Igehirdetés 2005. június 5.
Aki elveszti, az találja meg
Lekció: Ján 12,20-33
Textus: Ján 12,24
„Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy amikor az életben nem leljük örömünket, benned akkor is örvendezhetünk. Nálad vigasztalás és békesség van, még ha életünk körülményei nem adnak is okot az elégedettségre. Áldunk a vasárnap áhítatáért, amit nekünk adtál és ezért a szent helyért, ahol együtt lehetünk. Köszönjük, hogy itt semmi fontosabb nincs, mint rád figyelni és a te szavadat meghallani. Légy áldott, hogy megtartottál, szereteted ott volt a mindennapokban. Köszönjük az erőt és a vigasztalást, amit közöltél velünk, s azt kérjük, adj most útmutatást az igében a Szentlélek által. Jöjj el örök jóság, igazságosság, világosítsd meg szívünket és formálj a Krisztus hasonlatosságára. Őérte és az ő nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Amit a Bibliában olvashat az ember, az minden egyes betűjében a helyes életről szól. Arról, amit mindnyájan elvesztettünk, amiből mind kiestünk. Oly távoli az eredeti, nekünk szánt életrend, hogy már nem is hisszük, van ilyen. A fantáziánk, sőt nevezzük nevén a dolgot, a hitünk is kevés hozzá, hogy higgyük, egyáltalán van ilyen. Inkább azt mondjuk, minden ember gyarló – mert ezzel a mondattal eltűnhetünk a sokaságban, már nem rólunk van szó, s a filozófiánk rendszerint így folytatódik: ezen úgysem lehet segíteni.
Ezt a hitetlenséget kezdi ki, kérdőjelezi meg a Biblia. Akkor is, amikor nemzetségtáblák számunkra távoli, ismeretlen neveit olvassuk, akkor is, amikor családi viszályokról vagy véres háborúkról tudósít. Két-háromezer éve annak, hogy az örök Lélek nem hagyott nyugtot embereknek, hogy aztán belekiáltsák a világba: igenis van Istentől rendelt életrend, van olyan élet, amit az élet Alkotója szánt az embereknek! Így írták le a Bibliát, s ennek a könyvnek a szíve-közepe Jézusról, az istenemberről szól. Ő maga mondja a példabeszédet, amit az előbb hallottunk, s az oly világos, hogy semmit nem lehet hozzátenni.
A gabonamag példázatáról van szó. Ha a földbe esve el nem hal, egymaga marad – ha viszont elhal, sok termést hoz. Az élet paradoxonja ez: minél görcsösebben ragaszkodik valaki az érdekeihez, minél rámenősebb mások letaposásában, hogy a céljait keresztülvigye, egyszóval minél jobban rohan a maga boldogsága után, annál inkább szalad ki keze közül az igazi élet. Lehet, hogy talál az illető gazdagságot, esetleg hírnevet, kényelmet és bőséget, talán eléri vágyait mind – de az életet, az igazit elveszti. Azt az életet ugyanis, amit élni érdemes, kizárólag önmagunk szeretetben odaáldozása révén lehet megtalálni. Jézus ezt az életet nem csak tanította, de meg is valósította, s azért nevezzük őt a világ Megváltójának, mert ez a fajta élet az igazi, isteni élet. Ahogyan mindenkinek, mindenhol, mindig élnie kellene!
Jézus útján eljött az a pillanat, amikor András és Fülöp – érdekes módon éppen ők azok ketten a tizenkettőből, akiknek csak a görög nevét ismerjük – mintegy kapocsként működve mesterükhöz vezetik a Megváltót kereső, egybesereglett görögöket. Ez a pillanat az, amikor Jézus felismeri, hogy közel a megáldoztatása, hiszen a főpapok, a nép vezetői nem fogják tűrni, hogy éppen ő jelenítse meg Izraelt a népek felé. Nem volt könnyű Jézusnak elfogadni, hogy kizárólag a kereszt révén váltható meg a világ, sőt saját népe is, hiszen az utolsó éjszakán is így imádkozott: „Ha lehetséges Atyám, múljon el tőlem e keserű pohár!” De hozzátette: „Mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!”
Ez a nagy belső küzdelem van tehát a háttérben. Amikor Jézus a gabonamag elhalásáról beszél, saját haláláról szól, ami nélkül nincs feltámadás és élet. A szenvedést nem lehet megkerülni – csak fölemelni és átnemesíteni. Erre mond ő igent, amikor példabeszédét tanítja.
Mindebből az következik, hogy ne maradjon az ember „csak egymaga” sem a többiek között, sem az Örökkévalóval szemben. Mennyi magános lélek van a világon! Egész kultúránk az egyéniség kultuszára épül: minél érdekesebb, különösebb valaki, annál jobban észreveszik. Válj ki a többiek közül, ne legyél olyan, mint mások, különülj el – ezek hoznak majd pénzt és sikert. És az emberek annyira a saját egyéniségük oltárán áldoznak, hogy egyre többet ülnek egyedül a komputer előtt, magányosan esznek és minden egyszemélyesen zajlik, mert az egyéni érdekeknél nincs fontosabb. Pedig az élet jó ízét az adja, ha föl tudunk oldódni, mert vannak közösségi gyökereink, s tartozunk valahová.
Ne maradjon tehát az ember egymaga – abban az értelemben sem, hogy egyénisége burkából nem tud kitörni az ég felé. „A magad számára teremtettél Uram, és nyugtalan a szívünk mindhalálig, míg el nem pihen tebenned” – Augustinus így fogalmazza. Az ember önzését, sértődékenységét és önmaga sajnálgatását csak az éggel való kapcsolata tudja megváltoztatni – magunknak ez egyszerűen nem megy. Az ember Isten nélkül nem tud megküzdeni saját természetével, a lelkiismeretével, az ellentmondásaival, amiket hordoz. Mind rászorulunk a csendre, amiben megszólalhat az Ige, hogy termékennyé tegye üres és kiszáradt szívünket!
Ne maradjon tehát az ember egyedül. Legyenek lelki testvérei, velük megosztott felismerései, amikkel gazdagít, legyenek meghallott igéi, amiket felülről kapott és szívébe fogadott.
Viszont igaz, hogy ehhez „meg kell halni.” Saját szemünkben magunk vagyunk a legbölcsebbek, nincs szükségünk senkire. Pedig nagyon is van – csak leadni valamit ebből a nagy önérzetből fölér egy halállal. Még az is nehezünkre esik, hogy vélekedéseinket felülvizsgálva belássuk, nincs igazunk valamiben! Némely ember inkább meghalna, mintsem képes volna magát revideálni: bocsánat, ebben és ebben tévedtem… Micsoda hadakozások zajlanak családokban, ember és ember közt – évekig nem beszélnek egymással, miután jól megsértették egymást, de be nem látják semmi pénzért, hogy valamiben tévedtek. Hát ezért van szükségünk az éggel beszélgetni – hogy kinyíljon a szívünk s legyenek belátásaink, amiket csak ő adhat. Aki nem tud imádkozni, az lassan, de biztosan elfelejt beszélgetni másokkal is.
Persze, tegyük hozzá, amit Karl Barth, a nagy svájci református gondolkodó mondott, amikor egy fiatal ember azt kérdezte, mit csináljon, aki nem tud imádkozni. Miért – kérdezte Barth – van valaki, aki tud? Hitbeli síkon sem lehetünk másokat kioktatók, még ha hitre jutott emberek volnánk is! Az imádkozást egész életünk során tanulnunk kell, és az ige igazságának is mindig csak tanítványai lehetünk, mesterei soha. Egy a mi mesterünk, a Krisztus. „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Ehhez tényleg meg kell halnia okosságunknak, híres-nevezetes modern eszünknek, felépített gondolati rendszerünknek – de nem baj! Lesz helyette sokkal jobb és értékesebb. A gabonamag, ha el nem hal egymaga marad – de ha elhal, sok gyümölcsöt terem!
A meghalás, önmagunk énjének szellemi értelmű feladása nem korszerű és nem divatos. Elterjedt mainapság egy szó, ami az angolból jött, s így hangzik: looser. Azt jelenti vesztes, aki alul szokott maradni. Lesajnáló kifejezés: azt illeti, aki félszeg vagy gyáva, mindig félreáll és nem sikerül neki semmi. Akin nevetni kell. És hogy ez a megnevezés ilyen divatos lett, bejött a „folklór centrum” és a „project manager” s más mellett, megtelepedve nyelvünkben, mind arra vall, hogy senki sem akar ilyen lenni. Szemesnek áll a világ, s ha nem vagy elég talpraesett, félrelöknek a húsosfazekak mellől.
Jézus viszont azt mondja „…aki szereti a maga életét, elveszti azt, aki pedig gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.” Mégse higgye senki, hogy itt valami őrületes áldozatról van szó. „Gyűlölni életünket e világon” azt jelenti, hogy végre a maga igazi értékén látom életem dolgait. Üveggyöngyökről nem hiszem többé, hogy maradandó értékek, és csillogó csecse-becsékről sem, hogy magammal viszek majd bármit belőlük az örökkévalóságba. Oda semmit nem lehet elvinni, amit itt szereztem, sem tulajdonomat, sem szerzeményemet, de még tulajdonságaimat sem – csak és kizárólag saját szívemet. És ha abban üresség, homály vagy zűrzavar van, akkor azt fogom vinni magammal odaátra. És ha ott békesség és szeretet van, akkor azt fogom magammal vinni. „Aki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is – és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.”
Miért érdemes tehát föladni magunkat? Miért jó a megtérés? Mert a gabonamag elhalva sok gyümölcsöt terem. Kinyílik az ember élete, és elkezd adni másoknak. Nem eredményei és nem sikerei lesznek, hanem gyümölcsei. A siker minket dekorál, a gyümölcs pedig olyasmi, amit leszednek a fáról, s nem az övé többé. Milyen jó lenne elindulni végre a gyümölcstermés felé! Nincs élet, amely terméketlenségre volna teremtve – legfeljebb még nem fordult termőre. Talán éppen azért, mert nem akaródzik meghalnia – akkor a gabonamag tényleg csak egyedül marad…
Kertben ténykedő emberek tudják, hogy legtöbb bajunk nem a termesztett növényekkel van, hanem a túlburjánzással. Metszeni kell a gyümölcsfákat, mert több ágat hoznak, mint kellene, és gyomlálni a zöldséges és virágágyásokat, mert a föld gyomot aztán hoz bőségesen. Mint az emberi lélek! Annyi a gyom és a fölösleges hajtás, hogy megfojtja bennünk a termőképességet. A „borivók törvényében” olvastam egy pincében: Sose feledd, hogy egyetlen pohár bor mögött mennyi munka és fáradtság rejlik!
Hát ezért jó ízű a gyümölcs annak, aki „megtermi” – és annak is, aki ízleli. Most nyáron sok gyümölcsöt találni a piacokon, itt a szezonja. Valahányszor egy szem szép piros epret a kezünkbe veszünk, emlékezzünk azokra, akik megdolgoztak érte. De emlékezzünk arra is, hogy mi magunk is arra hívattunk, teremjünk sok gyümölcsöt – s ezért mindig tegyük fel magunknak a kérdést, amikor szép, ízes gyümölcsöt látunk: ilyen boldogító lény vagyok-e magam is másoknak a mosolyommal, barátságosságommal, segítőkészségemmel? És igen, áldozatosságommal is, ha kell – mint amilyen örömöt egy szem ízes gyümölcs jelent az embernek…
Megváltó Jézusunk keresztje, melynek titkáról ma elmélkedtünk, nem a halál, hanem az élet és az üdvösség helye.
„Áll a Krisztus szent keresztje, elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve, látom üdvösségemet!” (230. dics. 1.v.)
Így is legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, áldunk téged, hogy elküldted a világnak a testté lett igét, az Egyszülöttet, azt, aki valóban páratlan és senki más hozzá nem fogható. Köszönjük Jézusunk végtelen szeretetét és irgalmát, amely mindenre elégséges. Áldunk téged, hogy most is az ő igazságával és áldozatával foglalkozhattunk, amely megtisztít és új úton indít el minket. Segíts arra, hogy ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk az ő beszédének. Imádkozunk a mai napon a határainkon túlra rekedt nemzetrészekért, az ott élő magyar testvéreinkért, az ő boldogulásukért, vigasztalásukért és előmenetelükért. Imádkozunk a köztünk lévő gyászolókért, akik ezen a héten búcsúztak el szerettüktől. Megköszönjük neked a mai napon a tanárokat és a tanítókat, akik a jövő nemzedék javán munkálkodnak. Segítsd őket nehéz és szép szolgálatukban, adjál nekik Szentlelkeddel erőt, szeretetet és józanságot. Imádkozunk az anyaszentegyházért, gyülekezetünkért, szaporítsál minket az üdvözülőkkel. Légy velünk a most következő hét napjain és segíts minket abban, hogy sok gyümölcsöt teremhessünk egymásnak javára, te neked pedig dicsőségedre. Krisztus nevében hallgass meg minket! Ámen.