Friss szemmel

Igehirdetés 2016. május 29.

Friss szemmel

 

Textus: 2Pét 3,3-4 2Pét 3,8-13

„Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúny űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és azt kérdezgetik: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” …Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta lévő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.”

 

Imádkozzunk!

Jövel, Szentlélek Isten! Segíts meg, hogy életem fontos dolgait jobban érthessem – ahogyan te érted azokat! Ámen.

 

Igehirdetés

A megkeményedett látásmód tulajdonképpen egyfajta lelki-szellemi halál. Még embertársainkat is érdemes időnként szembesíteni a róluk magunkban őrizgetett képpel, s ilyenkor rendszerint kiderül, nem is egészen olyanok, mint gondoltuk. De a világ tényeit is gyakorta túlontúl „helyükre tesszük”. Évtizedek során kialakul bennünk egy értékrend, ami persze megsegít, hogy éljünk – ám kívánatos olykor friss szemmel tekinteni mindenre, amit elvileg gyermekkorunk óta „látunk”. Különösen így van ez a végső dolgokkal, amik valahogy fölmerülnek, meg el is tűnnek látóhatárunkról – hogy aztán a legváratlanabb pillanatban és körülmények között újra fontossá legyenek.

Mai igénk ebben a körben megjelöl néhány témát, amikben érdemes újra “friss szemmel” néznünk. Első helyen itt a világ állandósága. Valami, amire igazán szükségünk van. A görbetükrös, mozgó-falú vidámparki világ rövid ideig szórakoztató, ám ha családban, munkahelyen, barátságban a kiszámíthatatlanság veszi át az uralmat, ott már kezdjük magunkat rosszul érezni. Biztonságot, támaszt jelent a világ “konstanciája” –  az a tény, hogy például a természeti törvények nem változnak naponként.

Ám az ember néha nagyon is beleszokik az állandóságba, hogy úgy mondjuk, elpimaszodik. Egy idő után akár cinizmusának is érve lesz már, hogy „mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van” (2Pét 3,4) – holott a világ nem volt mindig, és nem is lesz mindig. Volt kezdete és lesz vége. Amint a régiek tartották, „ha valamiben keletkezés van, abban elmúlás is van.” (Parmenidész) Ez önmagában távoli bölcseleti igazságnak tűnik, de vegyük csak hozzá egyéni emberi életünket – születtünk, és nyilvánvaló, hogy meg is halunk majd. Amiben keletkezés van, abban elmúlás is van. Amint Prospero mondja:

 

„Már ünnepünknek vége. E színészek
szellemek voltak, mondtam, szellemek,
s a légbe tűntek, lenge légbe tűntek:
és mint e látás páraváza, majdan
a felhősipkás tornyok, büszke várak,
szent templomok, s e nagy golyó maga,
s vele minden lakosa, szertefoszlik,
s mint e ködpompa tűnt anyagtalan,
nyomot, romot se hágy. Olyan szövetből
vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
álomba van kerítve…”

                                                (Shakespeare: Vihar, IV.1. ford. Babits M.)

 

Ne hessegessük el magunktól e gondolatot. A világ „végső valósággá” emelése képzeteinkben egyszerűen hamis hit, és mint ilyen bálványozás, ami nem az üdvösség útja. Magunknak ártunk, ha nem ébredünk rá mulandóságára, s mi fogunk majd kétségbeesni is, mikor egyszer mégis csak találkozunk átmenetiségével – csak éppen fölkészületlenül.

„Friss szemmel nézni” a világ mivoltára mégsem kiábrándultságot, vagy a semmi uralmát jelenti. Ellenkezőleg – még jobban szeretjük és becsüljük az élet minden pillanatának szépségét, Isten egyszeri ajándékaként – éspedig pontosan azért, mert a pillanatok nem jönnek vissza többé! Ám nem tesszük sem a világot, sem pedig az életet Isten helyébe. Az egész Univerzum végtelennek tűnő terei és szemmel nem látható, szubatomi parányai is mind az ő megnyilvánulásai – de a világ mégsem azonos ővele, mint a panteisták gondolják. Az életet is szeretni kell, nem pedig bálványozni!

Hol marad viszont az atyák által oly nagyon várt időpillanat, az „Úr napja” (Ézs 2,12  Jóel 2,1  Zak 14,6-9) – amikor Isten lénye és ereje megnyilvánul? A csúfolódók szerint erre a világ kezdetétől hiába várunk. Nem így van! Az ő ereje hallgatásában és várakozásában is megnyilvánul: Isten látszólagos tétlensége éppen hatalmának és nyugalmának jele. Akik nem „szándékosan felejtkeznek el” őróla tudják, hogy „…nem késlekedik az Úr az ígérettel… hanem türelmes hozzátok, mert nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pét 3,9) Tekintsünk így Isten „tétlenségére” – a változatlannak tűnő valóság éppen a megtérés, életünk megjobbításának lehetősége! Minden perce drága, amit ennek megfelelően kell megbecsülnünk és tartalommal megtöltenünk.

Ez viszont készenlétet követel. Lelki fogékonyságot az elröppenő pillanat üzenetének kibontására, megfejtésére. Éberséget, ami persze nem a tuskó elme tulajdona: látni, sőt képesnek lenni másként látni! Hiszen “az a nap úgy jön el, mint éjjel a tolvaj” – mindig készen kell állni rá. Hány közúti balesetről halljuk, hogy elszunyókált a vezető – s ott az autópályán a borzalom. Lelki értelemben pont ilyen az éberség hiánya – életkarambolok sokasága mutatja. A félálomban élő ember belegázol mások életébe, és a magáét is buzgón rongálja. Az éberség annyi, hogy jelen vagyok a saját életemben, aminek legfőbb jele, hogy tudok még újulni gondolkodásomban és látásmódomban. „Más szemmel nézni” – hányszor történik ez csak úgy, ösztönösen, mikor például végre megértjük egy küzdő embertársunk sebeit, elszenvedett megaláztatásait – s azután már valahogy képesek vagyunk értékelni csekély eredményeit is! Pedig tudatos életprogram is lehet a tanulás – igen, még a “látásmód” változásának tanulása is!

Ami nem megy könnyen. Bátran mondhatjuk, sosem megy szenvedések nélkül. Éppen a szenvedések érlelnek rajtunk a legtöbbet – kivéve az említett tuskó elme esetét, amikor ti. minden lepereg valakiről. Rettegjünk és búslakodjunk? Szó sincs róla. Mi „új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik” (2Pét 3,13) – vagyis nyitottak vagyunk, de nem csak úgy általában, hanem a mindeneket megújító Úr előtt! Ha ő tud új eget és új földet alkotni, ugyan miért ne tudná a mi szívünket is megújítani, éspedig olyanra, amiben “igazság lakozik”? S itt nem az elítélhetetlenül tiszta ember makulátlanságáról, hanem Istenünk végtelen nagy irgalmáról és jóságáról van szó, aki olyan új tartalommal tud betölteni bennünket, amit mi még elképzelni sem tudunk jelen állapotunkban! Ezt mindig az ő szava, az ige munkálja bennünk: kinyitja lezártságunkat, átalakítja megcsontosodott vélekedéseinket – „új eget és új földet” teremt bennünk magunkban is!

Ne féljünk hát a gondolattól, hogy a világ nem állandó és nem végleges – egyedül maga Isten az! Nyugodtan felhagyhatunk az élet, vagy annak egy darabkája bálványozásával – csak javunkra lesz. Ezt hívják éberségnek. Isten ezért vár türelmesen, lehetőségek garmadát adva életünk megjobbítására – éljünk bár ezekkel naponta egyszer is, csodák történnek majd. Miért ne történnének? Aki mindeneket alkotott, s aki ugyanúgy mindeneket meg is újít (Jel 21,5), az pontosan ezt szeretné. Hogy bennünk is igazság lakozzon, éspedig az ő igazsága – ami a kegyelem. S akkor a mi fejünk fölött is új ég, lábunk alatt pedig új föld lesz. Ez a hit vezéreljen a most következő héten! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Uram Jézus, ez több annál, mint amire hitem elégséges – nálad azonban semmi sem lehetetlen. Adj éberséget, hogy amikor eljössz, nyitva legyen számodra a szívem! Ámen.