Megállni: sorsom tisztessége

Igehirdetés 2013. október 13.

Megállni: sorsom tisztessége

 

Lekció: Ján 6,25-35
Textus: Ján 6,27

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta Isten.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk előtted, hogy sokféle éhség és szomjúság űz bennünket, mert az élet annyi lehetőséget kínál, és mi nem szeretnénk vesztesek maradni. Hiányok és ürességek, vágyak és remények hajszolnak, és a nagy tülekedésben magunk sem tudjuk, hová is igyekezzünk, ahova valóban érdemes megérkezni. Köszönjük, hogy te kitártad előttünk nem csak széles e világot, minden csodájával és lehetőségével, hanem hitünk számára megmutattad annak valódi alapjait is, amik a te örök szeretetedben rejlenek. Kérjük, ne engedd, hogy ennél alább adjuk, kevesebbel is beérjük, hiszen a magad számára teremtettél minket, és egyedül benned van valódi békességünk. Tudjuk, hogy aki hozzád jön, az élet kenyerét találja meg, és ha veled él, belőled táplálkozik, meg nem éhezik soha. Add nekünk ezt a táplálékot, te magadat, hogy örök életre tápláló kenyerünk legyen. Ámen.

 

Igehirdetés

 

Sokak érzését mondja ki a költő, amikor így fogalmaz:

 

„Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szívemben a halál.”

                                       (József A.: Levegőt!)

 

Mert az emberi élet a maga csöndes, naponkénti előrehaladásával valóban folyton közelebb lép a testi elmúláshoz, amit a sárguló falevelek minden ősszel, mint most is, újra az emlékezetünkbe hoznak. Repül az idő, múlnak az alkalmak –  testi esendőségünk is újra meg újra jelez, ha másban nem, hát javítandó fogainkban, olykor már az élet első néhány évtizede során is – mert nem voltunk mindig itt, és nem is maradunk itt örökre.

De csak az idegen anyag szaporodik-e testünkben, vagy azzal egy időben az örökkévaló Lélek, Isten uralma is növekedik-e bennünk? Folyik-e a belső átépülés, érlelődik-e szívünkben a Jézus táplálta örök élet, vagy csupán naponként közelebb lépünk a vigasztalan elmúláshoz? Olyan szépek az ősz aranyló színei, méltó ilyenkor földi életünknek ezzel a végső, nagy kérdésével foglalkoznunk!

Abból kell kiindulnunk, hogy az ember szíve méltán tiltakozik a halál ellen. Nem értjük és nem is tudjuk elfogadni, mert véglegesnek, visszafordíthatatlannak tűnik – az élet csodája pedig olyan hatalmasan érinti a szívünket, hogy a nem-létezést egyáltalán nem is tudjuk valóságnak tekinteni. Egészen helyesen, mert valóban nincsen is nem-létezés, amin a gimnazistáink vidáman viccelődni is szoktak, hogy filozófia órán összesen annyit tanultunk, hogy „…a nem létező nem létezik.” Pedig valóban erre kell emlékeztessen a nagy görög filozófus, Parmenidész – az ember elesettségében, igazi mivoltától elidegenedettségében tényleg odáig jut, hogy komolyabban veszi és valóságosabbnak gondolja a nem-létezőt, az ürességet az életnél, úgy eltávolodott már szívében az igazán Létezőtől. Az ő nevét pedig nem csak nagybetűvel kellene kezdeni, ami ellen sötét korszakunkban az újságok naponként nyugodt szívvel vétenek, hanem végig csupa nagybetűvel kellene is írnunk, amint az új fordítású Bibliánk hetvenes évekbeli próbakiadásában az ÚR neve még valóban nagybetűkkel szerepelt…!

És ha már megemlítettük Parmenidészt – ne hallgassuk el azt sem, hogy a Létezőről azt mondja, nincsen benne keletkezés és elmúlás, mert örök. Mi ezt úgy szoktuk érteni, hogy örök az, ami jó messze, a halálunk után van, amikor majd jönnek az évszázadok, az évezredek és évmilliárdok – valahol ott van az örökkévalóság. Pedig igaza van annak, aki szerint az örökkévalóság számunkra mindig a most – hiszen egyetlen múló pillanat is, ha egyszer megtelt egy tartalommal, igazsággal vagy hamissággal, örömmel vagy bánattal, immár olyan marad örökre – nem lehet többé változtatni rajta! A pillanat egyetlen töredék másodperc alatt bevonul az örökkévalóságba, és onnét csak az emlékezés tudja úgy, ahogy előhozni, de változtatni már egyáltalán nem tud rajta. Ehhez a „másik” örökkévalósághoz, a múló pillanathoz pedig mindnyájunknak nagyon is sok köze van, hiszen magunk töltjük meg azt tartalommal. Nem abban az értelemben, mintha minden kizárólag rajtunk múlna, és semmi nem jönne hozzánk valahonnan – mert igenis, jönnek hozzánk események, amik érintenek, sőt, néha nagyon is súlyosan és mélyen befolyásolják a sorsunkat. De ha nem is tudjuk minden pillanatunkat magunk tartalommal megtölteni, mert ez nincs a hatalmunkban, az mégis csak rajtunk múlik, hogy a hozzánk jövő tartalmakat, az életünk megfoghatatlan eseményeit miként értelmezzük, hogyan tesszük a helyükre. Ez valóban a leginkább emberhez méltó lehetőségünk, amit senki el nem vehet tőlünk – hogy magunk megértsük, éspedig jól megértsük a mozzanatokat és eseményeket, amiket nem mi akartunk – mégis eljöttek hozzánk.

Ha ez tényleg így van, akkor valóban rajtunk is múlik, hogy csak az idegen anyag szaporodik-e a fogunkban, meg szívünkben a halál, vagy pedig épül bennünk az örökkévalóság is. Jézus arra biztat, hogy vegyünk magunkhoz őbelőle magából, mint lelki kenyérből, és ha ezt tesszük, soha meg nem fogunk többé éhezni. Tényleg lehetséges-e ez? És ha igen, hogyan?

Látunk embereket, akik már nem mernek éhezni az örökkévaló kenyérre. Kiábrándultak az életből, annak minden ígéretéből, lehetőségéből, saját magukban is csalódtak már eleget, s a végső elszámolás az, hogy hinni nem érdemes, sőt nem is lehet. Megint csak egy magyar költő fogalmazza ezeket a sorokat:

 

Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.
Állok egy kifosztott lélekkel
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyún.
Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok: de hamar.
És különben mindennek vége,
Megállni: sorsom tisztessége
S ugrani már – soha már.”

(Ady E.)

 

E panaszos szavak a csalódott szív szavai, amik arról szólnak: kellene egy jobb világ, de nincs, aki olyat adjon. A beszélő „sorsa tisztessége” is abban áll, hogy semmi tüzekbe ugrani már nem kíván, lelkesültséget nem vágyik. Tisztelettel hallgatjuk a szavakat, hiszen egy szenvedő ember mondja őket, de a lelkünk mélyén mégis azt kérdezzük, tényleg mindenre nemet kell mondania az embernek, ami csak lelkesítheti? Valóban nincs egyetlen tűz sem, amibe mégiscsak érdemes belevetni magunkat? Tényleg csak az lehet tisztességes, aki siváran és savanyúan áll, kifosztott lélekkel, megrabolt emlékekkel…? Igen, valóban sokan nem hiszik, hogy akadna táplálék, amit még nekik is érdemes lenne magukhoz venni. Inkább küszködnek, állnak kifosztott lélekkel, s talán vezekelnek is, mint a Szindbád-film öreg zarándokai az éjszakai virrasztásban, ami az önfegyelem késői, utólagos gyakorlása post festa, sok elrontott döntés és elfecsérelt esztendő után – de valójában már letettek a mennyei táplálék esélyéről. Szomorú állapot, ami manapság, amikor az egyházakat szinte a végsőkig lejáratták, rendszerint együtt jár a keresztyén közösség megtagadásával és mellőzésével, a templomnak hátat fordítással – aminek édestestvére az egyéni én mindenekfeletti hangsúlyozása, mintha az lenne az egyetlen és végső valóság.

Érdekes módon létezik fordítottja, az állandó túlfűtött lelkesültség is. Akadnak, akiknek minden jó, ami csak vallási, vagy mostanában inkább az divatos, ha valami úgymond „ezoterikus.” Mindegy, hogy varázslás, szellemidézés, rítus, keleti metafizika, lélekvándorlás – csak új legyen, hozzon valami szellemi izgalmat és kalandot. A fogyasztói társadalom újdonság-kultusza jelenik meg ebben – a kérdés mégis mindig ugyanaz: vajon terem-e belőle valami jó gyümölcs. Az evangéliumok ezzel a mércével mérnek: lesz-e egy lelki irányultságból szeretet, öröm és békesség, meg a Lélek többi jó gyümölcse, vagy marad valami gyümölcstelen puszta kaland és pszichés izgalom, semmi más. A folytonos lobogás és a fékezhetetlen lelkesültség éppúgy tévút, mint a halálos kiábrándultság és a lelkesedni nem tudó, hideg szív: “Gyümölcseikről ismeritek meg őket!” (Mát 7,16-18)

Mert megvan az ideje földi életünk útján a lelkesültség helyes, az ég szándékai által elhozott pillanatainak, s annak is, hogy képesek legyünk a megfelelő pillanatban észrevenni, ha elvakított és tévútra vezetett bennünket a saját “átszellemülésünk.” Aki nem tud lelkesedni, annak szomorúan üres az élete, aki viszont mindig lelkesül, és sosem látja be, mikor az nem helyénvaló, s nem is tud felhagyni és józan belátásra jutni, azt előbb-utóbb zsákutcákba tereli a saját felhangoltsága. Valóban mennyei kenyérre, Isten igéjére van szükségünk ahhoz, hogy tudjunk ezek közt különböztetni, mikor melyikre van szükségünk – hideg szívünk felforrósodására, hogy tudjunk már végre lelkesülni is, hinni, és ha kell, ugrani akár tüzekbe is – vagy pedig arra, hogy mérsékeltebbek legyünk, fölösleges rajongástól mentesek, akik józanul meg tudják ítélni, mi a helyes döntés egy-egy kényes szituációban. Abban mutatkozik meg a Jézustól vehető mennyei kenyér áldása, hogy megtanít bennünket a pillanat helyes tartalmára.

Egy idős lelkésztársunk mondta jóval hetven fölött, amikor fájdalmas betegség tört rá, hogy ez már „élet-elvonó kúra”… Évtizedekkel korábban még lázadozott volna, hogy nem hagyja a betegség dolgozni, nem engedi élvezni az életet – akkorra azonban már tudott ilyen bölcsen fogalmazni. Sikerült a pillanatot a leginkább méltó tartalommal megtöltenie!

Földi mivoltunk önmagában rendre elégtelen a pillanat helyes tartalmát föllelni. Ezért van az, hogy Jézus nélkül, az ő mellőzésével születhetnek ugyan érdekes döntések, a pillanatok is lehetnek színesek és izgalmasok is, de ha nem találkoznak az ég helyeslésével, nem onnan valók, csak mi improvizáltuk őket, akkor az lehet dekoráció, ürességet pótoló látszat – végül valahogy mégis elromlik. Kiderül, hogy talmi, nem vitt sehova – vagy ha mégis, akkor kár volt odajutni. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a pillanat mivel telik meg. Emberi szívünk együtt kell működjön az égi erővel, amely az ő magasabb tudásával gondoskodni tud az élet szépségéről. Ezért érdemes nem csak a “veszendő eledelért” munkálkodni, hanem azért is, amely megmarad az örök életre. Ha a pillanat helyes tartalommal telik meg, akkor már nem az örök halálba, a “nem létezőbe” távozik tőlünk, amint elmúlt, hanem átment innen az örök életbe.

Ismét csak hadd idézzünk egy magyar szerzőt, akinek ízes mondása kedvet csinálhat hasonló, konstruktív gondolatokhoz. Egy a pártállam által kisemmizett, vidékre száműzött, elhallgattatott szerző írta le ezt öregen és betegen: „A naspolyáról sem szabad elfelejtkezni.” (Hamvas B.) Aki a kertműveléshez egy kicsit is ért tudja, hogy a naspolya igen későn szedhető – decemberben, sőt olykor csak januárban, amikor már megpuhul a fagytól és valóban jóízű. A hóban már kevesen mennek ki a kertbe, s így valóban ott felejtik a fán. Ha tovább gondoljuk a nagyszerű mondatban rejlő mélyebb utalást, azt is megérthetjük, hogy az életnek sem csak elején, ifjúságában, sőt nem csak akkor teremhetnek jó gyümölcsei, amikor delelőjén áll, hanem leáldozóban lévő ívén, vagy akár a vége felé, a nemszeretem-időkben – sőt, a tél beálltakor is. Csak ne felejtkezzünk el róla, hogy ott is akadhatnak gyümölcsök! Bele ne merüljünk veszteségeinkbe, betegségeinkbe és kudarcainkba. Van más is ezeken kívül: a naspolyáról sem szabad elfelejtkezni.

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta Isten.” Menjünk megváltó Jézusunkhoz – ő majd a saját lényével táplál bennünket! Nem hiába mondta, hogy „…az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (Ján 6,55-56) A lelki-szellemi táplálkozás pedig, amiről itt szó van, az igével élés. Olvasni naponta hűségesen, megpillantani benne igazi arcunkat, mint jó tükörben, és észrevenni általa eltorzulóban lévő vonásainkat. Még azt is megértjük, hogy sorsunk igazi tisztessége nem a  kívülálló semlegesség, a „ragyogó elszigeteltség” – hanem nagyon is az odaszánás és elkötelezettség. Lobogás és lelkesültség, ha arra van immár szükség nagy kiégettségünkben, ám értelmes és higgadt józanság, ha az hiányozna. Az „örök életre megmaradó eledel” szépen el fog igazítani ezekben, ettől ne féljünk. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy közel vagy, annál is közelebb, mint mi magunk – hiszen te vagy a mi igazi, mélyebb énünk. Légy áldott, hogy hozzád fordulhatunk erőért és útmutatásért, s te magaddal táplálsz bennünket. Adj figyelő, hűséges szívet, amiben nem csak múló lelkesedés tanyázik, hanem veled örök szövetség, ahogyan magad is őrzöd irántunk végtelen jóságod és szereteted. Gyógyítsad testi-lelki betegeinket, vigasztald az összetört szíveket, és vezess mindnyájunkat az igazság útjain! Ámen.