volt.”  Jézus még elvileg sem mondott igent arra, hogy számára hajlékot építsenek, ha mindjárt Illés és Mózes társaságában is…! Az égi hang is arra biztatott ott: kövessük őt, menjünk a nyomában, ahol csak előttünk jár. Aki ő utána akar menni, tagadja meg magát, vegye fel a sátorfáját – és kövesse őt. (Mát 16,24, Márk 8,34, Luk 9,23) A vándor szív így imádkozik: „Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven, hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.” (445. dics. 5.v.)

Ha nincs már ott a mindennapjaimban, hogy Jézust nézem, őrá figyelek, akkor ezt újra el kell kezdeni – egyedül ettől keresztyén a keresztyén! Nézünk mi valóság-show-kat, nézzük az internetet, s nézzük eleget más emberek életét, akiket irigylünk, meg olyanokét is, akikre haragszunk, mikor hibáznak már végre – de kezdjük el újra nézni Megváltó Jézusunkat! Merre megy előttünk, tényleg őt követjük-e? Fontos-e még, ha megáll, s egy hétig egy helyben marad, mint a pusztában vándorlók tűzoszlopa tette…? (4Móz 9,15-23) Van-e türelmünk maradni ilyenkor a helyünkön s nem tenni semmit, csak várni és várni? S készek vagyunk-e indulni vele, ha az éjszaka közepén fölkerekedik, s előttünk megy a nagy sötétben, amit nélküle át sem látunk?

Megtanít majd minket a megválás tudományára. Manapság sok szó esik az elengedés képességéről, ami valóban hiánycikk. Nem csoda, hiszen a “fogó-reflex” velünk születik: az egynapos kisbaba képes úgy megmarkolni egy ceruzát, hogy saját súlyát elbírja kapaszkodásával. Ez a megkapaszkodás aztán elkísér egész életünkben, éspedig lelki-szellemi értelemben is, s néha valóban nehéz valamit vagy valakit elengedni.

De ne feledjük a bennszülöttek trükkjét, akik úgy fogják meg a majmot, hogy szűk nyakú üvegbe rizst tesznek. A majom éhes, belenyúl, megmarkolja az eleséget, aztán nem tudja kihúzni a kezét az üvegből, mert az ételt nem akarja elengedni – s így könnyűszerrel elejtik. Vajon mit kellene kiengedni kezünkből, hogy újra szabadok legyünk? Ha megfogtunk valamit, az is megfogott minket! Amíg elengedni nem tudjuk, talán nem is akarjuk – addig fogva tartja az embert. Pedig el lehetne engedni egy sérelmet, ami régóta bánt; el lehetne engedni a versengést, vagy éppen az anyagiak halmozásába vetett hitet – s még sok mindent, amit túlságosan megmarkoltunk.

Evangéliumként szólal meg itt, hogy bűnöket is lehet elengedni. Vannak rossz tulajdonságaink bőven: s ha nem ragaszkodnánk hozzájuk, már régen elhagytak volna. Gyakoroljuk ezek elengedését is. Valaki elmondta, hogy egyszer az igehirdetés nagyon a szívéhez szólt, még ifjú korában. Huszonkét éves volt, de már hat éve erős dohányos. És ahogy ott állt a templomból kijövet a villamosmegállóban, a megszokás ereje szerint rágyújtott – de az első mozdulat után nézni kezdte a cigarettát, mit is keres az ott a kezében. És amint nézte-nézte, rájött, egyáltalán nincs is rá szüksége – s eldobta anélkül, hogy szívott volna belőle. Amikor elmesélte, már nyolcvanhárom éves volt, vagyis hatvanegy évig “elvolt” a dohányfüst nélkül: pedig valamikor hat éven át oly fontosnak találta. Kapott Istentől tízszer annyi időt – szabadságban immár a dohányzástól. Hát ezért fontos, hogy maradjunk jövevények és zsellérek, akik nem “rendezkednek be” oly nagyon életükben, hogy már senki nem tud segíteni rajtuk…!

Vándor mivoltunknak van egy magaslata, ahova valóban csak a Jézus követői jutnak. Az útonjárás is véget érhet egyszer, éspedig lelki értelemben, a megérkezés örömével. Így olvassuk: „Nem vagytok immár jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek, akik fölépíttettek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegeletkő maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakatván, növekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,19-22)

Testvérek, ma országunkban a lakosság 68 %-a mondja magát hívőnek a maga, vagy a felekezete módján, de ebből mindössze 16 % becsüli meg a hívők közösségét azzal, hogy évente legalább egyszer templomba is elmegy, gyakorolja a közösséget a vele egy hiten lévőkkel – 52 % teljesen nemet mond a közösségre! Elvileg igent mond Istenre, de a gyakorlatban nemet mond az egyházra, a hívek közösségére. Ahol Jézus a szegletkő, ott „az egész épület szép renddel rakatván, növekedik szent templommá az Úrban.”

Nem szabad oly önhittnek, gőgösnek vagy sértettnek lenni hívő embernek, hogy valaha is nemet mondjon a közösségre, és lelkileg teljesen elmagánosodjék. A hitbeli individualizmus, a közösség megtagadása igenis bűn: annak a jele, hogy valaki fölébe helyezi magát a “szentek egyességének.” Nem hiszi, hogy a Szentlélek létre kívánja hozni az egyetemes anyaszentegyházat! Hány magános, beteg lélek gyógyulna pedig; mennyi depresszió, fóbiázás meg önsajnálkozás érne véget, mennyi szenvedélybetegség tisztulhatna szép, büszke és tiszta életté – mihelyt emberek elmondhatják magukról, hogy „nem vagyunk immár jövevények és zsellérek – hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek.”

Ennek a nagyszerű igének két oldaláról hallottunk ma. Az egyik az volt, amíg valaki még el sem jutott ide, és azt hiszi, övé a lakása, övé a telke, övé a magántulajdona, övé a nagy igazsága és övé a megváltoztathatatlan természete is. Az ilyen állapotban lévőknek azt mondja az Úr, jó lenne egy kis alázat és csönd – elismerni végre, kié a föld és annak teljessége – mi pedig jövevények vagyunk és zsellérek, semmi más. Az Ószövetség emberei ennek felismeréséig, íme – eljutottak!

Az ige másik, továbbhaladó része azonban, ami már az Újszövetségből szólongat minket azt mondja: van még tovább. Nem csak vándorlás és zsellérsors, nem csak örök úton járás lehet a hívek élete – hanem otthon és hazaérkezés is. Még az “élet fájáról” is enni kap, aki győz, olvassuk (Jel 2,7), pedig milyen véglegesnek látszóan veszett el a Paradicsomban! S az sem véletlen, hogy már az Ószövetség is említi az idillnek e nagyszerű látomását: “Azokban a napokban ki-ki meghívja felebarátját a szőlő és a füge alá.”  (1Kir 4,25, 2 Kir 18,31, Mik 4,4, Zak 3,10)

Krisztusban valóban eljön az üdvösség, s akik őt követik, már ezt élik át: „Nem vagytok immár jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek. Fölépíttettek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegeletkő maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakatván, növekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.”

Erre a két lépésre kaptunk hát tanítást e mai napon: kigyógyulni a “tulajdon” betegségéből, a berendezkedett élet bálványából, ahol minden az enyém és attól minden rendben van – elfogadva az Urat igazi tulajdonosnak s magamat jövevénynek és zsellérnek. „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Ha pedig erre eljutottam, tudok már úton járó vándor lenni – akkor lássam a még magasabb szintet is. Én, a jövevény és zsellér Krisztusban lehetek szent templom; s együtt épülhetünk az anyaszentegyházban az ő hajlékává a Lélek által. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, szégyenkezve valljuk meg, hogy mindent a magunkénak gondolunk, ami csak a kéznél lévő dolgokhoz tartozik. Kisajátítottuk testünket, életünk idejét, és azt hisszük, az egész világegyetem berendezése a mi dolgunk. Taníts az alázatra, hogy te vagy a tulajdonos, tiéd a föld és annak kereksége – mi pedig csak jövevények vagyunk. Ments meg a kényelmes és önhitt berendezkedettség bálványától, akár anyagi javakról, akár a gondolatok és igazságok világáról van szó. És engedd, hogy megtapasztaljuk a hazaérés örömét, aminek első zsengéje a hívek közössége. Segíts együtt növekedni hajlékoddá, szent templommá a Lélek által: ints, feddj, gyógyíts és vigasztalj mindnyájunkat! Ámen.