Igehirdetés 2015. május 31.
A Szentháromság titka
Lekció: 1Móz 11,1-9
Textus: 1Ján 5,11-12
„Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”
Imádkozzunk!
Istenünk, te jónak és igaznak teremtetted az embert, de mi a magunk útjára tértünk. Ezért van annyi meg nem értés, ezért uralkodik a világban az érdekek és az indulatok bábeli zűrzavara. De te adta az első pünkösdöt is, mindazoknak, akik Krisztust befogadták, és köztük meggyógyítottad a meg nem értés betegségét. Közöld ma velünk őt, Megváltó Jézusunkat, és az ő lelkét, áldott Szentlelkedet, hogy halljuk a te nagy tetteidet a magunk nyelvén, aztán pedig épüljön a közösség, az egyetemes egyház, amelynek Krisztus a fundamentuma, s amelyben mindenkinek helye van az ég alatt, bármilyen nemzetségből való is. Add Urunk, hogy a te dolgaid fontosabbak legyenek a mi dolgainknál, és így megszabadulva bálványainktól közölhesd erődet, szeretetedet és Szentlelkedet mivelünk! Ámen.
Igehirdetés
Egyházunk rendje szerint a pünkösd utáni vasárnap neve Szentháromság-vasárnap. Mit jelent e vasárnapnak ez a megjelöltsége? Nagy ünnepeink igazítanak el bennünket ebben a kérdésben. Hét főünnepünk közül az aratásért, új kenyérért való hálaadást augusztus végén, a szüretért, új borért hálaadást a reformáció emlékünnepével együtt október végén ünnepeljük. Mindkét hálaadó ünnepünk Isten teremtő, atyai jóságát ábrázolja ki, vagyis azokon az ünnepeken őrá, mint Atyára gondolunk. Aztán következnek Istenről, mint Fiúról szóló ünnepeink: adventben várjuk érkezését, karácsonykor ünnepeljük születését. A húsvéti ünnepkör is róla szól: virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, nagypénteken kereszthalált halt, húsvétkor feltámadott. Áldozócsütörtökön átment az Atya mennyei, számunkra láthatatlan világába, pünkösdkor pedig elküldte tanítványainak az ő Lelkét – ezért ebben az ünnepben már Istent, mint Szentlelket imádjuk. Az Atya és a Fiú után tehát a Szentlélekről hallunk, őfelé fordulunk, s így válik teljessé az egyházi év, aminek mintegy összefoglalása a Szentháromság-vasárnap, amikor már minden együtt van, amit csak az Atya, Fiú, Szentlélek értünk tett.
Ha tehát a mai nap lényegét lelki értelemben meg akarjuk fogalmazni, ezt mondhatjuk: minden együtt van, minden okunk megvan immár az üdvösségre. Azt jelenti ez, hogy ne tévedjünk bele az élet útvesztőjébe annyira, hogy erről elfelejtkezünk: az Örökkévaló mindent megtett, hogy mi ne a sötét, fogcsikorgató megsemmisülésbe távozzunk majd innen. Életünk fő és nagy ügye, az üdvösség, Isten kegyelméből és jóságából elvehetetlenül a miénk – egyedül saját magunk játszhatjuk el. Erre persze vigyázni kell, és nem véletlen, hogy az apostol kifejezetten így tanácsol minket: “Senki a pálmát tőletek el ne vegye!” (Kol 2,8) Amit akár így fordíthatunk magunknak: ne engedjétek, hogy bármilyen esemény, vagy bárki értetlensége, rosszindulata esetleg éppen gonoszsága fontosabb ügy legyen számotokra, mint az, hogy üdvösségeteket Krisztusban megtaláltátok. Ne nőhessenek e világ ügyei az üdvösség ügye fölé – ez az, amit a hívő embernek mindig fent kell tartania magában. Nagy ügy a megélhetés, fontos ügy a család, igen sok múlik a közéleten – Isten országa azonban mindegyiknél nagyobb ügy. Ne engedjétek, hogy a pálmát bárki vagy bármi tőletek elvegye. Ha ez a sorrend megmarad, vagyis Isten királyi uralma az első helyen van, azt keressük először, mint mindennél fontosabb ügyet – akkor az összes többi eltörpül mellette. A megélhetés dolgai egyszerűen megadatnak, ahogy Jézus megígérte (Mát 6,33), a családban béke lesz, mert nincs többé hatalmi harc, a közéletben pedig megjelennek azok, akik nem csak “vitatkozásokban és szóharcokban szenvednek” – s akikről az apostol azt tanácsolja, “távozzunk el tőlük” (1Tim 6,4), hanem azok is, akik tudnak valódi áldozatot hozni a többiekért.
Szentháromság vasárnapján mindez, mint lehetőség együtt van már, mert Isten, aki Atya is, Fiú is, és Szentlélek is, elkészítette ezt nekünk. Ámde a mindennapok olyan képet mutatnak, amire nem az üdvösség, mint inkább a bábeli zűrzavar képe illik. Tülekedés, hamisság, cserbenhagyás és irigység az egész vonalon – hol itt az üdvösség? Ezt kérdezik sokan, és mindjárt hozzáteszik, persze, ha sokan követnék Jézust, az nagyon jó lenne – de hát a világ sajnos nem ilyen… Valóban, milyen is a világ?
Bábel története szépen kibontja és megmutatja, milyen a világ Istentől elszakadt állapotában. Bábel, mint anti-pünkösd arra világít rá, hogy nem csak az egyes ember, hanem a többes számban beszélő, a másokat szívesen képviselő, úgynevezett “közösségi ember” is mélyen megromlik, s maga a társadalom is, amit építeni tud, labilis és kudarcra van ítélve. A civilizáció kezdetéről azt halljuk, hogy amint téglát égettek és városokat kezdtek építeni, már ott voltak a lehúzó erők: amilyen az ember, olyan lesz a társadalom is, amit az épít. Építsünk magunknak várost, hogy el ne széledjünk a földön. Ez, hogy korszerű szóval éljünk, a maffiázás kezdete, amit költőien úgy szoktunk mondani, hogy „egységben az erő.” Csakhogy ez a közösség itt Bábelben a hatalom koncentrálásának jegyében jön létre: fogjunk össze, hogy másokkal szemben erősek legyünk. Emlékszem rá, általános iskola hetedik osztályában négyen összefogtunk, mert olyan vadóc és szilaj volt az osztály, a hormonok olyan tomboló izgalmakban és verekedésekben tartották a fiúkat, hogy félelmünkben össze kellett fogni – s ha úgy-ahogy is, de megvédtük magunkat. Építsünk magunknak várost; ez is ilyesmi, csakhogy nem az önvédelem, hanem a kapzsiság és a hatalomvágy szava. Ahol az embereket az érdekli csupán, mit szereztek már anyagiakban maguknak, s még mi szerezhető meg, valamint az, hogy hány ember van alájuk vetve, akik fölött diszponálhatnak – ott nagyon rövid idő alatt kihal a megértés, és mindenki a maga nótáját fújja, a maga nyelvét beszéli. S ami a legrosszabb, nem is akar hallani vagy megérteni más nyelvet – miért nem gondolkodik és érez mindenki úgy, mint én…?
Szerezzünk magunknak nevet – ez a következő mondatuk. Ami körülbelül azt jelenti, senki bele ne szóljon abba, hogy nekünk mi a nevünk, tehát belülről kik vagyunk. Az emberi egzisztenciának ez az önző meghatározása természetesen éppen úgy Isten nélkül zajlik, mint a hatalom koncentrálása, a „magunk városának” építése, amire a koronát végül, harmadik mondatukként a vallásosság önkényes meghatározása, a maga csinálta kegyesség teszi fel: építsünk égig érő tornyot – vagyis határozzuk meg a torony tetejében Isten számára, ahol neki szentélyt építünk, hol lakjék és mikor jelenjen meg.
Társadalomépítés és egyéni én építése, éspedig teljesen Isten nélkül, innen indul a dolog; és oda érkezik, hogy a vallást mágiává, Istent kényszeríteni akaró eljárássá alacsonyítja az ember. Van már városa, vannak egyéni emberi jogai is, amit senki el nem vitathat tőle, sőt még istensége is van, aki persze azt teszi, amit ő, az ember akar, vagyis az ember valójában maga akar Isten lenni – csak éppen bensőséges, gyermeki beszélgetése nincs az örök Atyával, aki minden jó forrása. Hát ez veszett el, de nagyon, az Isten-gyermekség – és ezért jut az emberiség írott történelmére annyi háború, mint ahány évről egyáltalán a civilizáció kezdete óta tudunk…
Mondhatná valaki, hogy mindez teológiai bölcselkedés, aminek kevés köze van az élethez, ám a Szentháromság-vasárnap erre rácáfol. Igenis, pontosan arra a jó hírre van szükségünk, hogy az embernek helye van Isten lényében, hogy a Fiú és az Atya “egyek” lehetnek! Ez a Szentháromság titka. “Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10,30), Jézus erről beszélt. Sőt, nem csak beszélt, hanem ebben is élt, ezt hagyta nekünk, mai tanítványoknak is örökbe! Amint ő, aki éppen úgy asszonytól született, mint bármelyikünk – teljesen eggyé vált az Atyával, odaadása és gyermeki bizalma által – úgy nekünk is lehetővé tette ezt. S ahogy őt jobbjára ültette az Atya, úgy nekünk is ott a helyünk. S ahogy ő legyőzte a világot, úgy mi is legyőzhetjük. “Minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Ján 5,4)
Ha pedig ez valóban mindenki előtt ott áll, mint lehetőség, akkor mi is Isten gyermekei vagyunk, akiket ugyanúgy szeret az Atya, mint Jézust szerette. Az sem csupán teológiai igazság, hogy „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van” – hanem ránk vonatkozó, nekünk szóló nagyszerű ígéret! Örök életünk lehet, olyan, amely nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget, s az ilyen élet Jézusban van. “Akiben nincs meg a Fiú, abban az élet sincsen meg” – folytatja az apostol: vagyis nincs meg benne az a minőségi élet, amit nem a karrier és nem a külső előrehaladás, vagy sikerek tesznek, hanem ami ott bent születik, és csendben növekszik egészen a teljességig. “Tetszett az Atyának, hogy őbenne lakozzék az egész teljesség.” (Kol 1,19) Ez nem csak azt jelenti, hogy egy kis lelki béke, meg egy kis vasárnapi hangulat feldobja valahogy a lelkét vonszoló embert, hanem teljesen új sínekre zökkenti, amik a teljesség felé tartanak, s meg is érkeznek oda.
Ha így értjük, márpedig hitem szerint pontosan így kell értenünk, akkor a Szentháromságról szóló doktrína nem száraz teológiai-filozófiai okoskodás, hanem az élet középponti, nagy témája: hol a helyünk, kik vagyunk, hova tartozunk! Rólunk is szól tehát, pontosabban nekünk szól a Szentháromságról szóló tanítás – hívogatva bennünket egy jobb és magasabb életre, Isten közelébe!
Valaki elmesélte, hogy nyári diák-kalandozásai során egyszer egy olyan vidékre érkezett Erdélyben, ahol még sosem járt, és ahol nagyon egyszerű, de igen tiszta szívű emberek éltek. Még a tájszólásuk is más volt, amit ő valaha ismert. Figyelve életüket, mindennapjaikat, ahogy komolyan vették a munkát, megbecsülték egymást és keveset beszéltek, de az mindig igaz és tiszta szó volt – hát amikor hazatért közülük, azon vette észre magát, hogy nem jönnek ki a száján a megszokott csúnya szavak és trágárságok, amiket addig oly eredetinek és hitelesnek vélt, hiszen a környezete ezekről így gondolkodott. Együtt volt pár napig tiszta szívű, tiszta beszédű emberekkel, és átmágneseződött rá belőlük valami – megváltozott benne, belül a szívében, valami fontos.
Amikor Jézus a hegyen Mózessel és Illéssel beszélget, így olvassuk az evangéliumban: “…arca elváltozott, ragyogott, mint a nap, a ruhája pedig fehér és fénylő lett.” (Luk 9,29) Miért van annyi sötét tekintet, annyi gyanakvó pillantás és megvető nézés a világban? Miért nem fénylenek az arcok. Miért van annyi kétségbeesett és haragos arc? Mert az Isten-közelség hiányzik, mert a Szentháromság, benne a mi Isten-gyermekségünkkel csak egyházi dogma, sokszor még a hívőknek is, nem pedig életvalóság.
Hát legyen ez a mai vasárnap kivétel. Vigyük el szívünkben a jó hírt: ránk tartozó dologról van szó! Isten tényleg szeret minket, pontosan úgy, ahogyan Jézust is szerette – sőt, ő érette még jobban szeret minket. Ha emberileg szólnék, azt mondhatnám, Jézus óta az Atya mintegy “visszakapta a hitét” bennünk, emberekben. Viszont az is igaz, látjuk sok példán, hogy „…akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Milyen szomorú mondat! S milyen derűs és éltető a másik fele: „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van!”
Hát legyünk ezek a fiak mi magunk, akik sokat vannak együtt az Atyával, és sok jót hoznak onnan magukkal a világnak. Tiszta beszédet, tiszta szándékokat, sugárzó arcot, fénylő ruhát – megújult, immár valóban örök életet. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Köszönjük Urunk, hogy igéd minden szava arra biztat, nem reménytelen a földi küzdelem. Jó dolog embernek lenni, mert amire rendeltél bennünket, azt segítségeddel elérjük, hivatásunkat betöltjük, s életünk jóságodból eljut egészen a teljességig. Köszönjük, hogy a győztes élethez nem csak példánk van Krisztusban, hanem a Szentlélek által erőnk is. Kérjük naponkénti vezetésedet, hogy igéddel és Lelkeddel mindig újítsd meg hitünket, és mutasd meg a következő lépést, ami ránk vár! Ámen.
