Mi marad belőlünk?

2006. augusztus 27.

Mi marad belőlünk?

Lekció: Márk 6,30-44
Textus: Róm 11,36

“Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké!”

Imádkozzunk!

Örökkévaló szent Isten, akinek nevét sem szabad kimondanunk hiába, előtted hajtunk fejet és hozzád fohászkodunk, hogy légy segítségül nekünk, fáradt, tévedező embereknek. Elhoztuk magunkkal egész életünk terhét és minden örömünket. Elhoztuk a megköszönni valókat, jó ajándékaidért a hálánkat, az aratásért való köszönetünket és az új kenyér örömét, de elhoztuk a betegséget, a félelmeket és elhoztuk a gyászt is. Könyörülj azokon, akiknek nagyon nagy a fájdalma és megtört a szíve. Emelj fel minket magadhoz, aki nélkül üres és hiábavaló az élet. Adj most nekünk bizonyosságot, hogy a tiéid vagyunk és örökre azok is maradunk. Szólj hozzánk a hirdetett igében és táplálj minket a látható igével, a szent sákramentum kenyerével és borával. Hozd közénk az örök Fiút, az egyszülött, páratlan gyermeket, a testté lett igét, megváltó Jézusunkat. Az ő nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Aratásért és új kenyérért adunk hálát ezen a vasárnapon. Megköszönjük Istennek, hogy élünk és van ennivalónk, terítve az ünnepi asztal szerte az otthonokban és itt, a templomban is, ma is egy család szeretetéből, az úrvacsora kenyerével és borával. Hálaadó nap tehát ez a mai, és valóban jó, ha nem feledkezünk meg arról, hogy minden falat, amit ehetünk közvetlenül Isten ajándéka. Tőle van az erő és tőle van az egészség, amivel megdolgozhattunk a mindennapi kenyérért és ő adhatja az áldást is a megevett kenyérre, hogy abból a kenyérből szép élet és békesség fakadjon. Adjunk ezekért méltó módon hálát őneki.

A kenyér ünnepén az ötezer ember megvendégelésének bibliai története szól hozzánk. Tudjuk, hogy minden bibliai történet valójában bizonyságtétel, mai szóval tanúskodás, vagy úgy is mondhatjuk, lelkesítő beszámoló, éspedig egy magasabb élet lehetőségéről. Emberek, akik megtapasztalták, hogy van ilyen magasabb élet, éspedig Isten királyi uralma alatt, azok elmondják különböző történetekben, hogy lehet ám másként is élni, mint ahogy azt megszoktuk és a legtöbbször éljük is. Lehet például bőségben is élni. Az ötezer megvendégelésében az a kép rejlik, hogy Isten királyi uralma annyi, mint bőség. Persze, nem e világi gazdagságról van szó: az csekély dolog ahhoz, amit az evangélista közölni akar. Van elég kenyér, sőt még marad is, vagyis van abból, ami az élethez feltétlenül kell. Isten királyi uralma alatt van elég abból, ami olyan, mint a kenyér: türelem és szeretet, ezek is éppen olyan fontosak, mint a kenyér. Van megbocsátás és kiengesztelődés, ha az kell, meg szolidaritás és megértés. Van erő a helyes élethez. Hányan küszködnek, nem találva a véghezvitelt, pedig tudják, mi lenne a helyes. Isten uralma alatt nem szűkölködik az ember abban, amire szüksége van – még marad is. Hogyan juthat az ember lelki javakban ennyire dúskáló élethez?

Mai napság sokat vizsgálják a hozzáértők, mitől is élmény az élmény. Azt mondja az egyik iskola, és úgy hiszem, alapjában igaza is van, hogy élmény az, amikor megindul a föld a lábunk alatt. Amikor lelki értelemben felkap minket valami és visz magával. Úgy is mondják, hogy valami magunknál nagyobb dolog sodor minket magával, egy nagy áramlás része az ember. Megyünk valahová, ahogyan az élet maga is valami sodró erejű áramlás. Ennek egyik fontos mozzanata például, amikor átéljük a saját múlandóságunkat, az életünk átmeneti mivoltát. Azt, hogy itt vagyunk ugyan most e pillanatban, de nem leszünk mindig itt, hanem mindenki és mi magunk is elmegyünk egyszer a minden élők útján. Olyan súlyos gondolat ez, hogy nem is szeretünk vele sokat foglalkozni. De néha mégis közel jön hozzánk valahogy ez a dolog és akkor nagyon kicsinek és törékenynek érezzük magunkat, és méltán vagyunk szomorúak. Nem csoda, hogy kicsordul a könny, hiszen ahogy jöttünk, úgy majd el is megyünk innen egyszer.

Aztán erre következik a keresés. Mi az, ami marad? Mi marad belőlünk magunkból és meddig? Lehet-e az, hogy az egész létezés üres és értelmetlen és csupán a véletlenek összjátéka még az is, hogy egyáltalán létezünk? Kínzó gondolatok ezek. Mindenki találkozik velük élete útján valamikor. Keressük a lényeget és nem tudjuk elfogadni, hogy a semmi lenne az élet lényege. És valóban úgy van, hogy aki keres, az talál. Aki tényleg keres, aki becsületesen után jár mindennek, aki egész szívével, egész értelmével és minden erejével keres, az talál. “Istenhez a szív egyszerűen benyit, ész és szellem soká vár, míg beengedik” – mondja Angelus Silesius. És emberek, ezt mutatja a tapasztalat ősidőktől, valóban rátalálnak az örök létezőre, sokan már gyermekként vagy kamaszként, mások meglett emberként vagy éppen hazafelé, de ebből a föllelésből mindig a bőség megtapasztalása lesz.

Mert amikor az ember rátalál az örök létezőre, akkor a kifogyhatatlan szeretetre talál rá. Megleli a vég nélküli türelmet, a semmilyen feltételtől nem függő jóságot, hiszen valójában ezek Isten tulajdonságai és odaérkezik, igen, odaérkezik a vándor az örök élet forrásához! Már nem az időt látja a végső valóságnak, amitől addig rettegett, mi lesz, ha megöregszem, mi lesz, ha lejár az én időm is – hanem azt látja, aki fölötte van annak, mert hiszen ő teremtette magát az időt is. Ebben a létkörben élve aztán mindennapos tapasztalat, hogy bőven van kenyér, vagyis bőven van mind az, ami az élethez, az igazi élethez valóban szükséges. De ehhez ezt az utat végig kell járni, amint a tanítványok is kétségbeestek először, hiszen ki tud enni adni ennyi embernek? És a Jézus kezéből vett kenyérrel lett elegendő. Pedig csak öt kenyér és két hal volt a mindennapi szinten, a Jézus kezéből véve azonban ezeket mindnyájan jóllaktak belőle, mind az ötezer férfi, és még maradt is bőségesen.

Ha az ember ezzel a hittel nézi a világot és a saját életét is, akkor már tudja, hogy ebből a nagy bőségből jut majd nekünk nem csak erre a mostani, látható, itteni életünkre, hanem arra is, ami azután lesz. Ez a kettő Istenben egy, csakhogy a mi földi értelmünk szinte nem is tud máshogyan, csakis és kizárólag időben gondolkodni, ezért látjuk kettőnek. Pedig mind a kettő Istené, ezért ez a két dolog valójában egy.

Ami itt történik, a látható, idő alá rekesztett világban, az mind lenyomatot hagy a számunkra szemekkel láthatatlan, örök fényben és ott őrződik meg. Övé a dicsőség mindörökké – olvastuk az előbb a Római levélben. A dicsőség annyi, mint fény, de jelent rendezettséget, tisztázottságot, kristályos, ragyogó állapotot is, egyszerűséget, az isteni egyszerűséget is. Ebben a fényben vagy dicsőségben, mindegy melyik szót használjuk, minden tettünk részesül valamennyire, némelyik talán egyáltalán nem, mert annyira sötét tett, de más tettünk meg inkább. És azon múlik a dolog, hogy a cselekvő mennyire részesül Istenben, mert aszerint lesznek a tettei fényesebbek s dicsőségesebbek, vagy kevésbé fényesek s dicsőségesek.

Aki nem válik Istennel eggyé, annak marad a dicsőség hiánya, úgy mint homály, zűrzavar, önellentmondás, és lelki értelmű sötétség és halál. Főleg pedig feldúltság. Düh, búsulás és harag, mint a feldúltság leggyakoribb jellemzői. De lehet a feldúltság rosszkedv és önsajnálkozás is, ez a két dolog gyakran együtt jár, aztán szenvedély, amikor az ember túlságosan átadja magát valaminek vagy valakinek, pedig valójában saját magát szereti, csak nem is tud róla. És végül lehet az ember önmaga elvesztése, a teljes felbomlás is, amikor már olyan hazugságáradatba keveredik és a hamisság annyira velejéig átjárja, hogy már a magyarázkodása sem hihető, hiszen ő maga sem hiszi el azt. Az ilyen állapot nem fényt és nem dicsőséget, hanem homályt és sötétséget hordoz, már itt, a földi életben is, és ugyanígy odaát is, hiszen odaát az ember nem más, mint földi tetteinek, földi értékeinek, vagy mondhatjuk úgy is, a földön összegyűjtött fényének összege.

Igénk azt mondja, hogy minden dicsőség végső soron Istené. Ez azt jelenti, hogy bármit magunknak tulajdonítunk belőle, azt tőle lopjuk el. Az ilyen lopott dicsőség meg is romlik, és legfeljebb csak siker lesz belőle, ami esetleg a történelemben, vagyis az időben ragyog egy darabig, leggyakrabban nem is túl sokáig, de híjával van az igazi, az örök dicsőségnek. Pedig ott van minden dolog súlypontja. Az ige úgy mondja ezt, hogy ő belőle, ő általa és ő reá nézve van minden, akié a dicsőség örökkön örökké.

Ez egy nagyon fontos ige, éspedig azért, mert a kimondhatatlanból mond ki valamit. Gondoljuk csak meg, ő belőle vannak mindenek – ez azt jelenti, hogy nem a semmiből és nem a véletlenből, hanem egy nagy, örök szeretet akaratából jöttünk ide mindnyájan mi is. Nem kell hát magunkat féltenünk, mi lesz velünk, nem kell egymástól a dicsőséget irigyelni, hogy lemaradunk valamiről. Az örök szeretet pontosan annyi képességgel és pontosan annyi lehetőséggel áldott meg minket, amennyit szerinte elhordozhatunk. Még a próbatételhez is mellékeli mindig a kimenekedést, nem hagy minket feljebb kísérteni, mintsem elhordozhatnánk. Milyen más így gondolni a minket ért bajokra, próbatételekre – mindenek ő tőle vannak.

Aztán mindenek ő általa is vannak. Ez meg azt jelenti, hogy most is, aktuálisan is jelen van mind abban, amit útjára bocsátott. Megteremtette a világot, és nem hagyta magára. Őrzi a természeti törvények állandóságát, nem változtatja azokat. Még az erkölcsi világrendet is ő szabta meg, és amikor ebben a tekintetben bajokat tapasztalunk, akkor el kell rajta gondolkodnunk: nem volna-e itt az ideje megjobbítani útjainkat, mert talán mi magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy zűrzavar, homály és hamisság működjön ebben a világban. Mindenek ő általa vannak, vagyis, minden dolog ő rá kellene emlékeztessen minket ebben a világban. Nem volna szabad elfelejtkeznünk róla, úgy szólni és úgy cselekedni, mintha ő nem is lenne közel. Mikor emberek lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolják egymást jogos háborút vívunk felkiáltással, vagy erre tanítják a gyermekeket a képernyőn, amikor egymásnak ígéretet adnak és aztán teszik pont az ellenkezőjét, amikor elhiszik, hogy egyetlen igazán fontos dolog van a világon és ez a pénz, akkor úgy cselekszenek, mintha Isten távol lenne. Mintha nem ő általa lenne minden, de minden, ami csak létezik. És így teszik a világot is, a maguk életét is egyre lakhatatlanabbá.

Végül pedig minden – ő reá nézve van. Ez azt jelenti, hogy nem csak tőle jön minden, hanem ő felé is halad minden ezen a világon. Mi magunk is, akár tudjuk, akár nem. A többi ember is, akik hiszik és azok is, akik tagadják, egyaránt. A szellemi és az anyagi létezők, a csillag milliárdok és a láthatatlan valóságok, mind “ő reá nézve” vannak, vagyis felé haladnak. Ezért olyan megrázó azt énekelnünk a 42. Zsoltárban: Vajon színed elejében, mikor jutok, élő Isten – mert hozzá fogunk megérkezni egykor. Beteljesedésen és pusztuláson át is.

Amint a nagy drámaköltő mondja élete utolsó darabjában, összefoglalásként a műveiben megjelent személyekről, a színpadi figurákról, amiket alkotott és megszólaltatott, de ugyanakkor a világ minden emberi lényéről is, hiszen ez a szerző azt is mondta, mély emberismerettel és bölcsességgel, hogy “színház az egész világ”, sőt magáról, a saját életéről is ezt vallja, hogy benne is, mint mindnyájunkban elsősorban gondolatok, tehát szellemi igazságok és minőségek jelennek meg, ilyen értelemben tehát “szellemek” vagyunk, idézőjelben mondva a dolgot, inkább arra utalva ezzel, hogy mindenki valamilyen rangot, a fénynek, a dicsőségnek valamilyen fokát képviseli és valósítja meg földi útja során és ezt viszi el innen magával az örökkévalóságba:

“…E színészek,
Szellemek voltak, mondtam, szellemek,
S a légbe tűntek, lenge légbe tűntek:
És mint e látás páraváza, majdan
A felhősipkás tornyok, büszke várak,
Szent templomok, s e nagy golyó maga,
S vele minden lakósa, szertefoszlik,
S mint e ködpompa tűnt anyagtalan,
Nyomot, romot se hágy. Olyan szövetből
Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
Álomba van kerítve.”

(Shakespeare: Vihar)

Eddig az idézet. Álmodunk, mert emberek vagyunk, és elvisszük majd magunkkal, amit álmodni mertünk. Álmainkat is, mg azt, amit azokból megvalósítottunk. A szép és békés családi otthont, a tetteket és a szavakat, amiket magunkéinak mondhattunk, a létrehozott dolgokat és a mulasztásainkat, mindent, mindent, a többi pedig, amiről azt hittük, hogy van, szertefoszlik majd, amint a költő mondta, “e látás páraváza…s mint e ködpompa tűnt anyagtalan, nyomot, romot se hágy.” Hát ezért becsüljük meg életünk minden napját, minden óráját és minden percét, tudva azt, hogy Istené a dicsőség örökkön örökre, de mi ebből a dicsőségből valamit magunk is megláthatunk, szívünkbe fogadhatunk és neki visszavihetünk, mint földi életünk batyuját. Ámen.