Kenyér és bor Melkisédek kezéből

Igehirdetés 2010. augusztus 22.

Kenyér és bor Melkisédek kezéből

 

Lekció: Zsolt 110,1-5

Textus: 1Móz 14,18-20

„Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki elé. Ő a Felséges Isten papja volt. Megáldotta, és ezt mondta: Áldott vagy Ábrám, a Felséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet! Ábrám pedig tizedet adott neki mindenből.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük, hogy elhoztad, ebben az esztendőben is az aratást, és az új kenyér örömét. Szívből adunk hálát terített asztalunkért, otthonunkért, életünkért és egészségünkért. A hálaadás napján eszünkbe jutnak azonban azok is, akiknek most nem öröme van, mert elvitte az árvíz otthonukat, és néhány óra leforgása alatt semmivé lett minden munkájuk. Imádkozunk értük! Köszönjük neked a magyar haza ezer esztendejét, és elöljáróinkért, hogy igazságban és hűségben járva vezethessék országunkat. Imádkozunk a munkás kezekért, a családi otthonokért, és azokért az életekért, akik megszülethetnének ugyan, de nincsen hit a fogadásukra. Segítsd nemzetünket testi-lelki megújulásra, hogy valóban a te népeddé válhassunk hitünk és életünk gyakorlata, nem pedig csak nevünk szerint. Jöjj el hozzánk Urunk, és áldd meg ünneplésünket! Ámen.

 

Igehirdetés

Akik tanultak bölcseletet, vagy olvastak ilyenfajta irodalmat tudják, hogy a filozófiának három nagy kérdése van. Mi az, ami van – az első kérdés. Milyen a lehetséges legjobb élet, hogyan érdemes élni az embernek: ez a második. És miként lehet megismerni, föllelni ezeket – tehát azt, ami van, meg azt, ahogyan érdemes élni – ez a harmadik.. Mindegyikkel a bölcselet egy-egy nagy ága foglalkozik könyvtárnyi irodalommal, de a modern embert legfeljebb a második kérdés izgatja, ha egyáltalán tud még kérdezni és nem gyepesedett be egészen a gondolkodása: hogyan volna érdemes élni, ha már egyszer megszülettünk…? Az első és a harmadik egészen a háttérbe szorul, azokkal nem foglalkozik a modernitás, s talán ez is oka, hogy így erre a másodikra sem lel megnyugtató feleletet. Mindenesetre tény, hogy sokan egész életükben nem találják meg magukat.

A Biblia népe is kérdezte azt a kérdést, hogy milyen a lehetséges legjobb élet, de nem elvont, bölcseleti szinten, fogalmak és elméletek segítségével, hanem a maga módján, vagyis a történelembe ágyazva. A kérdés úgy hangzott, hogy mikor jön már el valaki a történelemben, aki mindenben Istennek tetsző életet él, ott van benne Isten Lelke és ereje, tökéletes isteni életet élve tölti ki földi életének idejét, hiánytalanul megvalósítja a törvényt, azaz – amit az Atya akar. Úgy ismerjük a témát, hogy a zsidók “várták a Messiást” a Felkentet – és sokan közülük még ma is várják.

Az előbb felolvasott lekció messiási zsoltár, vagyis pontosan arról szól, milyen is az, akit oly nagyon vár a nép. Isten jobbján ül, tehát meghatalmazottja az Úrnak, s nyugodtan várhatja, amíg az örök Úr lábai alá veti minden ellenségét és gyűlölőjét. Nem kell hadakoznia, nem kell csatározásokba bocsátkoznia: ülhet az Atya jobbján. Pontosan erről beszél Pál is, amikor a keresztyén élet nagy többletét abban fogalmazza meg, hogy ott ülhetünk Jézussal együtt az Atya jobbján: ő már odaültetett bennünket…! „Minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!) – feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,5-6) A „Márta-keresztyénség” a cselekvést tenné első helyre, s nem tud megülni az Atya jobbján, pedig az első az ige szerint sosem a cselekvés, hanem az, hogy ülünk őmellette, éspedig lélekben nem máshol, hanem a mennyekben: hallgatjuk őt és figyelünk rá. Maga Jézus mondja, hogy aki így tesz, az “…a jobbik részt választotta.” (Luk 10,42)

De nézzünk meg pár arcot, akikben választ kapunk arra a nagyszerű zsoltáron kívül is, mi a legjobb élet, amit ember élhet: milyen a Felkent, a “Messiás”!

Az első arc Ábrámé. Még nem hívják Ábrahámnak, “Sok nép atyjának” – egyelőre nem kapott Istentől új nevet. Előtte vannak a nagy próbatételek, amikben igaznak bizonyulhat, s előtte áll elhívásának és a kapott ígéreteknek örökre szóló megerősítése is. Azt mondhatjuk: ember, aki félúton van. Éppen úgy, mint mi is, akik elindultunk, bementünk a szoros kapun is, meghoztuk a hit nagy döntését és odaszánását – de még sok minden előttünk áll. Sokat kell még járnunk a keskeny úton, nem elég tudni róla. Próbák jönnek, amiknek meg kell felelnünk, feladatok, amiket el kellene végeznünk: lelki fejlődés következik, melynek az elején járunk – magunk is útközben vagyunk.

Ha valaki veszi a fáradtságot, és délután elolvassa odahaza Mózes első könyvének 14. fejezetét, látni fogja, hogy Ábrám nem hagyta cserben unokaöccsét Lótot, mikor azt foglyul ejtette Kedorlaomer király. Felfegyverezte háromszáztizennyolc legényét, akik házában születtek, és utána eredve kiszabadította rokonát a pusztai emberrabló kezéből. Ebből a csatából jön haza, amikor találkozik egy különös emberrel, aki magát a Magasságos Isten papjának nevezi. Ábrám hittel fogadja az állítását, és zsákmánya minden részéből tizedet ad ennek a Melkisédeknek. Ez éppen olyan súlyú hitbeli döntés, mint amikor három idegent befogad a sátrába, s nem is tudja, azok – Isten angyalai!

Mit érdemes megtanulni e ránk hasonlító, “úton járó” Ábrámtól? Azt, hogy érdemes a jó ügyért kockáztatni – a hadviselés akkoriban ugyanis kifejezetten azzal járt, hogy az egyik fél megmaradt, a másik pedig odaveszett. Ábrám felkél hadat viselni, mert kész életét odaáldozni az emberség  ügyéért! Elrabolt unokaöccse, Lót után megy, s kiszabadítja. Velünk ez kevésbé drámai körülmények között szokott történni: meg kell vívni a magunk győzelmét saját természetünkkel, türelmetlenségünkkel, talán leginkább önzésünkkel – de érdemes! Mert aki ott helytáll, ahol éppen győznie kell, az feltétlenül számíthat további isteni segítségre, amint a csatából hazatérő Ábrámot, lám csak, a Magasságos Isten papja áldja meg, s látja el étellel-itallal!

Pontosan úgy, ahogyan Jézus böjtölt először negyven napig, aztán ellenállt három súlyos kísértésnek, győzött – s akkor “angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki…” (Mát 4,11) A helytállást mindig égi támogatás „jelzi vissza”, amiből azonnal érezhetjük, hogy érdemes volt. Csak oda kell figyelni az embernek saját életére, számon kell tartani a csöndes támogatásokat, jelzéseket, és komolyan kell venni azokat! Ábrám ezt tette – s folyamatosan növekedett az élete, s vele együtt a hite is. Érdemes követnünk őt ebben! Íme, egy feladat, ami az egész jövőre érvényes: lehet győzni lelki csatákban – s észrevenni a támogatást, amit válaszként küld az ég!

A második arc Melkisédeké, aki a “Magasságos” papja: ő kenyeret és bort hoz ki Ábrám elé. Ez a személy, bár pontosan olyan asszonytól született ember, mint maga Ábrám, mégis fölé magasodik, hisz mindenkor a nagyobb áldotta meg a kisebbet, s nem fordítva. Ábrám elismeri ezt, és tizedet ad Melkisédeknek, de e papi személyben sokkal több áll előttünk, mint egy klerikus. A neve azt jelenti, hogy az igazság, vagy más értelmezés szerint “a béke és üdvösség az én királyom” – azaz Isten! Akkoriban az emberek neve nem szülői örökség volt, bár mindenkiről tudták, ki volt az apja. Személyneve mindenkinek arról szólt felnőttként, ki is ő valójában, mi az ő hite – milyen fontos dolog formálta olyanná életét.

Melkisédek neve arról szól, hogy ismerte az Urat, s pontosan tudta, hogy Isten az igazságot és az üdvösséget egyszerre adja az embereknek. Ezek összetartoznak, nem lehet őket szétválasztani. “Az én Uram az igazságnak és üdvösségnek egyszerre királya!” Aki csak az üdvöt szeretné, ám mellőzi az igazságot, az elpuhult lesz, és előbb-utóbb csalatkozni fog. Aki viszont az igazság bajnoka, de az üdvöt nem tartja fontosnak, az megbántja, megkeseríti embertársait – Melkisédek tömör neve ezt jelenti!

Nem tudjuk, ki az apja, honnan jön – titokzatos a lénye. Mindenesetre egyáltalán nem a Lévi nemzetségéből származó hivatalos pap, “kahánita” – hiszen Lévi majd csak a dédunokája lesz Ábrámnak, még meg sem született…! Melkisédeket azonban nem csak Ábrám ismeri el papjának, amikor minden dolog tizedrészét neki adja. A 110. Zsoltár is úgy beszél a Messiásról, hallottuk az előbb, hogy az a Felséges jobbjára ül, s nyugodtan várja ott az Úr győzelmét minden ellensége felett: vagyis saját cselekvésénél előbbre teszi az Úr közelségét és szavára figyelést. Ő is a Melkisédek módján, „rendje szerint” lesz pap, nem pedig beleszületéses alapon. Vagyis “Shálem királya” előre mutat egy nála sokkal nagyobb és fontosabb érkezőre: aki az egész világ Megváltója lesz!

Egy fontos vonását ne hagyjuk még figyelmen kívül. Melkisédek kenyeret és bort hoz ki Ábrámnak, amit utóbb maga Jézus választott az úrvacsora két jegyének. A kenyér a mindennapokat, a bor pedig az ünnepeket jelenti. Táplálja az embert mind a köznapokban, mind az ünneplés idején Isten kezéből vett jó! Ma, amikor az új kenyérért adunk hálát, különösen is jó erre gondolnunk. Mennyi okunk van a hálára a sok megtartó szeretetért, ahogyan annyi köznapon megerősített már munkánkban! S milyen sokszor adott kezünkbe teli poharat, hogy ünnepeljünk… Csordultig volt poharunk – a hálaadás pohara, amire áldomást mondhattunk! Mind a köznapok, mind az ünneplés akkor ér valamit, ha az ő kezéből vesszük hozzá a kenyeret és a bort! Ezt ábrázolja ki az úrvacsora, ezen belül a mai napon különösen is az új kenyér az asztalunkon. Isten ajándékaként megköszönjük, és megszenteljük azzal, hogy mint Jézus testét vesszük magunkhoz, mely az örök életre táplál!

A harmadik arc azok sorában, akik felmutatják számunkra, miként érdemes embernek lennünk, maga Jézus. Ő volt az, aki nem csak beszélt a “legjobb életről”, hanem élte is. Önmagát adta, mint Isten Báránya, hogy elvegye a világ bűneit! (Ján 1,29) Testét áldozata, hogy mi éljünk… Ezért ő fölötte áll Ábrámnak, de Melkisédeknek is, e nagyszerű embereknek, kik előremutattak rá emberi példájukkal. Személyesen beteljesedése annak, amit a régi tudtak, és egész szívükkel, lelkükkel, értelmükkel szerettek is… Ők csak készültek arra, amit a Messiás beteljesít majd: nekünk azonban már itt a megváltás, az élet forrása (Jóel 3,18) –  csak merítenünk kell belőle, hogy éljünk általa! (Ján 4,14)

Szomorúan szegény, aki nem tud, vagy nem is akar élni ezzel. Eljött az Isten Báránya, s elvette a világ bűneit – emberek mégis önmagukkal küszködnek, meg egymásra haragszanak, ahelyett, hogy élnének a megváltásban nekik adott örök élettel… Ne így legyen! Itt a terített asztal, a bocsánat és a kegyelem vendégsége. Miért ne lehetne újat kezdeni, amikor áhítatban megállunk körülötte? Miért ne fogadhatnánk el egymást testvérünknek, miért ne újulhatna meg a szövetségünk Istennel is, aki már megkeresztelésünkkor kiterjesztette ránk örök szövetségét? Van-e ennél a falat kenyérnél, s ennél az ital bornál gazdagabb vendégség? Öröm és hála jár át, amint fölfogjuk, miről van szó. Eljött a Felkent, aki “Melkisédek rendje szerint” volt pap, s elvette a világ bűneit! (Zsid 5,6  Zsid 5,10) Amikor szerdán vagy pénteken nehéz a taposómalom, honnan merítenénk erőt, ha nem ebből az egyszerű vendégségből, mely Jézussal kapcsol össze bennünket? Azzal, aki feltámadott és él, s aki mindnyájunk Megváltója! Töltse el az új kenyér örömében ő maga mindnyájunk szívét! Így legyen. Ámen.