Igehirdetés 2011. augusztus 7.

Kicsoda hát az Örökkévaló?

 

Lekció: Ján 11,1-16
Textus: Jób 26,12-14

„Erejével lecsillapította a tengert, értelmével szétzúzta a szörnyeteget. Leheletétől kiderült az ég, amikor kezével átdöfte a menekülő kígyót. Pedig ez csak szegélye útjának! S milyen halk szót hallunk tőle! De hatalmas mennydörgését ki tudná elviselni?”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, nem értjük pontosan, hogy te, akit az egek egei be nem fogadhatnak, miért tartottad fontosnak, hogy velünk, emberekkel kapcsolatot találj. Micsoda az ember, kérdezzük a zsoltárossal ámulva, hogy megemlékezel róla és gondod van reá? A mi életünk hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb része nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, ezt kérjük mi is. Szeretnénk téged jobban megismerni, és most is ez hozott ide bennünket, de tudjuk, hogy sok minden elválaszt minket tőled. Segíts lemosni, ami folt, kiegyenlíteni ami bennünk ellentmondás, és felfogni, ami meghaladja alámerült értelmünket, de mégis ránk tartozik és üdvösségünk szempontjából elengedhetetlen. Jöjj el, örök Lélek, nyisd meg előttünk titkos mélységeidet, ragyogtasd ránk megtisztító és értelmet adó világosságodat! Ámen.

 

Igehirdetés

Minden vasárnap, amikor átlépjük a templom küszöbét, azzal a reménységgel tesszük, hogy meglátunk valami többet az Örökkévaló szent lényéből, mint eddig. Ezen a vasárnapon is ez hozott bennünket, és életünk számtalan kérdése közül, amik szorítanak minket – megélhetés, pénzügyi válság, jövő, egészség – ma is újra csak ez emelkedik a legmagasabbra, a minden föltehető kérdés közül a legfontosabb, a leglényegesebb, amitől minden további maga is függ: kicsoda ő? Olyan kérdés ez, hogy legtöbbször kérdezni sem merjük, nem hogy megfelelni merészelnénk. Csak életünk megrázkódtatásai szoktak megállítani, kudarcok, veszteségek, megszégyenülés, amikor aztán valami belső hang mégis csak azt mondja: most és innen nem mehetsz tovább, amíg ezzel a kérdéssel szembe nem néztél: kicsoda ő…

Ilyen módon megtorpanó ember volt a bibliai Jób is, aki nem önszántából kezdett filozófiai fejtegetésekbe, még barátait sem kedvtelésből hallgatta, hanem súlyos események kényszerítették erre. Könyvét őszinte örömmel olvashatjuk a napokban Kalauzunk vezetése szerint annak ellenére, hogy egyáltalán nem az örömről, hanem éppen a szenvedésről szól. Mindenkit biztosíthatok, aki valódi figyelemmel és a szívével olvassa, hogy nagy segítséget fog kapni a mindennél fontosabb kérdés megválaszolásában, hogy kicsoda is az Örökkévaló.

A szintén mostanában olvasott János evangéliuma is ebbe az irányba tereli gondolatainkat. Jézus, aki azt mondta magáról, én és az Atya egyek vagyunk, tehát nagyon közel volt az Atyához – a testközelbe jött halál felől is egészen újat tud mondani tanítványainak, éspedig nem annyira szavaival, mint inkább istenemberi lényének erejével, jelenlétének hatalmával.

Próbáljunk hát elmélyedni most a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésben, kicsoda is az Örökkévaló, akinek Bibliánk tanítása szerint igazából még nevét sem vagyunk méltók kimondani. Az első válasz csakis az lehet, hogy nem tudjuk, mert ő oly sok módon nyilatkozik meg, hogy megfoghatatlan a lénye. A Biblia tulajdonképpen Isten-élmények fűzére, amik nagyon is színes képet mutatnak, és amik között számos akad, ami a másikkal nehezen vagy sehogyan nem egyeztethető össze. Ellentmondás ellentmondás hátán – aztán ijesztő és félelmetes képek, kemény szigor, máskor pedig megfoghatatlan jóság és türelem. Gondoljunk csak arra, amikor Ábrahám lealkudja tízig az igazak számát Sodoma ügyében, az Örökkévaló pedig partner a szinte arcátlan alkudozásban!

Nem tudjuk pontosan és jól megfogalmazni még a Biblia alapján sem, hogy kicsoda ő – túl van korlátozott emberi lehetőségeinken. Nem a mi gondolataink az ő gondolatai, mondja Ézsaiás: amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő útjai a mi útjainknál, s az ő gondolatai a mi gondolatainknál! (Ézs 55,8-9)

Ezt azonban, hogy emberileg képtelenek vagyunk őt egységes keretbe foglalva egyértelműen és világosan megfogalmazni, mindjárt tekinthetjük nagyon hasznos és építő igazságnak is, ami hallatlanul gazdagítja tudásunkat. Hiszen ha komolyan vesszük, hogy őt nem lehet nekünk, embereknek csak úgy megfogalmaznunk, ahogyan a régiek mondták, megneveznünk, akkor ebből az következik, hogy nincs módunk őbelőle bálványt, idolumot csinálni magunknak. Ez pedig még a hívő embereket is megkísérti. Mózes is azt kérdezi tőle, mi a te neved, mire ő ezt válaszolja: “Azt mondd, hogy a Vagyok küldött téged hozzájuk.” (2Móz 3,14) Nem határozza meg magát, nem szolgáltatja ki, nem adja kezünkbe titkát: megmarad örökkévaló és szent Istennek, akiről összesen annyit tudunk, hogy a létezés, a “Vagyok” forrása és középpontja. Az ő egyszerre kijelentett és ugyanakkor mégis elrejtőző mivolta őriz meg attól, hogy kisajátítsuk őt magunknak és házi bálványt (lares) csináljunk belőle, amit ide és oda rakosgathatunk. Eltárgyiasításának persze csak legvégső formája a fából vagy márványból faragott, aranyozott istenkép, amit a Biblia minden betűje a legszigorúbban tilt. Amikor az ember ilyeneket készít, kisajátítja őt magának, s egy idő után összetéveszti a készített képet azzal, akiről készíteni akarta…

Leghelyesebben akkor járunk el, ha alázattal elismerjük, mennyiszer voltunk kényelmesek, s elégedtünk meg egy róla faragott képpel, szellemi értelemben néhány általános igazsággal, de nem kerestük teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel, hogy megismerjük mélységeit és igazi mivoltát! Ilyen közhely az, hogy ő mindig jó és mindig segít bennünket, embereket – amit az első próbatételek és komolyabb szenvedések rendszerint össze is döntenek. Ilyesmi volt, hogy ő a jókat mindig megjutalmazza: Jób könyve pontosan arról szól, hogy akkor hát miért kell szenvednie olyan embernek, aki istenfélő, igaz és bűngyűlölő! (Jób 1,1)

Maga a Biblia kívánja összetörni közhelyeinket, amiket őróla, az Örökkévalóról faragtunk – s ez nagyon jól van így, mert a bálványok mindig némák. (Hab 2,18) A bálványok csak készítőikről szólnak, a mi kivetítéseink, önmagunk meghosszabbításai – nem származik belőlük érvényes kijelentés.
Amikor ezt leszögezzük tudjuk, hogy itt nem állhatunk meg, hiszen negatívumokkal nem megyünk messzire.

Ha az első igazság az, hogy nagyon óvatosan mondhatjuk csak ki nevét, mindig keresnünk kell a választ, kicsoda is ő – a második, ami erre feltétlenül következik mégis az, hogy ő pozitív teremtő szeretet. A “Vagyok” legfontosabb tulajdonsága, hogy teremt, s amikor teremt, akkor jót akar! Ha pedig megpróbál minket, lehetőséget ad a növekedésre, amikor elvesz, többet akar adni, és amikor szenvedéseken át vezet, egy magasabb élet örömére akarja felkészíteni szívünket!

Jézus egész földi útja erről szól. Ha valaki elvesztett mindent, hát az ő volt. Ha valakinek szenvedés volt az útja, neki mindnyájunknál inkább az volt. Nem is mond róla mást az Apostoli Hitvallás, ebben az egyetlen szóban foglalja össze egész földi életét: szenvedett. Feltámadása után is sebeiről ismerték fel tanítványai, nem pedig az arcáról, mosolyáról vagy a szép hangjáról… Az ő szenvedése a világtörténelem leghatalmasabb energiaforrása úgyannyira, hogy mai elrugaszkodott világunkban, kétezer esztendővel itt járta után is templomok épülnek neve tiszteletére.

Minden próbatételen át meg kell őriznünk hitünket, hogy ő pozitív szeretet, éspedig nem azért, mintha nekünk semmi bajunk nem lehetne, megússzuk szenvedés és kudarcok nélkül a földi utunkat – hanem azért, mert az egész világmindenség alapja az ő értelmet adó végtelen nagy szeretete, ami minden módon az üdvöt munkálja!

Amikor Jézus meghallja, hogy Lázár, akit ő szeretett beteg, akkor azt mondja, ez a betegség nem halálos. Pontosan tudja, hogy Lázár a fizikai halál szélén van, de ő a fizikai halált nem tartja a végső rossznak: számára a lelki halál az igazi halál. Ezért mondja ezt a furcsa szót, hogy “nem halálos” a Lázár betegsége. Amikor pedig meghallja két nap múlva, hogy meghalt, azt mondja róla, hogy Lázár, a mi barátunk elaludt – de elmegyek, hogy felébresszem őt. Ez a relativálása az általunk ismert végső rossznak, a halálnak arról szól, hogy az Örökkévaló végtelen nagy szeretetéhez képest a testi halál olyan, mint az alvás. Nem a halál a végső valóság, hanem Isten! Nem az elmúlásé az utolsó szó, hanem övé. “Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” (Jób 19, 25-27)

Amikor kimondtuk ezt a két igazságot, hogy mi nem tudhatjuk, kicsoda is ő, ezért egész szívünkkel mindig keresnünk kell, és a másodikat, hogy ő minden körülmények között pozitív szeretet, akkor erre azonban egy harmadik igazság is következik. Ez pedig az, hogy ő szabadságot adott arra, hogy végtelen nagy, értelmet adó jóságából, pozitív teremtő és megváltó szeretetéből éppen azt értsük meg magunknak, azt tartsuk fontosnak, amit ő most, a próbatételes napokban megmutat magából.

Jób hátborzongató szavakat mond, amikor állítja, hogy Isten előtt leplezetlen a holtak hazája. (Jób 26,6) Azt idézi elénk, hogy a földön még áltathatjuk magunkat Isten elől elbújásunk lehetőségével, mint a gyerek, aki eltakarja arcát, „nem néz oda” – és azt hiszi, akkor őt sem látják… Odaát már nem tehetjük ezt. Szinte látjuk a túlvilágon lebegő lelkeket, mint Michelangelo “Utolsó ítélet” képén – ahol mindenki pontosan olyan közel van az Örökkévalóhoz, ahogyan itteni életében volt – hiszen ezt az életünket visszük oda magunkkal mindnyájan: ezt jelenti a „test feltámadása.”

Sok ember azért nem foglalkozik élete sűrűjében Isten dolgaival, mert azt hiszi, ha mi semmibe vesszük vagy tagadjuk őt, akkor ő sem néz ránk… Sokan kérdezik, honnan jött ránk ez a világválság, amiben lassan az egész föld vergődik. Pedig egyszerű a válasz – a piac szentté nyilvánításával, azzal a hittétellel, hogy az majd mindent szabályoz és minden létező kérdést megold, a gátlások nélküli és minden körülmények között nyerni akaró pénzembereket tették meg a világ urainak, akik a maguk részéről sem a segítségadást, sem pedig az áldozatot nem ismerik. Ha ilyesmiket emlegetnek előttük,  szemrebbenés nélkül közlik, ezt naponta halljuk a híradókban, hogy ők “nem jótékonysági intézmény.” A szívük befektetési kamatszázalékokra dobog, és oda mennek, ahol a legnagyobb hasznot tudják elkönyvelni a legkisebb kockázattal – ahol pedig a kockázat egy kicsit is növekedni látszik, vagy valaki csak elhirdeti azt, onnan menekülnek pénzükkel együtt… Csoda-e, hogy ilyesmire nem lehet megbízható és jól működő világot építeni? Hiszen még egy család sem tud létezni anélkül, hogy egymásnak ne segítenénk, néha pedig még áldozatot is kell hozni, mert a szeretet azt diktálja! De ahol a maximális és azonnali haszon az úr, ott minden lesz egy idő után, csak élhető élet nem. Ez így van a családban, és így van a társadalomban is. Mi, modern emberek büszkék vagyunk intézményeinkre, a felépített pénzügyi és gazdasági életünkre, és eszünkbe sem jut, hogy az egész a semmire épül, hiszen ahol a pénz az úr, ott valójában a Semmit imádják.

Hát ezért fontos, hogy legyen az ember szívében friss isteni üzenet, hogy befogadjuk a tőle érkező igéket, képeket és látásokat, megértsünk érintéseket, amiket ő közöl velünk. Jób erről a félelmetes Úrról nem csak azt mondja, hogy „az egek oszlopai meginognak és megrendülnek fenyegetésétől, erejével lecsillapítja a tengert, értelmével szétzúzza a szörnyeteget” – pedig néha jó lenne ezt is felfognunk és komolyan vennünk. Az ő értelme az egyedül, ami átsegít minket a halál szörnyével való viaskodásunkon, a jövő bizonytalanságán és emberi megpróbáltatásainkon!

Jób mégis úgy beszél róla, mintha egy ember volna, akinek lehelete van, igaz, hogy attól „kiderül az ég”… Úgy beszél róla, mint akinek keze van, és mint aki halk szót tud mondani, nekünk embereknek, nem pedig csak elviselhetetlen, hatalmas mennydörgést.

Ezt a közeli, szinte emberi arcot fordítja ő ma felénk s megadja hozzá a szabadságot, hogy felfedezzük egyik-másik vonását. A Lázár sírjánál álló Jézusban azt a vonását, hogy ő át tud kiáltani a halál kőfalán: “Lázár, jöjj ki!” És Lázár kijött.

De milyen érdekes éppen az Ószövetségből kiolvasnunk, hogy Urunk tud nekünk halk szót is mondani, nem csak kiáltást. A szívünkbe súgja egy-egy kérdésünkre a feleletet. Amikor Illés meg akar halni, mert elege van, akkor sem a földrengésben, sem a tűzben, sem a zúgó szélben nincs az Úr – hanem a halk és szelíd szóban. (1Kir 19,12) Hát azért érdemes a magunk emberi lényét nevelgetni és tisztogatni, hogy képesek legyünk a halk és szelíd szót egyáltalán meghallani! Nem vagyunk minden állapotunkban alkalmasak rá, hogy meghalljuk!

Kicsoda hát az Örökkévaló? Az első válasz szerint nem tudjuk, mindig keresnünk kell őt – éspedig a róla szóló bálványaink elvetése árán is. A második az, hogy ő feltétlenül pozitív, teremtő szeretet: jót akar a rosszból is, és egyedül ő képes erre. Ezért mondhatjuk azt, hogy “értelmével szétzúzza a szörnyeteget.” A harmadik, végső pedig egészen személyes válasz a kérdésre, hogy ő kicsoda. Jób ámulva mondja: “S milyen halk szót hallunk tőle…!” (Jób 26,14) Hát fogjuk fel ezt a csak nekünk, a mi szívünkbe súgott, halk szavát. Lehet, hogy azt mondja, meg kell tisztulnod – de lehet, hogy azt, ne vádold már folyton magadat. Az is elképzelhető, hogy ő azt mondja, hogy odaát is a szemem előtt leszel – s az is lehet, hogy egyszerűen azt mondja, verd ki fejedből a rossz gondolatokat. Figyeljünk csak csendben a szívünkkel őrá, hogy megtapasztaljuk, amit a küzdő Jób is észrevett, szenvedései közepette is, és ma így ad a kezünkbe: “Milyen halk szót hallunk tőle!” Abból majd megértjük, ki is ő számunkra, a kimondhatatlan nevű Örökkévaló. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy közel hoztad számunkra az Atyát, akinek pedig még a nevét sem vagyunk méltók kimondani. Köszönjük, hogy naponként tanítgatsz annak ismeretére, szavaiddal és szenvedésed eseményeivel egyaránt, akinek értelme szét tudja zúzni a félelem és a halál szörnyetegét. Köszönjük, amikor megértjük, hogy te feltétlen szeretet vagy, üdvünket munkálod és minden cselekedeted a jóról szól, amit nekünk, embereknek készítettél. Áldunk a megértett próbatételekért, az üzenetté lett kudarcokért és a megtisztító megszégyenülésekért is, hiszen sok-sok eszközöd van arra, hogy közelebb vigyél igazi énünkhöz és a nekünk készített üdvösséghez. Áldd meg kérünk a következő hetet halk és szelíd szavad üzenetével,hogy épüljünk és erősödjünk általa! Ámen.