Igehirdetések

Miért félnek a démonok?

Igehirdetés 2005. július 24.

Miért félnek a démonok?

 

Lekció: Kol 2,1-13
Textus: Jak 2,19 Kol 2,8-10

“Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek.”

“Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományaihoz, a világ elemeihez és nem Krisztushoz alkalmazkodik. Mert őbenne lakik az istenség egész teljessége testileg és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, hozzád jövünk ezen a vasárnap délelőttön, hiszen tőled kaptunk minden jót. Te őriztél meg bennünket életben, egészségben, te tartottad meg bennünk a legértékesebbet, a veled egybekapcsoló hitünket. Hozzád jövünk, hiszen hová is mehetnénk máshová – mi elhittük, sőt megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Mindnyájan megváltásra szorulunk, hogy te fizesd ki adósságainkat, hiszen eltékozoltunk életünk idejét, sok-sok lehetőségünket, egész mennyei kincsünket. Tékozló fiakként térünk hozzád, és kérjük tőled az igaz áhítatot, a lelki megújulás ajándékát. Hajolj le hozzánk, és töltsd meg üres szívünket, gyógyítsad betegségeinket, vigasztalj, és legfőképpen részeltesd népedet Lelked tüzében, éltető erejében! Jöjj el hozzánk örök ige, megváltó Krisztusunk, szólj most mindnyájunkhoz! Ámen.

 

Igehirdetés

Jakab levelének talányos mondata, hogy az ördögök is hiszik Istent, tudják hogy egyedül ő az, aki van – mégis rettegnek. Gyermekkorom óta sokat gondolkoztam ezen az igén, és csak nem régen értettem meg. Amikor a Biblia ezen a helyen a szellemvilágra utalva “ördögökről” beszél, akkor nem a tőlünk független területre viszi  gondolatainkat, hanem arról a világhelyről szól, ahol a lelkek bírnak valamiféle tudással Istenről, de nem hozzák meg azt a döntést, hogy akkor valóban “övé az ország, a hatalom és a dicsőség.”

Továbbra is maguk akarnak uralkodni, Isten nélkül hozzák meg döntéseiket életük legfontosabb dolgaiban; maguknak akarnak hatalmat, lehetőleg jó sokat és jól bebiztosítva, igazolva azt látszatokkal és erkölcsi jelszavakkal is; és természetesen maguknak keresnek dicsőséget, pedig az igazán az övé, és ő azt, ahogy a prófétánál olvassuk, másnak nem adja. (Ézs 42,8)

Ezek a lelkek tehát nem valahol odaát, a szellemvilágban tanyáznak, amint azt az “ördögök” szó sugallaná – itt rólunk, emberekről van szó! Azokról, akik bár tudnak Istenről, sőt hiszik és vallják is valamilyen szinten, de azért nem annyira, hogy bele is szólhasson életük döntő kérdéseibe. Hiszik, hogy “Isten egy” (5Móz 6,4), vagyis, hogy rajta kívül nincs más – mégis rettegnek. Vajon miért?

Miért látjuk hogy úgynevezett vallásos emberek, amikor közel jön hozzájuk a testi elmúlás, összeroppannak és éppen úgy rettegnek, mint akiknek nincs semmilyen hitük? Azért, mert nem jutottak el oda, hogy valóban annak adják a főhelyet életükben, akit az egyedül illet. A Biblia szava ezen a helyen tulajdonképpen nem ördögökről, hanem egészen pontosan démonokról beszél, ami a Szentírás nyelvén a maga teljességét, igazi emberségét elvesztett lélek megnevezése. Azé, amely lemondott isteni mivoltáról. A mohó, kapzsi, életszomjas lélek; az ember, akinek vannak valamilyen erkölcsi elvei, de azokat maga sem veszi komolyan, ha egy kicsit nagyobb haszonra lehet szert tenni. – Meghasonlásban és önellentmondásban odáig el tud jutni, mint a gadarai ördöngős, akiben “légió” lakozott és kövekkel vagdalta magát, amíg Jézus a mélységbe nem küldte a démonokat belőle.

Bármilyen félelmetes is kimondani, de ez a helyzet: amíg nem ülünk ott Jézus lábainál felöltözve, magunknál, és nem őt hallgatva tanulunk, addig nagy a veszélye, hogy jobban illik ránk a démon megnevezés, mint az ember! A démon fél-ember, fél-kísértet. Egy kicsit ember, egy kicsit pedig alvilági titok, a mélység lehelete. Ami aztán egészen napvilágra jön felőle, amint az elmúlás közelébe jut. Ott a rettegés, vagy, érdekes módon, annak szöges ellentéte, a halálvágy, a kacérkodás, a kokettálás a halállal, lobogtatása az elmúlás beteges vágyának, vagy ami még sokkal rosszabb, az örömmel öldöklés gyakorlata terjed. A 20.  század arról nevezetes, hogy az ember megtanult és immár szeret öldökölni, örömét leli benne.  Ahogy a költő mondja, nem is parancsra, hanem önként, örömmel öl.

Ezért halljuk azt, hogy a “démonok” rettegnek, és szeretnek rettegést kelteni, akár nagyhatalmakról van szó, akár kis emberekről, akik fölkelnek a nagyhatalmak ellen – a kulcsszó a rettegés. A szívében Isten elől menekülő ember eltitkolt, belső rettegése, aminek aztán borzalmas következményei vannak odakint: sírboltokból előrohanó szörnyű gyilkosok, akik maguknak is ártanak, mert az ártás elroncsolódott lelkük lényege.

A régi ember a “világ elemeit” rettegte, azoknak vitt áldozatot: a tűznek, víznek, földnek és levegő-égnek. Ma úgy tűnik, mintha az ember legyőzte volna az elemeket a technikai civilizációja révén, valójában azonban most is az anyagi dolgok uralkodnak rajtunk. Éppen fordított helyzetben vagyunk, mint amire Teremtőnk szánt minket, hogy uralkodjunk az egész földön és mindenen, ami csak azon van. Azok uralkodnak rajtunk, s mi ezért rettegünk, amikor meg kell válni a testünktől. A “démonok rettegnek” – mi is mást tehetnek, ha egyszer a lélek közepén nem az van, akinek ott a helye! Azért démon, vagyis félig ember, félig kísértet, mert nem lett azzá, amivé lehetett volna:  Isten gyermekévé, igazi emberré. Elakadt, félig van készen, semmi sincs a helyén életében: nem annyira ember, csak kísértete, árnyéka annak.

A Kolossé levélben arról hallottunk, hogy “ti teljességre jutottatok.” Ma ezt úgy mondanánk, hogy kibontakozott a lényetek, kifutottátok magatokat, azzá lettetek, amivé csak lehettetek, nem maradtatok félben. Sőt, egészen odáig megy a levél, hogy ti már nem is halhattok meg, hiszen már feltámadtatok Krisztussal együtt! Ugye, milyen más ez, mint hogy félbemaradt árnyai, démonai vagytok önmagatoknak!

Ha van evangélium testvérek, amit érdemes hirdetni és meghallani, akkor ez az: nincs emberélet, amelyik ne lehetne önmagává, magas rendű, szép és teljes életté, Istennel teljes, igazi önmagává – Krisztus ezt hozta nekünk, hozzáférhető, mindenkié lehet! Hirdetem örömmel és bíztatok mindenkit, hogy ezzel fogjon neki a most következő hétnek: ilyen élet igenis van! Isten ilyen életet akar – s az ember dolga annyi, hogy igent mondjon erre.

Egy szomorú ember felkereste a lélekgyógyászát, és elmondta neki, hogy álmában elvesztette a bőröndjét. Köznapi dolog, sokan álmodnak ilyesmit. A lélekgyógyász azonban értette az álmok nyelvét, és tudta, hogy a bőrönd, a csomag rendszerint az ember kiterjesztett énje, tágabb értelemben vett személyisége, vagyis mindaz, amit visz magával az ember: ereje, képességei, az élettartalmai, tervei. Nem kellett sokat beszélgetnie az illetővel, hogy közösen feltárják: azért olyan szomorú az illető, mert elvesztette a jövőjét, a terveit. Voltak valamikor nagy és szép álmai, de már mind romokban hever – hát hogy ne lenne szomorú, akinek nincs jövője?

Nem véletlen, hogy a hitét nyilvánosan megtagadó, azt mindenestől a “magánszférába” száműző európai ember annyira depressziós, hogy a statisztikák szerint legalább a lakosság egy harmada orvosilag is ide sorolandó! Sok egyéb baj mögött a rosszkedv, a kedvetlenség, a csalódottság és kiábrándultság, a hitetlenség, az élet útján való elakadottság rejtezik. S akkor még nem beszéltünk azokról, akik ivásba, túl sok munkába vagy üres tévézésbe fojtják minden  energiájukat és életidejüket. Az elvesztett teljességből, hogy árnyékai vagyunk önmagunknak, mi más fakadhatna, mint rossz életforma?

Hát ezért kell lélekben újra a teljesség felé fordulnunk. Igenis van egy tisztább és nemesebb élet annál, mint amiről az újságok, a mai műalkotások többsége, és a sztárvilág “celebjeinek” történetei is szólnak. Nem az az élet! Ami megérdemli ezt a nevet, az egy olyan teljesség, ahol az ember önmaga üdvén, ha úgy tetszik, boldogságán és előrehaladásán, vagy mondjuk így, növekedésén éppen olyan szeretettel és örömmel tud munkálkodni, mint amilyen örömmel és szeretettel vállal a szabad idejéből szolgálatot másokért családban, gyülekezetben, vagy akár országa előmeneteléért!

A kolossébeliek tudtak erről az életről: Krisztusban éppen ezt találták meg. Mégis mond nekik az apostol néhány jó tanácsot. Mert az elindult embernek is mindig újra szüksége van biztatásra és erősítésre, hiszen aki jár, az el is fáradhat.

Nézzük, mi kell ahhoz, hogy a teljes élet, amiről itt szó van, közel jöjjön hozzánk. Elfordulással kezdődik: nevezi ezt a “bűn testének levetése”-ként, amikor a körülmetélkedés újszövetségi változatát, a megtérés lelki eseményét említi. A Károli fordítás egyenesen “érzéki bűnök testéről” szól ezen a helyen, mint amiket le kell vetkőznie az embernek, ha e teljességet meg akarja egyáltalán találni. Másik képpel élve azt mondja a levél, hogy “eltemetésre kerültetek a keresztségben” és feltámadtatok aztán Krisztussal! Nem kerüli meg egyik képpel sem, hogy valamitől tudni kell elfordulni. Letenni, levetkőzni, el valamitől. Aki nem tud nemet mondani, azt elsodorja a saját élete: őrizetlenül hagyott érzékszervei, fantáziája, a vágyai. Lelki kábaságában összetéveszti örökkévaló isteni lelkét azzal, ami nem lélek: egy idő után azt hiszi, hogy ő maga a vágyaiból áll, s ha azokat nem éri el, akkor megsemmisül. Hát ezért az elfordulás.

Így szabaddá lesz az ember arra, hogy odaforduljon saját igazi énjéhez, Krisztushoz. “Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” – mondja a levél. Ahogyan őbenne lakozott, bennünk is lakozhat, hiszen ő is asszonytól született ember volt, mint mi magunk! Ahogyan vele együtt meg lehet halni – mert a vágyak feladása ilyen radikális dolog, nem gyerekjáték, olyan, mintha meghalnánk – akkor vele együtt fel is lehet támadni Isten erejében! Tudjál elfordulni, odahagyni – hogy aztán szabad légy a Krisztushoz fordulásra! Hozzá, aki nélkül fél ember vagy, démon vagy, aki nélkül nincs az életednek igazi közepe, aki nélkül mulandó test vagy, aki retteg és szenved még a gondolattól is, hogy van elmúlás. Vele pedig mit ért meg először? Hogy ő maga az élete előtt is volt, van és az élete utána is lesz – mert a lélek Istenből való és örök. Ezért nem szabad összetévesztenie a léleknek magát azzal, ami nem lélek. “Sem ez nem az, sem az nem az” – mondja a lélekről egy régi mondás. Érdemes elgondolkodni rajta! Mert a lélek néha azt hiszi káprázatában, hogy ő a megszerzendő ház vagy autó, néha a megszerzendő kedves, vagy éppen a helyzet, amiben hősnek vagy tündérnek hiheti magát – de mindez tévedés. Sem ez, sem az… A lélek Istenből való, és az ember az isteni lélek temploma. (1Kor 3,16) Erre jövünk rá, amint odafordultunk Krisztushoz: mert “Őbenne lakozik az istenség teljessége testileg!”

Aztán arra is biztat a levél, hogy gyökerezzünk bele és épüljünk tovább őbenne. Érdekes, hogy itt is két, egymást kiegészítő kép jelenik meg: az egyik lefelé, a másik pedig fölfelé növekedést jelent. Belegyökerezni és felépülni – mintha azt mondaná ezekkel, hogy táguljon, növekedjen az életetek! Nem sajnálja tőlünk az életet, nem akar minket beszűkíteni. Nem akar sem kisebbíteni, sem megkurtítani. Teljes életet akar adni, ezért mondja, hogy növekedjünk lefelé, legyenek gyökereink – és növekedjünk felfelé is, vagyis épüljünk. Mind a kettő szükséges. Nem értem, amikor emberek hitvallásukká teszik, hogy ha valaki kimondja ezt a szót, hogy nemzet, akkor már maradi vagy konzervatív vagy esetleg egyéb, még rosszabb lelkületű személy. Ha nem is a legmélyebb, de mégis csak fontos gyökerünk az, hogy itt születtünk és ez a hazánk! Milyen jó lenne, ha büszkék lehetnénk rá, hogy ide tartozunk. Amely nemzetektől sikerült ezt az érzést elvenni, mind boldogtalanok. Ám van ennél még mélyebb gyökér is, amit növeszthetünk: belegyökerezni Krisztusba, az értelmet adó, örök igébe!

És épülni, vagyis szép, erős és teherbíró lélekké lenni, akit nem a pillanatnyi sikerek vagy kudarcok töltenek el, hanem akinek vannak tartalékai, amint egy jól épített ház falai sok terhet elbírnak. Ilyenek vagyunk-e? Mert lehetünk: belegyökerezhetünk az igébe, és épülhetünk Krisztusban. Növekedhet az életünk a mélységek felé és a magasságokba egyaránt. Isten nem irigye az emberéletnek – azt szeretné, ha táguló, nem pedig beszűkülő életet élnénk. Merjük-e hinni?

Végül ezt is tanácsolja: vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselkedéssel vagy üres trükkökkel. Ami azt jelenti, hogy fejlesszetek ki magatokban olyan érzékenységet, amivel különböztetni tudtok Krisztus és a világ dolgai között. Sokkal könnyebb csapdába esni ebben a tekintetben, mint gondolnánk. Néha a saját nagy eszünk csal meg, máskor hitető emberek, megint máskor egészen ismeretlen szellemi erők. Ez mindig olyankor történik, amikor nem vagyunk elég éberek. Az ember néha elalszik, kábaságba süllyed, és mire észreveszi, már nem szereti felebarátját, már nem fontos számára, hogy mit mond neki az ige, és elhiszi önmagáról, hogy ő azonos azzal, ami nem lélek, vagyis a vágyaival. Hát vigyázzatok, vagyis legyetek éberek, és – imádkozzatok! (Mát 26,41)

A félelemtől, vagy ha úgy tetszik, a rettegéstől indultunk mai gondolkodásunkban, és oda érkezünk, hogy aki fél, az még nem lett teljessé a szeretetben. Még nem szereti eléggé Istent, nem bízta rá magát igazán, még saját magában szeretne bízni. Uralkodnak rajta a világ elemei, a “principalitások” – ahogy azt a régi latin nyelven kifejezték. Még nem ő uralkodik mindenen, ami a világban van, ahogy erre Teremtője szánta (1Móz 1,28), hanem rajta uralkodik valami, ami a világban van. De talán ő is eljuthat egyszer oda, hogy elmondja a zsoltárossal: “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?” (Zsolt 56,5)

Aki ebben a hitben él, annak teljes az élete. Az nem démon és nem önmaga árnyéka már, hanem Krisztussal együtt feltámadott ember, akinek nem árthat a testi elmúlás, mert “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Elfordulni valamitől, odafordulni őhozzá, aztán belegyökerezni és belőle épülni, növekedni – végül pedig vigyázni és ébernek lenni! Ezeket a tanácsokat adta nekünk a teljes élethez mai igénk. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy nem hiába kérünk és nem hiába zörgetünk, mert annak, aki kér adsz, és annak, aki zörget, ajtót nyitsz. Köszönjük a csöndes, személyes megszólításokat, amiket bensőnkben adsz, s kérünk, ne engedd, hogy ezek veszendőbe menjenek! Ámen.