István király ünnepén

Igehirdetés 2006. augusztus 20.

István király ünnepén

 

Lekció: Józs 20,1-9
Textus: Józs 20,9

“Ezek voltak a meghatározott városok mind az Izrael fiainak, mind a jövevényeknek, akik közöttük tartózkodtak, hogy oda szaladjon mind az, aki megöl valakit tévedésből, és meg ne haljon a vérbosszúló keze által, amíg oda nem áll a közösség színe elé.”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, félelmetes a te neved, kimondani is alig merjük. Minden tőled van, ami van és minden hozzád tér vissza, amint betölti rendeltetését. Mi magunk mulandóak vagyunk, mint a mező virága, reggel leszünk és estére megszáradunk, de te állandóbb vagy még a hegyeknél is. Mikor még semmi hegyek nem voltak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva – te voltál és te vagy erős Isten, és te megmaradsz minden időben. Így állunk most is előtted, fogadj minket újra szeretetedbe, mint hazatérő, messze járt gyermekét az atya. Hisszük, hogy nem utasítod el gyarló imánkat. Add, hogy egy szem se hulljon most földre a te élő igédből, hanem teremjen inkább harminc annyit, hatvan annyit, vagy száz annyit mi bennünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Augusztus 20-án István királyra emlékezik a magyarság. Volt ez az ünnep évtizedeken át alkotmány ünnepe is, hogy István király neve, amelyet az első Krisztus-követő vértanú után vett fel a magyarok első királya, el se hangozhasson. Volt ez új kenyér és aratás ünnepe is, ami szintén szép és fontos, főleg, ha annak köszönjük meg az aratást, aki azt valóban adta is – mi jövő vasárnap fogjuk megülni. Ez a nap azonban makacsul István király ünnepeként él a magyarok szívében évszázadok óta, és bár nem bibliai személy, akiről igehirdetés szólhat, e napon mi is róla emlékezünk s felidézzük életét és munkáját.

Irigyei azt terjesztik róla, s komoly képet is vágnak ehhez, hogy nem hitbeli, hanem politikai megfontolásból vette fel, és vétette fel nemzetével is a keresztyénséget. Akik ezt mondják, nem kevesebbet állítanak, mint hogy államalapító királyunk álszent ember volt, akit nem érdekelt a hit, a belőle fakadó emberség, csak a politika és a hatalom. Ha mást nem veszünk is tekintetbe, mint fiához, Imre herceghez írt intelmeit, egyértelművé válik, hogy ez nem így van. Istvánt nem csak az foglalkoztatta, hogy népe ne legyen idegen az európai nemzetek nagy családjában, bár egy komoly uralkodónak ez is fontos kellett legyen. Ő saját magának és fiának, remélt utódjának is életprogramként vette fel a Krisztus követését.

Ebben az volt a figyelemre méltó, hogy megpillantott az addigi gondolkodásához képest valami magasabb rendűt, amit fontosnak vélt: a Krisztusban való új és igazi emberséget, s ennek elérése végett tudott változtatni egész addigi felfogásán. Ez nem könnyű dolog. Ahhoz lehet hasonlítani, hogy minden ember bizonyos tulajdonságokkal jön a világra, s ezek meghatározzák aztán az egész életét és sorsát; kivéve, ha képes a saját születésekor kapott tulajdonságok fölé nőni. Az egyik ember például szégyenlős, elbújni szeret, s ha nem muszáj, nem is szólal meg. A másik lehetőleg mindig hallatja a hangját, középen akar lenni, szeretné magát minél intenzívebben megmutatni. Egészen más életút kapcsolódik egyikhez, mint a másikhoz. Vagy: az egyik ember utálja az ütközést, ha egy mód van rá, a békesség és a kiegyezések útját választja, a másik pedig akkor van elemében, ha ütközhet. De ne folytassuk. Sokféle sors van, s a legtöbb ember útja közvetlenül következik azokból az emberi tulajdonságokból, amik a születésekor “hozzá ragadtak.” Úgy is mondhatjuk, ő maga kapaszkodik a tulajdonságokba, mert azt hiszi, ő az, és csakis az lehet, amik a tulajdonságai… Kevesen vannak, akik fölébe tudnak nőni sorsuknak, illetve ami ugyanaz, a tulajdonságaiknak. Ezt csaknem lehetetlennek véljük, amit így fejezünk ki: “Sorsát senki el nem kerülheti.” Biztos ez?

István példája azt üzeni, egészen alapvető dolgokon is lehet az embernek változtatnia, még azokon is, amikbe előzőleg oly szorosan kapaszkodott volna is, mint sokan a születésükkor hozzájuk ragadt tulajdonságaikhoz. Az ember akkor is maga választja meg sorsát, ha ragaszkodik a régi tulajdonságaihoz, a régi gondolkodásmódjához, egész habitusához – s akkor is, amikor valahogyan mégis sikerül fölébe nőnie ezeknek. Jó tudni erről, testvérek, mert sokan mindig, mindenért a körülményeket okolják…

Azt mondják, más a felelős. Boldog lehettem volna, de a férjem ivott. Ma is boldog lehetnék, ha gonosz emberek nem akartak volna folyamatosan tönkre tenni. Boldog lehettem volna, ha a feleségemnek nem olyan a természete. Minden rendben lenne, ha nem most, hanem egy vagy két évszázaddal hamarabb vagy később születek.

Ezt a sort folytathatnánk, de felesleges. Mert ha nem is minden egyes mozzanatot magunk határozunk meg az életünk mivoltának konkrét folyamatában, de mindnyájan igenis nagyon is felelősen jelen vagyunk saját sorsunk alakulásában, éspedig azzal, hogy mire mondunk igent, és mire mondunk nemet azokból, amik érnek bennünket. Ezt dőreség lenne eltagadni, ha nagyon is sokan pontosan ezt teszik reggeltől estig, mert ez a világban elfogadott életstratégia. A sok vádaskodás, a felelősség nem vállalása, az ellenségeskedések és viszályok szinte mind erről szólnak. István király ünnepén szögezzük le: a jelentős emberek mindig azok, akik képesek életük legalapvetőbb, sorsszerűnek látszó kötöttségein, “magától értetődő dolgain” változtatni: végeredményben képesek önmaguk fölé nőni.

Egy szóval sem állítjuk, hogy ez könnyű. Nem kevesebb, mint megtérés és lelki újjászületés kell hozzá – de hát aki nem tud s nem is akar megfordulni, bibliai szóval megtérni, azon nem igazán lehet segíteni. Pedig ott a kegyelem, a lehetőségek lehetősége minden ember számára, ami segít, éspedig a legmélyebbre jutott embernek is.

Erről szól a menedékvárosok kijelölésének története Józsué könyvében. Nagyon szeretem ezt az aranykori híradást, mert olyan régi időket idéz, amik eltűntéért nagyon is kár. Aki nem haragból, gyűlöletből, előre megfontolt szándékból ölt meg valakit a régi Izraelben, hanem véletlenül, például favágás közben lerepült a fejsze és szerencsétlenül éppen eltalált valakit – az ne halljon meg a vérbosszuló rokon kezétől, mint ezt a szándékos emberöléskor megengedhetőnek, sőt kötelezőnek tartották. Meneküljön az illető a kijelölt menedékvárosok valamelyikébe, s mondja el történetét a kapuban ülő véneknek. Maradjon ott száműzetésben, mintha börtönben lenne – hiszen a rokonai nem jöhettek vele, amíg meghalt a főpap és újat választottak. Akkor hazamehetett rokonai közé.

Egy sereg üzenet rejlik ebben a bibliai híradásban, amin érdemes elgondolkodni. Az első az, hogy vannak bűnök, amikbe akaratlanul sodródik az ember. Nem akart embert ölni, mégis gyilkos lett belőle. Nem akarta megcsalni a párját, mégis valahogy úgy alakultak a dolgok. Nem akart elmondani egy sötét titkot valakiről, de valahogy eljárt a szája és sokan megtudták, vissza is éltek ezzel. Hogyan lehetett volna elébe menni ezeknek a “nem akarták, mégis úgy lett” bűnöknek? Egyes-egyedül éberséggel. A kapának vagy fejszének gondosabban meg kellett volna vizsgálni a fejét, nem lazult-e ki annyira, hogy nem szabad dolgozni már vele. A más hitvesével nem kellett volna megosztani a családom lelki feszültségeinek titkait, vagy gondosabban, több odafordulással és szeretettel kellett volna bánni a hitvestárssal – akkor nem került volna sor a borzalmasan romboló eseményekre. Ez mind éberség dolga lett volna…

Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja: “Vigyázzatok és imádkozzatok” (Mát 26,41) – amit lehet úgy is fordítani, hogy legyetek éberek és imádkozzatok. Éberség nélkül embert is ölhet valaki, pedig nem akarta, nem is gondolt rá – éppen ez volt a baj! Vagyis fontos, hol állunk éberség dolgában – lehet benne növekedni! És nem csak erkölcsi értelemben, hanem átfogó hitbeli téren is – hiszen az éberség a legdöntőbb szellemi kincsünk. Nem túlzás, amit Angelus Silesius, a német költő mond:

 

” Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod:
Istenné ha hiszed, és földdé, ha azt imádod.”

                                                  (Harminc párvers, ford. Szabó Lőrinc)

 

Nem kellett volna száműzetésbe kerülnie senkinek, ha éberebb a szerszámai átvizsgálásával, mielőtt hozzáfog fát vágni vagy bozótot irtani!

De van ebben a bibliai törvényben további tanulság is. A menedékvárosba vonuló föl kellett tárja új tartózkodási helyén a történést, ami otthonából elűzte. El kell mondja a kapuban a véneknek, hogy miért is jött ő ebbe a városba. Az ott élő közösség megbecsülésének, tiszteletben tartásának jele ez: letette kezükbe az életét, és cserébe a védelmükre számíthatott. A protektorátus, hogy idegen, de közkeletű szóval is megjelöljük ezt a dolgot, semmi mással nem pótolható, nagyon szép mozzanata ez: az erősebb tartozik a gyengébbről gondoskodni, a gyengébb pedig az erősebb oltalma alá helyezi magát. Ez minden élő és valóságosan létező közösségnek természetes megnyilvánulása, így él a közösség: összetartozunk! Zárójelben jegyzem meg, hogy ennek pont a fordítottja zajlik nálunk is, a világban is: a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek… Az infláció például mindig a legvédtelenebbeket, a leggyengébbeket sújtja, az ő zsebükből húz ki sokkal több pénzt, mint azokéból, akik tudják az érdekeiket hatékonyan érvényesíteni. De említhetjük a közösség gyengülésének, sőt meghalásának jeleként azt is, amit tízmilliós autókkal művelnek ma az emberek az utakon: indexelni, azaz irányt jelölni egyre kevesebben veszik a fáradtságot. Egyetlen kézmozdulatról volna szó, hogy kifejezzem szolidaritásomat, összetartozásomat a másik autóban ülővel szemben. Ehelyett megy az autó száznegyven kilométeres sebességgel, és három méterrel a másik előtt bevág a sávjába minden jelzés nélkül, azt üzenve: nem létezel, olyan vagy, mintha itt se lennél – én vagyok fontos egyedül…

A protektorátus elve az, hogy mindnyájan összetartozunk, s az erősebb, a helyzetben lévő gondoskodik a gyengébbről s megvédi a tehetetlent. Ezt tette a menedékváros intézménye is: száműzetésben élve megbűnhődhet – az ott élők oltalma alatt – a bűnös, aki nem szándékosan, hanem vigyázatlanságból követte el bűnét. Annyival tartozik, hogy ne titkolja el, mit tett – tegye a vének számára ismertté.

Amikor emberek az életből akár valami jót, akár pedig valami rémes bűnt (tulajdonképpen részletkérdés), egy darab életet eldugnak, a konccal félrevonulnak, mások elöl elrejtik, ezzel olyan hatalmat biztosítanak maguk felett annak a dolognak, ami nem megengedett. Az elrejtett, önös módon kisajátított, “eldugott” életdarab keményen bosszút áll: uralni kezdi az embert, hatalmaskodik rajta, elveszi a szabadságát és ezzel nem csak a szenvedéseit növeli, hanem az őrület különböző jeleit is rábocsátja. Ez a háromezer éves mondja el a kapuban ülő véneknek szabály azt mondja nekünk is, hogy nyilvános életet kell élni, takargatások és rejtegetések nélkül – az a normális, az véd a legjobban! A titokban élt, mások elől eltagadott élet sosem lehet boldog, mert tiszta lelkiismeret nélkül nincs boldogság. Van a lopott alma állítólag jobb íze, van rettegéssel teli, mások elől rejtegetni való gyönyör, vannak élethazugságok, amikben emberek akár évtizedekig is elvergődnek; de ezek, bár felfokozott, “hatványozott életnek” tűnnek, valójában semmit nem érnek a tiszta élet egyszerű és csöndes örömeihez képest… Ha már vétettél, ha már száműzött vagy, ne tetézd bűnödet még egy hazugsággal is, hogy ezért vagy azért jöttél el városodból – mondd el nekik becsületesen, mi esett: ne élj tovább kettős életet, fogj hozzá az életed megtisztításához – meglátod, más lesz még az égbolt is a fejed felett. Ez a gyógyulás kezdete, az őszinte élet. Körülbelül így érthetjük, amit a menedékvárosok törvényében a Biblia állít!

S mert az ószövetségi képek csak halvány előképei annak, amit Jézusban kapunk Istentől, ezért itt is mondjuk csak ki nyugodtan a lényeget, éspedig az ő szavaival: “Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek. Vegyétek fel magatokra az én igámat, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mát 11,28-30)

Ma István királytól indultunk, ami méltó is e naphoz, és Jézushoz érkeztünk, ami pedig az év minden napjához egyedül és igazán méltó… Ő mondja nekünk, a világ Megváltója: legyetek éberek – hogy bele ne sodródjatok bűnökbe, amik elkerülhetők lettek volna! Ő biztat minket arra is, hogy ne dugjuk el életünk egy darabját mások elől, mert azzal nagyon nagy hatalmat adunk annak magunk felett, és legszebb kincsünket, a szabadságunkat és egyetlen büszkeségünket, tiszta tekintetünket veszítjük el, ha nem nézhetünk úgy egymás szemébe, ahogy nézhetnénk… Éljünk egyszerű, tiszta és vállalható életet!

Ő az is, aki magához hív minket, bűnösöket: ha valahol, nála a megnyugvás. Nem “egy kis megnyugvás” és nem “egy kis megbékélés”, ahogy ezt mondani szokás még templomos emberek körében is, hanem teljes és hiánytalan megnyugvás és nagy, végtelen nagy, valóban végleges és igazi megbékélés. Ebben részeltessen minket ő, aki egyedül meg is adhatja mindezt nekünk! Így legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, több az ajándék ma is, mint a kérni való, légy áldott ezért! Te adod az éberséget azoknak, akik rád figyelnek, és megmented őket az elkerülhető vétkektől. Segíts minket egyszerű, tiszta és szép élethez. Adj igazi megbékélést, ami sehol máshol nincsen, csak tenálad. Könyörülj a betegeken és mind azokon, akik szenvednek, a háború sújtotta, szerencsétlen népeken. Adj szolgáló szeretetet a jólétben élőknek, hogy el ne tékozolják életük lehetőségeit amíg nappal van, mert eljő az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Köszönjük a hirdetett igét, segíts minket, hogy ne legyünk feledékeny hallgatói. Légy velünk a most következő héten, hogy mindig halljuk hangodat és figyelhessünk szemed pillantásaira, amikkel tanácsolsz minket! Ámen.