Ki mit kerül el?

2005. július 31.
dr. P. Tóth Béla

Ki mit kerül el?

Lekció: János 7:14-30
Textus: János 7:16,18

“Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem.”

“Aki magától szól, az a maga dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az és nincsen abban hamisság.”

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk Jézus Krisztus, hogy te hívtál bennünket gyülekezetedbe, követőid közösségébe. Te adsz most nekünk ünnepi pillanatot, amikor a hetedik napot, ajándékodat megszentelhetjük. Te szólítasz meg szent igédben és kérünk, hogy ez valóban így is legyen: ne hagyd szomjazni a mi lelkünket! Ne engedd, hogy közülünk bárki is üresen, fáradtan vagy keserű szívvel, kételyekkel és megválaszolatlan kérdésekkel térjen haza. Köszönjük, Urunk, hogy hozzád jöhetünk. Szeretnénk hallani hangodat és megbizonyosodni arról, hogy ma is van szavad hozzánk. Légy most mivelünk és Lelked által hirdettesd igédet, mindnyájunkat szólíts meg személyes szóval, tőled való üzenettel! Adjál útmutatást, vigasztalást, adjál erőt és bizonyosságot mindnyájunknak.

Ámen

Igehirdetés

Az egyik lélektani iskola azzal a meglepő tétellel gondolkoztatja el az embert, hogy mindnyájunkkal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy mit is kerülünk el. Van, akit a nagy tér zavar, ahol sok ember található és a forgatagban ő valami miatt nem szívesen vesz részt, ezért ha csak teheti, elkerüli. Más embert a zárt hely, a szobák fala zavarja, azt kerüli el, ha csak teheti, megint mást az egyedüllét – mondják, hogy a legtöbb alkoholista az egyedüllét és az unalom elől menekül a részegségbe, és így tovább. A huzamosan és folytatólagosan elkövetett elkerülés pedig, mondja ez az iskola, feltorlódó lelki-emberi adósságokhoz vezet, ami aztán a maga idejében az emberi élet tragédiájához vezet. Van, aki azt kerüli el, ameddig csak teheti, hogy megírjon egy levelet, más a szobája rendbetevését vagy éppen azt, hogy szembenézzen egy régóta megoldásra váró életproblémájával. Mások az emberekkel való ütközéseket, vagy egyáltalán, az őszinte beszélgetéseket kerülik el, vagy éppenséggel azt, sajnos, ilyen is akad, hogy egyszer valahogy békesség legyen körülöttük. Minden emberi lélekkel kapcsolatban ez a legjellemzőbb, mondja ez a tétel, hogy ki mit kerül el, akár önvédelemből, akár önigazolásból, akár más okokból: végső soron ez vall rólunk a legmélyebben.

Amikor valaki azt kérdezi, miért is szeretjük Jézust és miért beszélünk róla immár kétezer éve, akkor az egyik válasz éppen ez lehet: mert ő nem kerülte el a maga útját. Azon az úton járt, amit neki az Atya adott és egészen és maradéktalanul végigment rajta. Nem voltak az útján sem önigazoló, sem önvédő elkerülések és így az élete és a halála egyaránt hibátlan és teljes volt, úgyannyira, hogy nem tudunk kevesebbet mondani a Jézus útjáról, hogy benne az örök Lét, maga Isten inkarnálódott.

Vannak, akik szerint az elvesztett, igazi emberi életet értelmi belátással, mintegy felébredéssel vagy megvilágosodással lehet helyreállítani, tehát szerintük az értelem gyógyulása a fontos. Megint mások szerint erkölcsi erőfeszítéssel, egzisztenciális akarat küzdelemmel, heroikus erkölcsiséggel lehet magunkat visszaküzdeni az elveszett állapotunkba: szerintük tehát nem az értelem, hanem az erkölcs a döntő kérdés.

Jézusnál azt látjuk, hogy ő egyesíti ezt a két dolgot, az értelem világosságát és az erkölcs tisztaságát, de még mélyebbre viszi vissza ezeket; egy olyan helyre, amit nem is nagyon tudunk megnevezni. Az ő földi élete erről a nehezen megnevezhető helyről szól, ahová lélekben nekünk is el kellene tudnunk mélyednünk, úgy, ahogyan ő ezt megtette és ebben élt és ebben halt meg, sőt ebben is támadott fel.

Próbáljunk most együtt így megérteni valamit az igéből arra nézve, hogy mit is nem került el Jézus, amikor egy új fajta emberséget hozva nekünk Isten Fiává és mindnyájunknak Megváltójává lett.

Nem kerülte el a saját emberi énjére való nemet mondást. Ez elég radikálisan hangzik, különösen az önmegvalósítás évszázadaiban nehezen védhető gondolat. Azt a dolgot, hogy az ember jól teszi, ha a saját énjére megtanul nemet mondani, semmi más nem igazolhatja, csak az a tény, hogy a mi emberi énünk igazából az isteni énünk. Másképpen fogalmazva, hogy mi nem annyira a szüleinktől kapott tulajdonságok és a saját személyes történetünk összege vagyunk, hanem minden egyes élő ember Istenből való, örök és megsemmisíthetetlen lélek. A biológia persze azt tanítja, hogy az ember állat és a halál teljes megsemmisülés, lélek pedig nincsen is, csak idegrendszeri működések, egészen pontosan mechanizmusok vannak, de ez a világtörténelem sötét korszakának valódi félműveltségre építő, antikrisztusi tanítása, ami milliókat taszít kétségbe és rettegésbe, ezért komoly ember ezektől a hamis tanításoktól megőrzi a lelkét.

Jézus egyáltalán nem kerülte el, hogy nemet mondjon a saját emberi énjére. Egyáltalán nem kerest e a maga dicsőségét. Amikor a tudományát csodálták és mint vidéki rabbitól, azt kérdezték, honnan is tudja egyáltalán ezeket a magas dolgokat, amikről beszél, hiszen nem tanult Jeruzsálemben, akkor azt válaszolta, hogy az ő tudománya nem az övé. Ha valamire büszkék szoktunk lenni, ha valamit a saját magunkénak tulajdonítunk, akkor az a hozzáértésünk, a tudományunk. Az egyik ember egyszerűen jól értesültnek gondolja magát, mert olvas bizonyos újságokat, a másik a szaktudására vagy valamilyen tudományágban vagy művészetben való jártasságára büszke, a harmadik az életben való helytállását vagy a szerzésben való ügyességét gondolja rendkívülinek, de mindenki kihúzza magát, amikor az ő tudásáról van szó, ha az mondjuk akár csak arra is vonatkozik, hogy szerinte mikor harapnak a halak. Hangoztatni is szoktuk a hozzáértésünket, ki miben teheti, vagy legalább utalunk rá, hogy az aztán a miénk.

Jézus pedig azt mondja, hogy aki “magától szól”, az a maga dicsőségét keresi – ő azonban nem magától szól és a tudománya sem a sajátja. Amit ő mond, azt egészen az Atyától veszi. Őrá figyel, tőle hallja, amit mond.

Erre a valóságban tényleg csak az olyan ember képes, aki valóban nemet tudott mondani a saját hiú énjére, önzésére, dicsőségvágyára és olyan egyszerűvé és tisztává tudott lenni, mint Jézus. Hát ezt szeretjük mi őbenne. Ezt az egyszerűséget és tisztaságot, amit csak az tudhat a magáénak, aki visszatért az ember eredeti helyére, Isten közelébe.

A visszatérés, visszafordulás, amit megtérésnek is nevezünk, az mindig ahhoz a helyhez való visszatérést jelenti, ahol az ember újra hallja, amit neki az örökkévaló mond. Nekünk, embereknek, ehhez a helyhez kell megtérnünk, ide kell visszatérnünk. Jézus folyamatosan ezen a helyen tanyázott, ez volt az ő helye, ez volt őrá a legjellemzőbb, hogy hallotta, amit az Atya mond neki. Ő nem “kerülte el” ezt a helyet, mondjuk így mai gondolatkörünknél maradva. A legtöbben azért kerülik el, mert ott olyasmiket hall meg az ember, amik nagyon is elgondolkodtatnak. Például azt, hogy az ember nem azért született, hogy magát gyarapítsa, egyre több megbecsülést és anyagiakat tudhasson magáénak, hanem azért született, hogy egyre jobban a maga igazi, isteni énjére találjon.

Jézus “nem kerülte el”, és ez a következő, mert ebből következik, a helyes értékrend visszaállítását önmagában, vagyis azt, hogy a külső cselekedet helyességénél, legális mivoltánál fontosabbnak tartsa a lélek áhítatos, jó szándékú belső odafordulását. A korabeli zsidó hívő a szombat megünneplésében látta a megigazulás biztosítékát. Ha valaki a szombatot megtartotta, akkor jó zsidó volt, Istennek engedelmes gyermeke. Jézus pedig úgy volt Isten gyermeke, hogy ha kellett, gyógyított azon a napon, ahogy olvassuk, “egészen meggyógyított” egy sántát. Az a valaki ott, ezt is tudjuk, nem csak testileg gyógyult meg, hanem lelkileg is, ami még a testi gyógyulásnál is fontosabb. Jézusnak ez volt a lényeges, nem pedig az, hogy magáról elmondhassa, jó ember vagyok, mert maradéktalanul megtartom az előírásokat. Az ő legfontosabb “előírása” az irgalom, a jó szándék, a gyógyító és helyreállító akarat volt. A szív állapotát fontosabbnak tartotta a szavaknál és a cselekedeteknél! – pedig tudjuk, ezek is milyen fontosak.

Nem tudom, képesek vagyunk-e mi is így sorba rendezni a dolgokat: első a szív belső állapota, egészsége, tisztasága, gyógyító és helyreállító szándéka, és ehhez képest csak második mindfajta külső cselekedet. “El szoktuk kerülni” azt a komoly és nehéz belső munkát, amely a dolgokat így rendezi el bennünk. A cselekedeteket fontosabbnak tartjuk, hiszen azt az emberek is látják – és milyen fontos mindnyájunknak, hogy mit gondolnak rólunk a többiek – így aztán valahogy mindig második helyre szorul a belső szándék tisztasága, áhítata, pozitív mivolta, a szív indulata. Jézus nem �kerülte el� magában helyreállítani ezt a sorrendet: igenis első a szív indulata, pozitív hangoltsága, és hozzá képest csak második a cselekedet fontossága. A Bibliának minden lapja erre tanít bennünket: szíveiteket tisztítsátok meg, szíveiteket metéljétek körül, a szívetekben legyen böjt, ne a kenetes, ájtatos tekintetetekben és letudható előírásaitokban. Mert ami ott bent van, a szívben, az ezerszer fontosabb annál, mint amit láthatóvá tudunk tenni belőle. “Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet!”

Az elmúlt héten jártam egy nagy beteg, idős asszony kórházi ágyánál. Mikor rám nézett, megkérdezte, ki vagyok, pedig valamikor jól ismert. De most már ő úton van odaátra, és ezt ő maga is mosolyogva mondta: Elmúlt az életem és milyen sok szép volt benne! Aztán megkérdezte, hány gyermekem van, pedig ezt is tudta valamikor és örült neki, hogy három. Milyen szép, mondta. Végül megáldott engem is, családomat is, pedig nem vagyok benne biztos, hogy tudta, ki is vagyok, aki vele beszélek. Ő már félig útra kelt, lélekben már nem egészen itt van. De mivel szép volt az élete, sok szeretettel és jósággal élt, ezért most szép a hazaindulása is: mosoly és áldás és hála van benne. Ő már nem tud cselekedni egyáltalán semmit, úgy ültetik ki az ágyból naponta egyszer, de a lelke szépen rendben van, és ez mindennél fontosabb. Hát ne kerüljük el mi sem helyreállítani magunkban ezt a sorrendet!

Végül pedig Jézus nem kerülte el azt sem, hogy az élet dolgairól mélyebben gondolkozzon. “Ne ítéljetek látszat szerint, hanem igaz ítéletet hozzatok!” – mondta a szombatot rajta számon kérőknek. Aki a felszínt látta, az annyit mondhatott róla, hogy megtörte a legszentebb vallási előírást, ezért méltó a halálra. Ő pedig azt mondja, hogy nézzünk mélyebbre. Ne elégedjünk meg a látszatokkal, ne maradjunk meg a felszínes igazságoknál, hanem ítéljünk mélyebb és igazabb ítélettel.

Ez a követelmény szellemi komolyságot, gondolkodásbeli becsületességet jelent, vagyis azt, hogy legyünk óvatosabbak a kimondott ítéleteinkkel. Pedig néha milyen jól esik valakiről vagy valamiről elmondani gyors és esetleg lesújtó véleményünket! Egyáltalán ne ítéljetek, mert “a dolgok olyan bonyolultak”, mondja egy költő. A napokban olvastam egy gondolkodó írásában, hogy a jó dolgokkal találkozva az ember tudjon örülni, a rossz dolgokkal szemben pedig legyen indifferens. Megdöbbentem ezen, mert eddig mindig ezt véltem magától értetődőnek, hogy a rossz dolgokkal szemben az ember legyen elítélő. És most azt olvasom, hogy ilyenkor az ember legyen indifferens. Nem hiszem, hogy Jézusnál a sztoikus nyugalomról van szó, amikor a keresztet viszi a vállán és “szidalmaztatván viszont nem szidalmaz, hanem hagyja az igazán ítélőre”. Azt hiszem, hogy a puszta eltűrésen túl ő adott nekünk valami nagyon fontosat azzal, ahogyan a keresztet hordozta. A teljes és önmagát adó szeretetet.

Ennek a végtelen nagy szeretetnek a jegyében látjuk egyedül igazán értékesnek a magunk életét, de mások életét is, ennek a jegyében tudunk letenni az igazságtevés és mások kioktatása szenvedélyéről, ennek a jegyében tudunk szépen élni és egykor majd szépen meghalni is. Csak el ne kerüljük ezt a dolgot, a Jézus golgotai áldozatát, mert onnan fakad az erő ahhoz, hogy így éljünk mi is.

Vigyük most magunkkal azt, ami Jézusban olyan csodálatos: tudott nemet mondani földi, emberi énjére, saját dicsőség-keresésére. Nem kerülte el a visszatérést a szív belső világához, helyreállította sorrendet a lélek indulta, tisztultsága javára a külső cselekedetekkel szemben: azok csak következmények, a lényeg odabent van. Végül pedig elmélyült gondolkodásra bíztatott és bíztat bennünket: haladjunk a látszatoktól, a felszíntől, a maszkoktól és a beállításoktól mélyebbre és mélyebbre, egészen odáig, hogy már nincs szükségünk ítéletre, mert az egészen magát Istent illeti. Övé a dicsőség és azé, akit elküldött, a Jézus Krisztusé!

Imádkozzunk!

Urunk, áldunk téged, aki nem kerülted el az ember szenvedésének és halálának mélységeit, amikor magadat megüresítve rabszolgaként hordoztad a kereszten bűneink büntetését. Megszabadítottál minket és mi kérve kérünk, hadd legyen igazán miénk a benned való szabadság. Hadd legyünk szabadok még a saját, földi énünktől is, taníts minket odaadni azt, hogy cserébe megkaphassuk az igazit, a mennyeit, a tőled valót. Segíts arra, hogy szívünk, a láthatatlan belső életünk gyógyulhasson a bűnből, önzésből és szeretetlenségből, hogy lehessenek aztán majd hiteles cselekedeteink odakint, a külső valóságban is. Vezess el minket arra is, és ez valóban csak nálad lehetséges, hogy szabadokká lehessünk az ítélkezéstől, ettől az alantas örömünktől, hiszen te vagy egyedül az igaz bíró, senki más. Vigasztald a gyászolókat közöttünk, erősítsd a meglankadt szívűeket és adj olyan belső épülést és növekedést a szív elrejtett emberében, amely biztos támaszt jelent majd a most következő hét munkáiban és küzdelmeiben mindnyájunknak. Hallgass meg minket imádságunkban!

Ámen