Igehirdetés 2005. június 19.

Ne tegyünk több terhet rátok

 

Lekció: Csel 15, 1-2 Csel 15,22-29
Textus: Csel 15,28

“…mert a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet rátok annál, ami föltétlen szükséges.”

 

Imádság

Istenünk, köszönjük a napfényt, az életet, minden ajándékodat! Köszönjük a közös áhítat perceit, a vasárnap örömét, a gyülekezet közösségét és az elmúlt hét minden elvégzett munkáját. De köszönjük a megszólítás pillanatait is, amikor fölfedezhettük, hogy van mondanivalód számunkra, s azt kérjük, hadd legyen ilyen ez a mostani idő is. Ismered kérdéseinket, tudod, milyen fáradtak vagyunk és azt kérjük, adjál nekünk a te békességedből, amit nem úgy adsz, amint a világ adja! Segíts üressé lenni, hogy általad meggazdagodjunk, segíts alázatosnak lenni, hogy felemelhess minket. Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy neves vallásfilozófus azt mondta, hogy a vallások alapjában véve “könnyítések.” Az emberi lét önmagában is nehéz dolog, még nehezebb a helyes élet megtalálása és főleg a megvalósítása – de jönnek a vallások s azt mondják: zarándokolj el a szent városba életed során legalább egyszer, és akkor megmenekültél. Vagy azt mondják, hogy minden héten menj el a templomba és akkor minden rendben van; vagy azt, hogy ülj így és így, lélegezz így és így – és akkor minden rendben van, megtetted, ami megtehető az üdvösségedért.

Ha elgondolkodunk ezen a megállapításon, ki kell mondjuk, sok igazság van a gondolatban. Azt is tegyük azonban hozzá mindjárt, hogy egy vallás, a legeltorzultabb is, sokkal többet jelent: lényegi értékeket őriz és ad tovább újabb nemzedékeknek – ezért nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hogy “könnyítés” és összesen ennyi. Amikor egy vallás alámerül, elromlik, biztosan nem marad más belőle, mint néhány követelmény, ami megnyugtatja a zűrzavarban élő, küszködő embert: ha ezt és ezt megteszed, minden rendben.

Tudjuk, hogy volt olyan ideje még a keresztyénségnek is, amikor pár garasért cédulát lehetett vásárolni, amire rá volt írva, hogy aki kifizette, annak minden vétke örökre bocsánatot nyer és üdvössége mostantól teljesen biztosítva van. Vagy eszünkbe juthat a “Hari Krishna” mozgalom is, aminek egyik tanítása, hogy aki életében csak egyszer is igaz hittel kimondja Krishna istenség nevét, annak több bűne nyer bocsánatot, mint amit egész életében összesen képes elkövetni. Nem jár hát messze az igazságtól a mondat, hogy a vallások “könnyítéseket” adnak – és valóban ezt teszik, és csupán csak ezt teszik, amikor megromlanak és alámerülnek, még a maguk eredeti formájától is eltévelyedve…

Ilyen beszűkülés volt a Jézus korabeli zsidóság életében a körülmetélkedéshez való ragaszkodás, mert jószerivel ennyi maradt az eredeti mózesi alapításból – a rituálé. A magas erkölcsi követelmények nem voltak fontosak már. Ha valaki az éves templomi hozzájárulást, a “korbánt” csak úgy tudta megfizetni, hogy öreg szüleit nem támogatta, ezt a papság helyeselte, mert a rituálé fontosabb volt, mint az emberség… Ebbe a világba érkezett Jézus, és azt mondta, amit a reformátorok is mondtak a 16. században – s egyébként minden kor és minden vallás reformátorai is mondanak – hogy “vissza a forrásokhoz!” Retro ad fontes, ahogy a humanisták latinul fogalmazták. Nézzük meg, honnan indultunk, s szabjuk csak magunkat ismét az eredeti magas mércéhez! Ne elégedjünk meg a “könnyítésekkel” – ne tudjuk le a dolgot a rituáléval vagy a liturgiával, amivé időközben lett a dolog – hanem küzdjük vissza magunkat az eredeti alapálláshoz, amit elvesztettünk!

Amikor a keresztyén hit kilépett a zsidóság szűkebb köréből, ahol született s elkezdtek pogány népek is keresztyénné lenni, fölmerült a kérdés, körül kell-e nekik is metélkedni, vagy sem. Akadtak tanítók, akik azt állították: aki nem lesz előbb zsidóvá a körülmetélkedés által, az nem lehet keresztyén sem.

Ezért került sor az “első jeruzsálemi zsinatra”, ahol az apostolok és vének összegyűlve tanácskoztak, és azt a végzést hozták, amit levélben is megírtak: “A Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet rátok annál, mint ami szükséges. Tartózkodjatok a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Legyetek egészségben!”

Úgy tűnik, a végzés megint csak könnyítés – pedig éppen ellenkezőleg áll a dolog. Egyfelől valóban a minimumra csökkenti ugyan a rituális útmutatásokat, amikből a mózesi törvény alapján akkoriban már hatszáztizenhárom törvény lett, amit egy hithű zsidónak meg kellett tartania – ezzel egy időben odautalja az embereket Jézushoz, a Feltámadott és jelenlévő Úrhoz, aki Szentlelke által vezetést ad mindenkinek, aki tőle kéri és aki arra számot tart. Ez a személyes közelség tehát a lényeg, mondják az apostolok, s mi is ezt mondjuk ma is. Keresztyén az, aki közel van Jézushoz és akihez Jézus is közel van, egészen bent a szívében lakik! Ennek kell helyreállni – vagy egyáltalán létrejönni, ha valaki szívében még nem jött volna létre ez a közelség. Jézus keres minket, hív magához: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztalak titeket.” (Mát 11,28-30) Az viszont már tényleg a mi dolgunk, hogy komolyan vegyük a hívását, és oda is menjünk hozzá – akkor tényleg a közelében lehetünk, ő pedig a szívünkben lakik!

Ez nem olyasmi, amit “le lehet tudni”, mint a rituális gyakorlatokat és vallási előírásokat – ez életünk legfontosabb, olykor a legnehezebb, egzisztenciális értelemben megteendő lépése.

Fel kell adni ugyanis hozzá az énünket, meg kell “halni” ó-emberünknek, amihez köröm-szakadtig ragaszkodni szoktunk, s egészen és teljesen Krisztusra kell bízni magunkat. Aki ezt a döntést meghozza, mind csodálkozva tapasztalja, hogy nem “könnyítésről” van szó, hanem hatalmas megkönnyebbedésről. Nem egy “kis lélegzethez” jutunk élet-loholásunkban, hanem beleszippantunk az örök élet tiszta és éltető, mennyei levegőjébe! Nem “egy kis” békesség és megnyugvás jön a szívünkbe időlegesen, hanem a Békesség Fejedelme lakik már ott! Nem csak vágyunk “egy kicsit” jobb életre – milyen jó lenne úgy élni, mondjuk szeretetben – hanem igazi öröm és hála terem bennünk, mert valóban képesek leszünk a szeretetre. Nem lesz kérdés többé, ki kezdje a békülést, ki fogjon hozzá megbocsátani, mert ezek a dolgok maguktól elintéződnek úgy, ahogy a Szentlélek jónak látja azokat…

Amit tehát a Bibliában találunk nem “könnyítés”, hanem mindig és minden helyen a Jézushoz odautalás. Menj őhozzá – a többit majd tőle magától megtudod! Én is csak ezt mondhatom minden kereső testvéremnek, mert ez az evangélium lényege: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan…!”

Az apostolok levelében megtartott néhány rendszabály azonban, amit pogány-keresztyénektől is elvárnak, miközben a körülmetélkedés nagy terhét leveszik vállukról – mind tartalmaz számunkra valami hasznos, mindennapi útmutatást. Vegyük sorra őket.

Az első: tartózkodjatok a bálványáldozati hústól. Azt jelenti ez, hogy ne vegyüljetek el a pogány vallási ünnepek népségei közt, amikor Jupiternek vagy Apollónak áldoznak egy nagy népünnepélyi ökörsütésen – ti egy másik közösséghez tartoztok. Nem mindegy, milyen mulatságokon vesztek részt. Nem mindegy, hogy miben lelitek örömötöket. A ti örömötök ne az legyen, mint a nagy többségé: tudjatok a kisebbséghez tartozni. Ha Krisztust valóban követitek, ne akarjatok minden áron elvegyülni és ugyanolyannak látszani, mint “mindenki más”.

Vállaljátok például, hogy ti nem vagytok trágárok egy olyan világban, ahol már az irodalminak nevezett újság címoldalán is – vezércikkben – és ugyanabban az újságban koszorús literátoraink írásaiban is, válogatott trágárságokat olvasni… Ezt nevezik ma stílusnak, amit fölemelt fővel vállalnak az irodalom hősei. Pedig szégyenkezve kellene lehajtani a fejünket, valahányszor csak indulatos szó is hagyja el a szánkat, nem hogy azt, amikor a lelki “környezetet szennyező”, mocskoló szavak és beszédek származnak valakitől! Vállaljátok, hogy ki tudjátok kapcsolni azt a műsort, ami a gyermekeiteket alantasságokra tanítja – ne akarjatok mindenáron elvegyülni, s olyanok lenni, mint mindenki más. Válasszatok olyan értékeket, olyan életmódot, ami méltó az értetek kereszten kínhalált halt Krisztushoz! Ne akarjatok mindenáron elvegyülni a sokaságban. Valójában ez a jelentése annak, hogy “tartózkodjatok a bálványáldozati hústól.”

Aztán a következő: tartózkodjatok a vértől. Első jelentése szerint ez azt jelenti, ne higgyétek, ha valamely állat vérét élvezitek, ti is olyan erősek és győzedelmesek lesztek, mint az volt. A régi ember mágikus elképzeléseiben ezt hitte, mikor ragadozók szintjére süllyedve gondolkozott étkezéséről, és persze ellenséget pusztító életmódjáról is.

Ma ennek a vér-tilalomnak az a jelentése, hogy nem mindegy, mi “energizál.” Sokan csak arra figyelnek, hol érzik jól magukat, mi dobja fel őket – és ha elég jó zene van valahol és meggyőzően sokan vannak, nekik akkor ott a helyük. Legyél igényes szellemi-lelki erőforrásaid megválogatásában – ezt jelenti a vértől való tartózkodás.

Tartózkodj azonban a megfulladt állattól is. Amit nem vágtak le rendesen, annak hamar megromlott a húsa: ezért nem volt tanácsolható, hogy éljenek vele. Ez egyszerűen azt jelenti, élj egészségesen, vigyázz az egészségedre. De nem abban az értelemben, hogy már a napfényben is csak a rákkeltő hatást látod, s rettegsz mindentől, ami az asztalodra kerül – láttam már olyan reklámfeliratot is buborékos ásványvízen, hogy ebben aztán semmi koleszterin nincsen – hanem abban az értelemben, hogy teljes és hasznos életet élsz. Legyél nyitott minden iránt, mert ami él – az ilyen lélek nem zárul be önmagába. Szeresd az embereket, szeresd az életet – és élj boldog ember módjára. Ne jajgass, ne sajnáld és ne sajnáltasd magadat, hanem élj tőled telhetően egészséges és teljes életet – annyi egészséggel is, amennyid van. Ne arra figyelj, félig üres már a pohár, hanem annak örülj, ha még félig tele van! Ne keresd magadnak a bajt, ne merülj el a betegeskedésben: élj egészségesen. Ezt jelenti ez az óvás.

Végül pedig: tartózkodjatok a paráznaságtól. Az egyház talán túl sokat is beszélt erről a dologról az évszázadok alatt. Egy szerző ironikusan meg is állapította, hogy a keresztyénség nagy szolgálatot tett a szerelemnek azzal, hogy betiltotta… Itt azonban nem a szerelem “betiltásáról” van szó, hanem a kicsapongó élettől óvásról. A “túl sok életről.” Arról, amikor emberek azt tartják, igazi boldogság csak a lopott gyümölcs lehet, vagy, ahogyan azt valaki a múltkorában fogalmazta, a kalandok teszik az élet “sava-borsát.” Ma már tudjuk, hány élet és hány család ment tönkre attól, hogy emberek többre tartották a kalandokat, mint az igazi szeretetet.

Az óvás tehát, amit az apostolok beleírtak itt levelükbe, hogy a pogányokból lett keresztyének tartózkodjatok a paráznaságtól, ma így hangozhat: vigyázz, ne legyen üres az életed, mert a nagy üresség beszippantja életedbe egy idő után a túl nagy élni akarást, s egyszer csak azon veszed észre magad, hogy ebben az állapotodban már csak akkor leszel boldog, ha ki sem látszol a romantikából és borzalmas lelki drámák hőse vagy. Nem a paráznaságtól kell igazában tartózkodni, hanem sokkal előbb az üres élettől, ami rákényszeríti aztán az embereket, hogy izgalmakra vágyva tragédiákba sodorják szeretteiket és magukat is – mert “történjen már végre valami ebben a nagy ürességben és egyformaságban”…

Igazából ide vehetjük a Tízparancsolat többi nagy útmutatását is, hiszen a gyűlölet, a gyilkos indulatok éppúgy betörhetnek üres, nem szolgáló életbe, vagy a nyerészkedés, a birtoklás illegitim mértéke, az anyagiakért mindenre való hajlandóság – és mind a többi. Tapasztalat szerint az vét az erkölcsi normák ellen, aki szellemi, vagy nyugodtan mondhatjuk így is, hitbeli értelemben nem tartja tisztán a szívét, s ezért nem foglalja el magát kemény munkával és szolgálattal. Mint Dávid király, aki este kelt fel ágyából és úgy sétált palotája teraszán – amíg házasságtörő és gyilkos nem lett belőle egyszerre, éspedig kizárólag azért, mert túl kényelmesen élt, önfegyelem, magára mért rend és tilalom nélkül. Dolgoztak helyette, Abner vezette a sereget a háborúban, ő maga meg sétált közben otthon – estefelé felkelve ágyából – a palotája teraszán…

Úgy-e látjuk, hogy az apostoli tanácsok ma is élő, valóságos kérdéseinkhez szólnak, s akkor tesszük jól, ha elgondolkodunk fölöttük!

Befejezésül figyeljünk az apostoli levél lelki biztatására. Ezt hallottuk: “…a Szentlélek jónak látta, s vele együtt mi is jónak láttuk, hogy ne tegyünk több terhet rátok.” Életünk Ura tehát nem akarja, hogy mi egymásra több terhet rakjunk. “Az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű” – ezt mondja Jézus. És tudjuk, külön megfeddette a farizeusokat, akik “elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe az emberek számára, de maguk a kisujjukkal sem akarják érinteni azt.” (Mát 23,4) Ne tegyünk több terhet rátok: ez a keresztyénség lényege. Ebben láthatjuk mai igénk üzenetét: olcsó könnyítések helyett, tudd le Istennel való dolgodat ebben vagy abban, Jézus valódi élet-megkönnyebbedést ad.

Eszembe jut egy család története, akik azt hitték, egyik családtagjuk gyógyíthatatlan beteg – és borzasztó félelmek közt már kezdték elsiratni. Hetek és hónapok rettegése után egyszer csak kiderült, hogy mégsem az! Micsoda öröm és boldogság volt – nem is lehet azt leírni. Ilyen öröm, amikor valaki megtalálja Jézust és benne az örök életet! Ezt hirdeti hát mai igénk is: “…nem teszünk több terhet rátok.” Éppen ellenkezőleg, leveszi rólunk a terhet, amit nem vagyunk képesek levenni magunkról – a hiteltelen, üres élet terhét! S amikor e nagy megszabadulást átéli valaki, akkor őszintén szól az ének:

 

“Drága dolog az Úr Isten dicsérni, Színe előtt kegyesen énekelni,
Ékes dolog szent nevét magasztalni, A híveknek ő előtte szolgálni.”

(450. dics. 1. v.)

 

Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk köszönjük, hogy nem újabb terheket raksz ránk, hanem inkább szabaddá teszel – útba igazítsz az élet rengetegében. Szeretnénk úgy élni, hogy mi se terheljünk másokat, hanem inkább segítségükre legyünk. Taníts elviselni, amit nem tudunk megváltoztatni, adj ehhez alázatot és csöndes tűrést.  Imádkozunk ifjainkért, akik előtt most nagy próba és vizsgatétel áll – segítsd őket, hogy legjobb tudásukat és szorgalmukat adhassák. Kérünk az ágyban fekvő idős testvéreinkért, hogy ők is láthassák a benned való élet örömét, ha már nem képesek is eljönni közénk a templomba. Fohászkodunk azokért, akik a nyár idején útra kelnek, hogy egészségben térhessenek haza szeretteikhez, és a nyaralókért, hogy pihenésükben felüdülést találjanak. Könyörgünk közelségedért mindnyájunk számára, hogy el ne szakadjunk tőled sem itt, sem pedig az örökkévalóságban. Ámen.