Miért érdemes?

Igehirdetés 2013. május 12.

Miért érdemes?

Lekció: Mk 8,31-38
Textus: Mk 10,28-30

„Péter megszólalt és ezt mondta neki: Íme, mi elhagytunk mindent és követőid lettünk. Jézus így szólt: Bizony, mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjét énérettem és az evangéliumért, és ne kapna száz annyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldet üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy ajándékba kapjuk tőled a hetedik napot, amit együtt megszentelhetünk, örülhetünk házad áhítatának és kereshetjük akaratodat. Bármilyen érdekes és élményekkel teli is az élet, minden a felszíneken marad, hogy aztán elröppenjen, és ne maradjon más a helyén csak az emlék, hiány és vágyakozás. Szükségünk van arra, hogy hozzád közeledjünk, aki mindig voltál és mindig leszel, és akiben nincs változás vagy változásnak árnyéka, mert a te szárnyaid oltalmában menedéket találunk még a mulandóság elől is, és a szívünk valóban azt keresi, ami örök. Nem is tudjuk mással beérni, csak azzal, ami végleges és teljes, még akkor is, amikor földi szeretetről van szó, de még inkább ezt keressük nálad, aki azt mondtad, ha benned hiszünk, örök életre buzgó forrás támad bennünk. Tedd ezt a csodát most mindnyájunkkal, fakaszd fel a szívünkben Krisztus által az örök életet, azt a bizonyosságot, hogy a tiéid vagyunk, és örökre azok is maradunk. Ámen.

Igehirdetés

A múltkorában azt kérdezte egy társaságban valaki, ugyan miért lenne jó az neki, ha ő keresztyén lenne. El is mondta, hogy ezzel a kérdéssel ment be egyszer egy templomba, igaz, csak úgy találomra, de megvallja őszintén, nem kapott választ a kérdésére. Elgondolkodtató, vajon itt, mi közöttünk kapna-e választ erre, ha betévedne. Nem tudom, de nagyon szeretném, hogy igen, hiszen az evangéliumokban maga Jézus felel meg erre a kérdésre, és ha mi valóban az ő tanítványai és követői vagyunk, akkor kell tudnunk felelni erre a kérdésre nekünk is. Nem is egyszer, hanem két ízben is olvashatjuk, hogy Jézus szerint miért érdemes elhagyni, vagy legalábbis a második helyre tenni akár számunkra fontos dolgokat is: énérettem és az evangéliumért. A Szentírás érdekes módon rendre gondoskodik a legfontosabb igazságok hangsúlyos megőrzéséről – így van meg a Bibliában kétszer is a Tízparancsolat, aztán kétszer is a Miatyánk, maguk az evangéliumok pedig nem is kétszer, hanem kétszer-kétszer, azaz négyszer is megőrzésre kerültek. Hát becsüljük most meg azt a kétszeresen is elhangzó választ a kérdésre, tulajdonképpen miért is érdemes valakinek Krisztus követőjének, keresztyénnek lenni, és gondolkodjunk együtt ennek a jelentéséről.
„Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énérettem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?”
Ez a nagyon tömör összefoglalás abból indul ki, hogy mindenkinek saját magának kell eldöntenie, akarja-e követni őt, vagy sem. Egyetlen életünk van, és megkaptuk a szabadságot, hogy magunk határozzuk meg, mivel akarjuk betölteni az időt, amit itt, ezen a földön töltünk. Hiába a szülői szándék, az önmagában kevés, hiába a gyülekezet hite, hiába a kétezer éves anyaszentegyház, ha valaki saját maga nem hozza meg a döntését életre-halálra, hogy akarja-e követni Jézust vagy sem. Lehet, hogy ez a döntés egyszer valamikor megszületett már bennünk, de az is csak akkor ér valamit, ha minden nap újra megerősítjük magunkban: igen, ezen a napon megint az ő követője akarok lenni, aki úgy szeretett engem is, hogy átvállalta, magára vette minden bűnök büntetését.
Ez a döntés éppen olyan konkrét és valóságos elhatározás dolga, mint az, hogy mivel akarom tölteni a mai napomat: kerti munkával vagy hivatali elfoglaltsággal, vagy éppen valami harmadik ténykedéssel, mert nem lehet egyszerre mind a hárommal. Már csak azért is, mert az ember nem lehet egyszerre három helyen, még a kettő sem szokott sikerülni – az emberi élet már csak ilyen, folyamatosan döntések elé állít bennünket – és az is választás, ha éppen nem döntünk, aminek éppen úgy megvannak a következményei, mint a döntéseknek. Ezért kezdi a jézusi mondás így a dolgot: Ha valaki én utánam akar jönni. Ránk bízza tehát, és nem erőlteti, tisztel bennünket annyira, hogy ő is tudja: ebben a dologban mindenkinek magának kell döntenie, hiszen az egyetlen egy életéről, annak az ide vagy odaszánásáról van szó. Sokszor vetik fel, főleg fiatalok, miért engedte meg Isten Ádámnak és Évának, hogy elszakadjanak tőle és vétsenek. Azért, mert őhozzá egyedül az méltó, hogy szabaddá tegye a teremtményeit, nem pedig dróton rángatott bábukká – ő ilyen nagy úr. A folytatás azonban már olyasmi, ahol komolyra fordulnak a dolgok. Ha valaki én utánam akar jönni, az tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem.
Innét kezdve sokan elfordulnak, és azt mondják, azt azért már nem. Magamat megtagadni? Hát csak nem vagyok önmagam ellensége? És nem is tagadják meg magukat, mert az már olyasmikkel jár, hogy nem őrizhetek a szívemben sem bosszúálló gondolatokat, hogy majd megmutatom ennek vagy annak, ki nevet a végén. Nem őrizhetek a szívemben önzést, egyszemélyes boldogságvágyat, amiből ki vannak zárva éppen azok, akikre pedig nagyon is tartozik, hogy én mit is élek meg, mert az én életem egy kicsit az övék is. Magunkat megtagadni pedig nem lehet úgy, hogy közben nem tagadjuk meg magunkat. Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát – és mi rendszerint egészen pontosan tudjuk is, hogy hol vannak életünk gyenge pontjai, a ránk jellemző gyarlóságok, amikben egyáltalán nem szívesen tagadjuk meg magunkat. Jézus azonban nem azért biztat bennünket erre, mert el akarna venni tőlünk valamit, hanem éppen azért, mert adni akar helyette valami sokkal jobbat.
Ez a „sokkal jobb” pedig nem más, mint az örök élet, amiről azonban nekünk sajnálatosan kevés fogalmunk van. Leginkább azt szoktuk gondolni róla, hogy mennyiségileg végtelen, pedig ennél sokkal többről van szó. Annyira benne élünk a köznapi csatározásokban, az igyekezetekben és a reményekben, hogy ki sem látunk közülük – és amikor ilyen nagy szót hallunk, hogy örök élet, már be is zárul a szívünk. Hiszen meg kell főzni az ebédet, a kocsit el kell vinni a szervizbe, a gyerekkel tanulni kell és sokkal többet beszélgetni, törleszteni kell a hiteleket, rendbe kell tenni a kertet – kinek miben zajlanak a mindennapjai, de az örök élet valahol nagyon magas és nagyon távoli dolog. Pedig pontosan a leginkább ránk tartozó dologról van szó, arról, hogy megtaláljuk-e az életünk igazi, belső hitelességét. Mert azt mindnyájan elveszítettük, mindnyájan elbuktunk, nincs közöttünk csak egy igaz is. Ennek a hitelességnek visszaszerzéséről van szó, amikor ezt mondjuk, “örök élet”, hiszen a szó azt jelenti, “minden világkorszakban életnek érvényes élet”. Itt a testben, és majd utána is, amikor majd Isten előtt állunk. És ezen a hitelességen túl visszaszerezni az élet belső örömét is, azt a bizonyosságot, hogy igen, ennek most egészen így kell lennie, ahogy van, nem is járhatok a magam részéről semmi más úton, mint amit kaptam, mert öröktől fogva ez az igazi és ez a helyes számomra.
Ennél a belső jó érzésnél azonban még többről van szó: Az pedig az örök életet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. (Jn 17,3) Azokat a dolgokat pedig, amik nem állnak meg ő előtte, az egyedül igaz Isten előtt, és az előtt, akit ő elküldött, Jézus előtt, azokat meg kell tagadnunk, még ha az énünk részévé váltak volna is már. Ha méltatlanok őhozzá, ha nem férnek össze ővele, akkor nem vihetjük őket tovább, ha nekünk magunknak közben akár elég jó szubjektív érzéseink volnának is valamivel vagy valakivel kapcsolatban. Itt szokott sok ember megtorpanni, sőt megbotránkozni, és nem megy tovább, hanem megmarad a Jézus névleges követőjének, olyan embernek, akinek a neve keresztyén ugyan, de az élete valami másról beszél – leginkább önmagáról.
Hát miért érdemes meghozni ezeket a fájó döntéseket? Miért érdemes valakinek megtagadnia önmagát és felvennie a keresztjét? Ez az utóbbi fordulat egyébként igazából azt jelenti, felvenni a sátorfát, a középső tartó rudat, és indulni tovább az élete útján, növekedni és fejlődni arra, amerre ő hívott bennünket. Hallottuk a választ, miért érdemes: énérettem és az evangéliumért. Merüljünk most el ennek a hallatlanul tömör és sokat mondó két szónak üzenetében, mert aki ezt megérti, az valóban felsőbb osztályba léphet, a lelki fejlődése terén egy másik szint vár rá.
Énérettem, ez azt jelenti, hogy felfogom, mit is jelentett az, amikor ő kimondta az utolsó éjszakán, hogy igen, Atyám. És mit jelentett az, amikor kigúnyolták és megcsúfolták, amikor a poklok poklára kellett alászállnia érettünk. Ez a mérhetetlen jóság van ott a mérleg egyik serpenyőjében, és a másikban az egész világ, de a Jézus jósága tényleg nagyobbnak bizonyul az élet és a világ minden lehetőségénél. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Vagyis lehet Jézusra nemet mondani, mert olyan nagyon igent akarunk mondani a világra és az életünkre, de akkor a saját lelkünk ellen vétünk, s azt fogjuk elveszíteni, ami a legdrágább, éppen önmagunkat. Amikor azonban Jézusra hallgatunk, és felfogjuk, őérette még saját magunkat is érdemes megtagadnunk, őérte érdemes elveszíteni még az un. „életünket” is, akkor nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy felfogjuk, ő a mi igazi énünk. Neki érdemes átadni az első helyet, a középső, a fő helyet, és akkor találjuk meg önmagunkat, amikor a legfontosabb hely már valóban az övé.
Ez a döntés, ha valaki meghozza, ne kisebbítsük a dolog súlyát, éppen olyan véres és súlyos döntés, ahogyan Jézusnak véres verejtéke hullott azon az éjszakán, amikor kimondta értünk az igent. De ahogyan abból a nehéz, éjszakai döntésből nagyon nagy jó, a világ üdvössége származott, úgy a mi nehezen hozott döntésünknek is, hogy őérette meg tudjuk tagadni magunkat, nagyon nagy jó származik. Éspedig az a nagy jó, hogy „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem”. (Gal 2,20) Ez tehát az első és legnagyobb érv amellett, hogy miért is érdemes megtagadni magunkat, a méltatlanságainkat – őérette! Vagyis azért, mert így juthatunk őhozzá, a szívünkben ragyogó belső fényponthoz, a világ világosságához, aki a mi igazi énünk öröktől fogva. Mit adjunk érte cserébe? Némelyek a meghasonlottságukat, mások a bennük élő homályt és zűrzavart, a belső rendetlenséget, megint mások kívánságokat, amik tisztasága felől maguk sem egészen biztosak. Azt, ami az énünk őnélküle. Egy dolog nagyon biztos: meg fogja érni a csere.
De mond ő nekünk egy másik érvet is, miért is érdemes: ez pedig így hangzik, az evangéliumért. Ez a talányos szó azt jelenti, hogy nem csak a személyes énünk világában alakul át valami, hanem a közösségi énünk terén is. Elkezdünk tartozni – de most már úgy igazán, a szívünkben is, Isten népéhez, az anyaszentegyházhoz, amelyiknek egyik része már a színről-színre látásban dicséri Istent, az Örökkévalót, a másik része pedig még itt küzd a földi téreken. Már ők a mi igazi családunk, hozzájuk tartozunk, ők a testvéreink. Erőt merítünk a régiek helytállásából, és együtt küzdünk a földön küszködő anyaszentegyházzal is. Ügyünkké válik a gyülekezet ügye, ahol egyre jobban számíthatnak ránk, lassanként már terhet is tudunk hordozni, szolgálatunk is van, ahol hűséggel állunk a helyünkön, és tesszük azt, amivel javára lehetünk mindnyájunknak. Mert aki megnyerte Krisztust, az megnyerte az ő népét is, az ő lelki családját, azt a helyet, ahol örömben és szeretetben mindig újra vele magával találkozunk. De nem csak, hanem egymással is, mint testvérekkel, ahol kaphatunk „…házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldet…”, mégpedig megpróbáltatásokkal együtt, a jövendő világon pedig örök életet”.
Igen, amikor az életünk új szintre, magasabb osztályba lép, az sosincs meg próbatételek nélkül. Helyt kell állnunk azért a magasabb életért, a tisztultabb valóságért, ahova eljutottunk, mert azt nem adják ingyen. „Harcold meg a hitnek szép harcát, és nyerd el az örök életet” – mondja az apostol ifjú tanítványának, a tizenéves Timóteusnak. (1 Tim 6,12) A jövendő világon pedig örök életet – igen, mert aki azt megtalálja, az tényleg egy másik világba lép be általa, ott elkezdődik a „jövendő világ”. Hát ezért érdemes, ezért megéri feladni önmagunkat, hogy állhassunk így a helyünkön, szolgáló szeretettel, tudva, hogy mi a dolgunk, és teljesítve azt. Ezekben segítsen minket az a Jézus, aki ma is követésére hívott bennünket! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy te magad is arra tekintettél, ami még láthatatlan volt, nem is létezett, csupán csak lehetőségként volt jelen, de már te láttad benne a jót, amivel majd betöltheted. Köszönjük, hogy rajtunk embereken is látod már azt az énünket, ami tőled való, teljes és igazi, hiszen a Krisztus bennünk való lakozása. Segíts abban mindnyájunkat, hogy fel tudjuk venni keresztünket, megtagadva a bennünk lévő hitetlenséget és önzést, és indulhassunk az úton, ahol Krisztusban te magad mész előttünk. Kérünk, hogy a kérdéseinket te válaszold meg, a sebeinket és betegségeinket te gyógyítsad, kuszaságainkat te rendezd értelmes és méltó egészbe. Vágyunk arra, hogy felragyogjon bennünk a tőled való világosság, és azt érezzük, az örök élet már itt a földön a miénk lett. Vedd el szívünkből a félelmet és a szeretetlenséget, és adjál helyébe erőt és bizonyosságot. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.