Megállni: sorsom tisztessége

Igehirdetés 2013. október 13.

Megállni: sorsom tisztessége

Lekció: Jn 6,25-35
Textus: Jn 6,27

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta Isten.”

Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk előtted, hogy sokféle éhség és szomjúság űz bennünket, mert az élet annyi lehetőséget kínál, és mi nem szeretnénk vesztesek maradni. Hiányok és ürességek, vágyak és remények hajszolnak, és a nagy tülekedésben magunk sem tudjuk, hová is igyekezzünk, ahova valóban érdemes megérkezni. Köszönjük, hogy te kitártad előttünk nem csak széles e világot, minden csodájával és lehetőségével, hanem hitünk számára megmutattad annak valódi alapjait is, amik a te örök szeretetedben rejlenek. Kérjük, ne engedd, hogy ennél alább adjuk, kevesebbel is beérjük, hiszen a magad számára teremtettél minket, és egyedül benned van valódi békességünk. Tudjuk, hogy aki hozzád jön, az élet kenyerét találja meg, és ha veled él, belőled táplálkozik, meg nem éhezik soha. Add nekünk ezt a táplálékot, te magadat, hogy örök életre tápláló kenyerünk legyen. Ámen.

Igehirdetés

Sokak érzését mondja ki a költő, amikor így fogalmaz: „Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” (József A.: Levegőt!) Mert az emberi élet a maga csöndes, naponkénti előrehaladásával valóban folyton közelebb lép a testi elmúláshoz, amit a sárguló falevelek minden ősszel, mint most is, újra az emlékezetünkbe hoznak. Repül az idő, múlnak az évek és múlnak az évszakok, a testi esendőségünk is újra meg újra jelez, ha másban nem, hát javítandó fogainkban, olykor már az élet első néhány évtizede során is – mert nem voltunk mindig itt, és nem is maradunk itt örökre.
De vajon csak az idegen anyag szaporodik-e testünkben, vagy pedig azzal egy időben az örökkévaló Lélek, Isten uralma is növekedik-e bennünk? Folyik-e a belső átépülés, érlelődik-e szívünkben a Jézus táplálta örök élet is, vagy csupán naponként közelebb lépünk egy vigasztalan elmúláshoz? Olyan szépek az ősz aranyló színei, méltó ilyenkor földi életünknek ezzel a végső, nagy kérdésével foglalkoznunk.
Abból kell kiindulnunk, hogy az ember szíve tiltakozik a halál ellen. Nem értjük és nem is tudjuk elfogadni, mert véglegesnek tűnik, visszafordíthatatlannak, az élet csodája pedig olyan hatalmasan érinti a szívünket, hogy a nem-létezést egyáltalán nem is tudjuk valóságnak tekinteni. Egészen helyesen, mert hiszen valóban nincsen is nem-létezés, amin a gimnazistáink vidáman viccelődni is szoktak, hogy filozófia órán összesen annyit tanultunk, hogy „a nem létező nem létezik”. Pedig valóban erre kell emlékeztessen minket a nagy görög filozófus, Parmenidész, mert az ember a maga elesettségében, igazi mivoltától való elidegenedettségében tényleg egészen odáig jut, hogy komolyabban veszi és valóságosabbnak gondolja a nem-létezőt, az ürességet magánál az életnél, annyira eltávolodott már a szívében az igazán Létezőtől. Az ő nevét pedig nem csak, hogy nagybetűvel kellene kezdeni, ami ellen a mi sötét korszakunkban az újságok naponként nyugodt szívvel vétenek, hanem végig csupa nagybetűvel kellene is írnunk, amint az új fordítású Bibliánk hetvenes évekbeli próbakiadásában az ÚR neve még valóban nagybetűkkel szerepelt.
És ha már megemlítettük Parmenidészt, ne hallgassuk el, hogy ő a Létezőről azt mondja, nincsen benne keletkezés és elmúlás, mert örök. Mi ezt a dolgot úgy szoktuk érteni, hogy örök az, ami jó messze, a halálunk után van, amikor majd jönnek az évszázadok, az évezredek és évmilliárdok, és valahol ott van az örökkévalóság. Pedig igaza van annak, aki szerint az örökkévalóság számunkra mindig a most – hiszen egyetlen múló pillanat is, ha egyszer megtelt egy tartalommal, igazsággal vagy hamissággal, örömmel vagy bánattal, immár olyan marad örökre, nem lehet többé változtatni rajta. A múló pillanat egy töredék másodperc alatt bevonul az örökkévalóságba, és onnét csak az emlékezés tudja úgy, ahogy előhozni, de változtatni már nem tud rajta. Ehhez a „másik” örökkévalósághoz, tehát a múló pillanathoz pedig mindnyájunknak nagyon is sok köze van, hiszen magunk töltjük meg azt tartalommal. Nem abban az értelemben, mintha minden kizárólag rajtunk múlna, és semmi nem jönne hozzánk valahonnan – mert igenis, jönnek hozzánk külső események, amik érintenek, sőt, néha nagyon is súlyosan és mélyen befolyásolják a sorsunkat. De ha nem is tudjuk minden pillanatunkat saját magunk tartalommal megtölteni, mert ez nincs a hatalmunkban, az mégis csak rajtunk múlik, hogy a hozzánk jövő tartalmakat, az életünk megfoghatatlan eseményeit miként értelmezzük, hogyan tesszük a helyükre. Ez pedig valóban a leginkább emberhez méltó lehetőségünk, amit senki el nem vehet tőlünk, tehát, hogy magunk megértsük, éspedig jól megértsük a mozzanatokat és eseményeket, amiket nem mi akartunk, mégis eljöttek hozzánk.
Ha ez tényleg így van, akkor valóban rajtunk is múlik, hogy csak az idegen anyag szaporodik-e a fogunkban, meg szívünkben a halál, vagy pedig épül bennünk valami az örökkévalóságból is. Jézus mindenesetre arra biztat, hogy vegyünk magunkhoz őbelőle, magából, mint lelki kenyérből, és ha ezt tesszük, akkor soha meg nem fogunk többé éhezni. Vajon tényleg lehetséges-e ez? És ha igen, hogyan?
Látunk embereket, akik már nem mernek éhesek lenni az örökkévaló kenyérre. Kiábrándultak az életből, annak minden ígéretéből, lehetőségéből, talán saját magukban is csalódtak már eleget, és a végső elszámolás az, hogy hinni nem érdemes, és nem is lehet. Megint csak egy magyar költő fogalmazza ezeket a sorokat:

Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.
Állok egy kifosztott lélekkel
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyún.
Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok: de hamar.
És különben mindennek vége,
Megállni: sorsom tisztessége
S ugrani már – soha már.
(Ady E.: Ugrani már: soha)
Ezek a panaszos szavak a csalódott szív szavai, amik arról szólnak, kellene egy jobbik világ, de nincs, aki olyat adjon. És a beszélő „sorsa tisztessége” is abban áll, hogy semmilyen tüzekbe ugrani már nem kíván, semmilyen lelkesültséget nem vágyik többé. Tisztelettel hallgatjuk ezeket a sorokat, mert egy szenvedő ember mondja őket, de a lelkünk mélyén mégis azt kérdezzük, tényleg mindenre nemet kell mondania az embernek, ami csak lelkesíthet? Valóban nincs egyetlen tűz sem, amibe mégis csak érdemes belevetni magunkat? Tényleg csak az lehet tisztességes ember, aki siváran és savanyúan áll, kifosztott lélekkel, megrabolt emlékekkel? Igen, valóban sokan vannak, akik nem hiszik, hogy akadna olyan táplálék, amit még nekik is érdemes lenne magukhoz venni. Inkább küszködnek, állnak siváran és savanyúan, kifosztott lélekkel, és talán vezekelnek is, mint a Szindbád-film öreg zarándokai az éjszakai templomfal melletti virrasztásban, ami az önfegyelem késői, utólagos gyakorlása, mintegy post festa, sok elrontott döntés és elfecsérelt esztendő után – de valójában már letettek a mennyei tápláltatás esélyéről. Szomorú állapot, ami mai napság, amikor az egyházakat szinte a végsőkig lejáratták, rendszerint együtt jár a keresztyén közösség megtagadásával és mellőzésével, a templomnak hátat fordítással – aminek édestestvére az egyéni én mindenek feletti hangsúlyozása, mintha az lenne az egyetlen és végső valóság.
Érdekes módon létezik ennek pontosan a fordítottja, az állandó túlfűtött lelkesültség is. Akadnak, akiknek minden jó, ami csak vallási, vagy mostanában inkább az divatos, ha valami úgymond „ezoterikus”. Mindegy, hogy varázslás, szellemidézés, rítus, keleti metafizika, csak új és izgalmas legyen, hozzon valami szellemi izgalmat és kalandot. A fogyasztói társadalom újdonság iránt igénye, sőt, újdonság-kultusza jelenik meg ebben lelki stílusként – de a kérdés mégis mindig ugyanaz, vajon terem-e belőle valami jó gyümölcs. Az evangéliumok egyértelműen ezzel a mércével mérnek: lesz-e egy-egy lelki irányultságból szeretet, öröm és békesség, meg a Lélek többi jó gyümölcse, vagy pedig marad valami gyümölcstelenül puszta kaland és pszichés izgalom, semmi más. A folytonos lobogás és a fékezhetetlen lelkesültség éppen úgy tévút, mint a halálos kiábrándultság és a lelkesedni nem tudó, hideg szív.
Mert megvan az ideje földi életünk útján a lelkesültség helyes, az ég szándékai által elhozott pillanatainak, és annak is, hogy képesek legyünk a megfelelő pillanatban észrevenni, ha elvakított és tévútra vezetett volna bennünket a saját lelkesültségünk. Aki soha nem tud lelkesedni, annak nagyon szomorú és üres az élete, aki viszont mindig lelkesül, és sosem látja be, amikor az nem helyénvaló, s nem tud felhagyni és józan belátásra jutni, azt előbb-utóbb zsákutcákba tereli a saját felhangoltsága. Valóban a mennyei kenyérre, Isten igéjére van szükségünk ahhoz, hogy tudjunk ezek közt különböztetni, mikor melyikre van inkább szükségünk – vajon hideg szívünk felforrósodására, hogy tudjunk már végre lelkesülni is, hinni, és ha kell, ugrani akár tüzekbe is, vagy pedig arra, hogy mérsékeltebbek legyünk, fölösleges rajongástól mentesek, akik meg tudják ítélni józanul, mi a helyes döntés egy-egy kényes szituációban. Éppen ebben mutatkozik meg a Jézustól vehető mennyei kenyér legnagyobb áldása, hogy megtanít bennünket a pillanat helyes tartalmára. Egy idős lelkésztársunk mondta jóval hetven fölött, amikor fájdalmas betegség tört rá, hogy ez már „élet-elvonó kúra”. Évtizedekkel előtte még lázadozott volna, hogy nem hagyja a betegség dolgozni, nem engedi élvezni az életet, de akkorra már tudott ilyen bölcsen fogalmazni. Sikerült a pillanatot a leginkább méltó tartalommal megtöltenie.
Csakhogy a mi e földi bölcsességünk önmagában rendre elégtelen a pillanat helyes tartalmának fellelésére. Ezért van az, hogy Jézus nélkül, az ő mellőzésével születhetnek ugyan érdekes döntések, a pillanatok is lehetnek ezektől színesek és akár izgalmasok is, de ha nem találkoznak az ég helyeslésével, ha nem onnan valók, csak éppen mi improvizáltuk őket, akkor az lehet átmenetei dekoráció, lehet ürességet pótoló látszat, de végül valahogy mégis elromlik. Kiderül róla, hogy talmi, hogy nem vitt sehova, vagy ha mégis, akkor kár volt odajutni. Mert nem mindegy, hogy a pillanat mivel telik meg. Emberi szívünk együtt kell működjön azzal az égi erővel, amely az ő magasabb tudásával valóban gondoskodni tud az élet szépségéről. Ezért érdemes tehát nem csak a veszendő eledelért munkálkodni, hanem azért is, amely megmarad az örök életre. Ha ugyanis a pillanat helyes tartalommal telik meg, akkor már nem az örök halálba, vagyis a puszta mulandóságba távozik tőlünk, amint elmúlt, hanem átment innen az örök életbe.
Ismét csak hadd idézzünk egy magyar szerzőt, akinek ízes mondása kedvet csinálhat hasonló, konstruktív gondolatokhoz. Egy, a pártállam által kisemmizett, vidékre száműzött, elhallgattatott szerző írta le ezt öregen és betegen: „A naspolyáról sem szabad elfelejtkezni.” (Hamvas B.) Aki a kertműveléshez egy kicsit is ért, az tudja, hogy a naspolya igen későn szedhető, decemberben, sőt olykor csak januárban, amikor már megpuhul a fagytól, és valóban jóízű. De a hóban már kevesen mennek ki a kertbe, s így valóban ott felejtik a fán a gyümölcsöt. Ha tovább gondoljuk a nagyszerű mondatban rejlő mélyebb utalást, még azt is megérthetjük belőle, hogy az emberi életnek nem csak az elején, az ifjúságában, és nem csak a derekán teremhetnek jó és ízes gyümölcsei, tehát amikor az élet a maga delelőjén áll, hanem a leáldozóban lévő ívén is, vagy akár a vége felé, a nemszeretem-időkben, sőt, a tél beálltakor is. Csak ne felejtkezzünk el róla, hogy ott is akadhatnak gyümölcsök. Bele ne merüljünk végleg a veszteségeinkbe, betegségeinkbe és a kudarcainkba. Van más is ezeken kívül: a naspolyáról sem szabad elfelejtkezni.
„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta Isten.” Menjünk oda őhozzá, Megváltó Jézusunkhoz, és ő majd a saját lényével táplál bennünket. Nem hiába mondta, hogy „az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban”. (Jn 6,55-56) Az a lelki-szellemi táplálkozás pedig, amiről itt szó van, az igével élés. Olvasni az igét naponta, hűségesen, megpillantani benne igazi arcunkat, mint hű tükörben, és észrevenni rajta eltorzulóban lévő vonásainkat. És még azt is megértjük talán, hogy sorsunk igazi tisztessége nem a neutralitás, a kívülálló semlegesség, a „ragyogó elszigeteltség”, hanem az odaszánás és az elkötelezettség. Lobogás és lelkesültség, ha arra van szükség, értelmes és higgadt józanság, ha éppen az hiányozna. Az „örök életre megmaradó eledel” pedig szépen el fog minket igazítani ezekben. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy közel vagy hozzánk, még annál is közelebb, mint mi magunk, hiszen te vagy a mi igazi, mélyebb énünk. Légy áldott, hogy hozzád mehetünk erőért és útmutatásért, és te saját magaddal táplálsz bennünket. Adj nekünk rád figyelő, hűséges szívet, amiben nem csak múló lelkesedés tanyázik, hanem veled való örök szövetség, ahogyan te magad is őrzöd irántunk való végtelen jóságodat és szeretetedet. Vigyázz ránk, hogy tudjunk azzal táplálkozni, ami valóban tőled való, a te igéd, és nekünk szánt útmutatásod, és észrevegyük azt, ami nem ebből való, hanem csak e világ elmúló bölcsessége. Áldd meg most következő hetünk napjait, erősíts munkánkban, adj felismeréseket életünk dolgaira nézve. Gyógyítsad testi-lelki betegeinket, vigasztald az összetört szíveket, és vezess mindnyájunkat az igazság útjain. Ámen.