Friss szemmel nézni

Igehirdetés 2016. május 29.

Friss szemmel nézni

Textus: 2Pét 3,3-4 2Pét 3,8-13

„Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúny űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és azt kérdezgetik: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” …Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta lévő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.”

 

Fohászkodjunk!

Jövel, Szentlélek Isten! Segíts meg, hogy életem fontos dolgait jobban, igazabban érthessem – úgy, ahogy te érted azokat! Ámen.

Igehirdetés

A megkeményedett, megcsontosodott látásmód tulajdonképpen egyfajta lelki-szellemi halál. Még embertársainkat is érdemes időnként szembesíteni a róluk magunkban őrizgetett képpel, s ilyenkor rendszerint kiderül, nem is egészen olyanok, mint gondoltuk. De a világ tényeit is gyakorta túlontúl „helyükre tesszük”. Évtizedek során kialakul bennünk egy értékrend, ami persze megsegít, hogy éljünk – ám kívánatos olykor friss szemmel tekinteni mindenre, amit elvileg gyermekkorunk óta „látunk”. Különösen így van ez a végső dolgokkal, amik valahogy fölmerülnek, meg el is tűnnek látóhatárunkról, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban és körülmények között újra fontossá legyenek.

Mai igénk ebben a körben megjelöl néhány témát, amikben érdemes újra “friss szemmel” néznünk. Első helyen itt a világ állandósága. Valami, amire igazán szükségünk van. A görbetükrös, mozgó-falú vidámparki világ rövid ideig szórakoztató, ám ha családban, munkahelyen, barátságban a kiszámíthatatlanság veszi át az uralmat, ott már kezdjük magunkat rosszul érezni. Biztonságot ad, támaszt jelent a világ konstanciája, az a tény, hogy például a természeti törvények nem változnak naponként.

De az ember néha nagyon is beleszokik az állandóságba, hogy úgy mondjuk, elpimaszodik. Egy idő után akár cinizmusának is érve lesz már, hogy „mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van” (2Pét 3,4) – holott a világ nem volt mindig, és nem is lesz mindig – volt kezdete és lesz vége. Amint a régiek tartották, „ha valamiben keletkezés van, abban elmúlás is van”. (Parmenidész) Ez önmagában távoli igazságnak tűnik, de vegyük csak hozzá egyéni emberi életünket – születtünk, és nyilvánvaló, hogy meg is halunk majd. Amiben keletkezés van, abban elmúlás is van.

„Már ünnepünknek vége. E színészek
szellemek voltak, mondtam, szellemek,
s a légbe tűntek, lenge légbe tűntek:
és mint e látás páraváza, majdan
a felhősipkás tornyok, büszke várak,
szent templomok, s e nagy golyó maga,
s vele minden lakosa, szertefoszlik,
s mint e ködpompa tűnt anyagtalan,
nyomot, romot se hágy. Olyan szövetből
vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
álomba van kerítve.” (Shakespeare: Vihar, IV.1.)

Ne hessegessük el magunktól e gondolatokat. A világ „végső valósággá” emelése képzeteinkben egyszerűen hamis hit, és mint ilyen bálványozás, ami nem az üdvösség útja. Magunknak ártunk vele, ha nem ébredünk rá a világ mulandóságára, s mi magunk fogunk majd kétségbeesni is, mikor egyszer mégis csak találkozunk átmenetiségével – csak éppen felkészületlenül.

„Friss szemmel nézni” a világ mulandóságára mégsem kiábrándultságot s nem a semmi uralmát jelenti. Ellenkezőleg – még jobban szeretjük és becsüljük az élet minden pillanatának szépségét, Isten egyszeri ajándékaként – éspedig pontosan azért, mert a pillanatok nem jönnek vissza többé! Ám nem tesszük sem a világot, sem az életet magát Isten helyébe. Az univerzum nagy, végtelennek tűnő terei és szemmel nem látható, szubatomi parányai mind az ő megnyilvánulásai – de a világ mégsem azonos ővele, mint azt a panteisták gondolják. Az életet is szeretni kell, nem pedig bálványozni.

Hol marad viszont az atyák által oly nagyon várt időpillanat, az „Úr napja”? (Ésa 2,12 Jóel 2,1 Zak 14,6-9) Amikor Isten lénye és ereje megnyilvánul – a csúfolódók szerint erre a világ kezdetétől hiába várunk. Nem így van! Az ő ereje hallgatásában és várakozásában is megnyilvánul: Isten látszólagos tétlensége éppen hatalmának és nyugalmának jele. Akik nem „szándékosan felejtkeznek el” őróla tudják, hogy „Nem késlekedik az Úr az ígérettel… hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pét 3,9) Tekintsünk így Isten „tétlenségére” – a változatlannak tűnő valóság a megtérés, életünk megjobbításának lehetősége! Minden perce drága kincs, amit ennek megfelelően is kell megbecsülnünk és tartalommal megtöltenünk.

Ez viszont készenlétet követel. Lelki fogékonyságot, az elröppenő pillanat üzenetének kibontását és megfejtését. Olyan éberséget, ami nem a tuskó elme tulajdona – látni, sőt másként látni! Hiszen az a nap úgy jön el, mint éjjel a tolvaj, mindig készen kell lenni rá. Hány közúti balesetről halljuk, hogy elszunyókált a vezető, s ott az autópályán a borzalom. Lelki értelemben pont ilyen az éberség hiánya – életkarambolok sokasága mutatja. A félálomban élő ember belegázol mások életébe, s a magáét is rongálja. Az éberség annyi, hogy jelen vagyok a saját életemben, aminek legfőbb jele, hogy tudok még újulni gondolkodásomban és látásmódomban. „Más szemmel nézni” – hányszor történik ez csak úgy, ösztönösen – mikor például végre megértjük egy küzdő embertársunk sebeit, elszenvedett megaláztatásait, s azután már valahogy képesek vagyunk értékelni csekély eredményeit is! Pedig tudatos életprogram is lehet a tanulás – igen, még a látásmód változásának tanulása is!

Ami nem megy könnyen. Bátran mondhatjuk, sosem megy szenvedések nélkül. Éppen a szenvedések érlelnek rajtunk a legtöbbet – kivéve a tuskó elme már említett esetét, amikor minden lepereg valakiről. Hát rettegjünk és búslakodjunk? Szó sincs róla. Mi „új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik” (2Pét 3,13), vagyis nyitottak vagyunk a mindeneket megújító Úr színe előtt. Ha ő tud új eget és új földet alkotni, ugyan miért ne tudná a mi szívünket is megújítani, éspedig olyanra, amiben igazság lakozik? S itt nem az elítélhetetlenül tiszta ember makulátlanságáról, hanem Istenünk végtelen nagy irgalmáról és jóságáról van szó, aki olyan új tartalommal tud betölteni bennünket, amit mi még elképzelni sem tudunk jelen állapotunkban. Ezt mindig az ige munkálja bennünk: kinyitja lezártságunkat, átalakítja megcsontosodott vélekedéseinket – „új eget és új földet” teremt bennünk magunkban is.

Ne féljünk hát a gondolattól, hogy a világ nem állandó és nem végleges – egyedül maga Isten az! Nyugodtan felhagyhatunk ezért az élet, vagy annak egy darabja bálványozásával is – csak javunkra lesz. Ezt hívják éberségnek. Isten ezért vár türelmesen, lehetőségek garmadát adva életünk megjobbítására – éljünk bár ezekkel naponta csak egyszer is, csodák történnek majd. Miért ne történnének? Aki mindeneket alkotott, s aki ugyanúgy mindeneket meg is újít (Jel 21,5), pontosan ezt szeretné. Hogy bennünk is igazság lakozzon, éspedig az ő igazsága – ami a kegyelem. S akkor a mi fejünk fölött is új ég, lábunk alatt pedig új föld lesz. Ez a hit vezéreljen a most következő héten! Ámen.

Imádkozzunk!

Uram Jézus, ez több annál, mint amire hitem elégséges – de nálad semmi nem lehetetlen. Adj éberséget, hogy amikor eljössz, nyitva legyen számodra a szívem! Ámen.